Bevezető
Manapság a retró egyre nagyobb rajongói tábort tud megmozgatni. Bár inkább a harmincas, negyvenes korosztály a legnagyobb bázisa, viszont úgy gondolom, hogy a kilencvenes évek vége, kétezres évek legeleje még nagyobb rétegeknek kellemes emlék. Én nekem is ez a kedvenc időszakom a számítástechnikában. Ekkoriban nagyon sok innovatív termék került a piacra, és a számítógépek teljesítménye robbanásszerűen fejlődött. Persze voltak hatalmas bukások is, s voltak olyan bukott gyártók, technológiák, amikért nem ejtettünk könnycseppeket, (pl. személyes “kedvencem” a Stereo 3D, ami óriási nagy bukás volt/nem terjedt el) de voltak olyanok is, amiket/akiket azóta is gyászolunk, ilyen például a 3DFX.
Nekem azért is volt személyes kedvencem ez az időszak, mert én úgy gondolom, hogy nagyon sok mai technológia, vagy annak az alapja ebben az időben jelent meg, vagy terjedt el, és már tudott az ember egy, még mai szemmel nézve is modern számítógépet venni. De persze csak elméleti síkon, mert a nagyon komoly vasak az akkori árakhoz mérten még talán drágábbak is voltak, mint manapság az őrült VGA kártyák piacán. Szóval leginkább az volt a felállás, hogy mi, akik akkor voltunk gyerekek/fiatal felnőttek, egy már akkori szemmel nézve is elavult gépet használtunk, 486-osokat, Pentium 1-eseket, esetleg a kétezres évek hajnalán Pentium 2 alapú Celeronokat, valami jó kis 3D “lassító” S3 VGA kártyával, s folyattuk a nyálunkat a korabeli PC-World/PC Guru/Chip magazinokban bemutatott Pentium III-as, 3DFX vagy TNT2 (ultra)/Geforce kártyákkal szerelt gépekre. Máig döbbenettel nézem, hogy 20 évvel ezelőtt is egy felső kategóriás asztali gép 300 ezer forintot verte, egy komolyabb laptop pedig 500-600 ezer forint volt.
Aztán ahogy haladtunk előre az időben, úgy jöttek az alsó kategóriában is a megfizethetőbb hardverek, de az átlagember nem engedhette meg magának továbbra sem a Pentiumot, jó volt helyette a Celeron, s mire megfizethető lett volna a 3DFX grafikus kártya, addigra már 1: a cég csődbe ment, 2: megjelentek a megfizethető Geforce 2 MX kártyák. Mi pedig ezekből építkeztünk.
A retróban az a jó, hogy így utólag átélhetjük a gyermekkori vágyainkat, úgy, hogy merjünk nagyot álmodni, és megépíthetjük azokat a gépeket, amiket akkoriban nem tudtunk. Persze ahány retró kedvelő, annyi “retró fétis” van, s mindenkinek egy kicsit máshogy “adja a feelinget”. Van, aki nagyon ragaszkodik, hogy egy korhű gépnél minden alkatrész korhű legyen, de olyan is van, akinél az adja vissza a nosztalgiát, hogy hajszálpontosan ugyanazt a (gyenge) gépet építi meg, mint amit akkoriban használt. Én az a fajta ember vagyok, aki egy adott korból az abszolút csúcsot szeretem megépíteni, s kipróbálni, mire képes. Ebben a cikkemben is egy olyan gépet fogok megmutatni, összerakni, ami itt-ott “sántít” korhűség terén, vagy bizonyos komponensek miatt eléggé “elborult” lesz a végeredmény, de mint mondtam, mindenkinek meg van a maga perverziója, nálam ez adja ki. Így vagy úgy, úgy gondolom, hogy azért a bemutatóm így is nagyon sok embernek fogja elnyerni a tetszését, vagy legalábbis remélem.
