Azzal a pár árnyalattal nem nagyon találkoztam eddig az a baj. Vagy a "lánc, oszt zabálj meg védd a portát", vagy az, hogy melletük, az ágyban alszik a kutya, és többet költenek rá mint magukra.
Ezek szerint eddig csak a szélsőségekkel találkoztál. Van ilyen. A baj az, hogy ebből általánosítasz, pedig elég lenne ha magadból indulnál ki (lásd utolsó bekezdésed): messze nem így kezel egy állatot mindenki.
De eljátszhatunk a kérdéssel is, hogy mikortól családtag a kutya! Az én olvasatomban már annak számít, ha nem csak a kaját öntik elé naponta, meg az udvaron engedik el néha szaladgálni, hanem bemehet egy k*rva pokrócra, amikor olyan idő van, hogy az ember se lenne kint éjszakára, elviszik sétálni, foglalkoznak vele akár játék szintjén. Tehát nem a berendezés részeként kezelik, hanem lénynek, több szükséglettel mint a kaja, víz, meg a sz*rás... Szempontként kezelik, hogy boldog legyen az állat, és ne csak létezzen.
Ha ez a definíció, akkor nálunk családtag a tengerimalac is, pedig olyan szívesen elajándékoznám, hogy ihaj...
Mi próbálunk az arany középút lenni, a kutya velünk van, a közvetlen közelünkben, DE határokkal. Cserébe boldog, mi meg általa, ha a nyakunkba ugrik egy-egy melónap után.
Ezek a határok mindenkinél máshol vannak, és általában ez az, ami miatt nincs normális kommunikáció két ember között, ha a házikedvencek szóba kerülnek. Nekem pl. kizárt, hogy beengedjem a kutyát a lakásba. Egyébként normális kutya nem is igényli ezt. Anyuéknak volt anno egy Rotweiler-ük, az a kutya fél éves sem volt, amikor hideg decemberi esőben (ippeghogy 0 fok felett), tetű időben, képes volt azzal játszani, hogy a csatornából ömlő vízzel játsszon (azt harapdáltá), ahelyett hogy a kutyaházában húzta volna meg magát (fullextrás háza volt, fater építette: még alapja is volt, 12-es ikersejt téglából felhúzott falai stb.).
"Bonyolult kérdésre egyszerű választ keresni helyénvaló, de ritkán célravezető megoldás" (Wayne Chapman)