Tarhálás, lejmolás, kunyerálás

Bevett szokás, de ilyen tömény módját még sehol nem tapasztaltam, mint a Cumigyárban.
Első munkanapomon vártam a sorsomra, és mivel dohányzóhely volt a műszakvezetői asztal közelében, elővettem egy doboz cigit. Udvariasan körbekínáltam a társaságot, a fele már el is fogyott. Még az is vett belőle, akinek a szájában ott füstölgött a csikk. Egyetlen ember viszont rázta a fejét, és csak ennyit mondott.
"Köszönöm, de nem kérek, és nem adok. Semmit."

Óvatossá tett a mondat, töprengtem is rajta.
Ennyire megkeseredett lenne a kolléga? Magának való?
Rá kellett jönnöm, hogy igaza van.

Akadt olyan személy, aki fizetésnap után körbekínálta a cigijét mindenkinek, aztán a következő fizetésig folyamatosan tarhált. Ha pedig senki nem adott neki, elővette a sajátját.

Hamar megtanultam, hogy nem szabad adni. Ha egyszer ad az ember, rászállnak, aztán ha megunom, és nemet mondok, én leszek a genya.
Soha nem szerettem hazudni, így nem tagadtam, hogy volna miből, csak egyszerűen nem adtam.
Az egyik tarhálóstól megkérdeztem, hogy "X" Forint egy szál, hányat adjak? Mondott valamennyit, meg hogy holnap hozza a lóvét. Elküldtem lóvét kunyerálni, mert hozomra nem adok. Nem jött vissza.

Lassacskán leszoktak róla, hogy velem kísérletezzenek. Azonban volt egy haver, aki rendszeresen jött valami ordenáré cigivel, hogy ad egy szálat cserébe, adjak neki egy szál szimfit. Nem kellett a cserecigi, adtam neki jó szívvel. Egy idő után viszont unalmassá vált a dolog, és cirka a következő párbeszéd zajlott le köztünk. Hozzáteszem, akkor már kiemelt egy szálat a gépre helyezett dobozból.
- Adj egy szimfit, légy szíves, itt egy szál "márnememlékszemmilyen" cigi.
- Ha a szimfit szereted, miért nem azt hoztál?
- Nem kaptam.
- A KöKi-n szállsz át, több trafik is van. Tuti kapnál, ha azt akarnál venni.
- De nekem csak ez az egy kell.
- Hányadik is? Lassan már ott tartunk, hogy két doboz cigimet szívtad el.
- Csak ezt az egyet...
- Vigyed.
A haverság maradt, jó fej volt a srác. A lejmolásnak viszont vége lett.

Tény, hogy semmit nem volt szabad őrizetlenül hagyni, mert lába kélt. A képzeletbeli dicsőségtáblán előkelő helyet foglalok el, hiszen két ottfelejtett mobiltelcsit is visszaadtam a gazdájának. Mások viszont képesek voltak eldobni a becsületüket pár szál cigit tartalmazó doboz elcsórása okán.

Még egy kunyerálós történet.
Az előttem lévő műszakban volt egy munkatárs, aki a pecások módszerével élt. Beetetett. Hú, megszorult, a gyerek tanul, a felesége beteg, csak egy ezrest fizetésig...
Másnap vittem neki. Becsülettel megadta.
Cirka két hét után megint kért, megint adtam. Becsülettel megadta.
A dologhoz hozzátartozik, hogy amikor ment haza, rendszeresen kunyerált egy szál cigit.
Egy másik kolléga felvilágosított. Nem csak tőlem kunyerál, cirka havi tíz sara van az illetőnek.
Pont jó hónapunk volt, többet kaptunk.
Félidőben jött a munkatárs, hogy ugye az ezres...
Felhívtam a figyelmét, hogy vagy ötezerrel kapott többet a megszokottnál, így kapaszkodjon meg benne, mert másképp nem fog kimászni az adósságból. Nem adok. Ami meg a cigit illeti, itt egy szál, nincs több.
Leszokott rólam.

Hohó, még egy.
Egy kezemen megszámolható volt, hogy kiknek adok. Olyan is volt köztük, akit első kukkra elkerül mindenki, de én tudtam, hogy jólelkű, becsületes emberke. Csoffadalom barátom bizonyára sejti, hogy kiről van szó.
Egyszer az egyik munkatársnőm elsírta magát, hogy ilyen gondok, meg olyanok, és hogy nem fordulna hozzám, de utolsó esélye vagyok. Aki ismer, az tudja, nem rossz az én szívem, így kiszedtem belőle, ő pedig akadozva előadta, hogy 50 ezer lenne a gyógyír. Természetesen fizetésig.
Másnap megkapta.
Fizetésnél 20-at adott, mondván bocs, a többit a következőnél. Nyeltem egy nagyot, nem tehettem mást.
Jó a munkahelyi híradás, susmus szinten eljutott másokhoz is a hír, hogy az "Indián"-"Seagal" Józsi adott annak az izé nőnek jó sok susit kölcsön.
Ez arra volt jó, hogy egy szinte barát munkatársnő megfeddjen tettemért, és elmondja, hogy a kunyeráló pillanatnyilag ott tart, hogy 150-től 500 ezres kölcsönöket kunyerál minden szóba jöhető embertől.
Betojtam. Ugrik a 30 ezrem? Ha úgy lesz, az ebédlő ablakára kiragasztom a történet leírását, lejáratom, azon leszek, hogy kirúgják...
A kunyerálós nem tudott a susmusról, nem tudta, hogy tudok üzelmeiről, a gondolataimba se látott bele, így megint jött nekem sírni, potyogtak a szemeiből a könnyek. Ja, ha én nem segítek, akkor neki vége, de már nem is meri mondani... Sajnálkozó képet vágtam, meg is öleltem, úgy faggattam. Már 200 ezer volt a nyugalmához hiányzó pénz. Arcizmom se rezdült, sajnálgattam tovább. Aztán töprengve mondtam, hogy ha holnapra visszahozná a 30 ezer Forintomat, letudnék egy üzleti kapcsolatot, amely most nyomaszt, és pár nap múlva jó eséllyel számíthatna arra, hogy újra meghallgatom.
Hozta a lóvét, megnyugodva el is tettem. A nagy lóvé reményében megadta "kicsi" adósságát. Egyébként nem hazudtam, egy szóval se mondtam neki, hogy kap, csak azt, hogy újra meghallgatom.
Hogy mi volt a munkahelyi pletyi, arról csak felszínes tudásom van. Elég határozott egyéniség vagyok, állítólag be volt tőlem tojva, így nem merte nem visszaadni a pénzemet.

Intézményesített kunyerálás is volt.
Bizonyos melóknál szükség volt ollóra, csavarhúzóra, kombinált fogóra. Az öreg rókáknak volt sajátjuk.
No, ha ilyen melót kapott az ember, akkor jó esetben kapott hozzá szerszámot.
Mikor egy ilyen melót kaptam, ollót kértem a műszakvezetőtől.
- Kérjél valakitől, **szdmeg!
- Szóval nincs?
- Megmondtam!
Rendben van, édesapám, gondoltam, és mentem melózni.
A meós (aki a felesége volt) negyedórán belül ellenőrizte a kezdés munkadarabjait. Mikor a gépemhez ért, hatalmasra nyílt a szeme, és visítva kérdezte: maga meg mit csinál? Kedvesen rámosolyogtam, és sajnálkozva közöltem, hogy nincs ollóm, így kénytelen vagyok kajakra tépni azt a csücsköt, amely bizony kiszakít a termékből egy darabkát. Pedig olyan óvatosan tépem...
Elrohant a lelkem, már ha lehet rohanásnak nevezni egy másfél mázsás igyekezetet.
Na, Józsikám, mondtam magamnak, lesz kapsz. Jön a műszakvezető, hujuj, lesz ordibálás. Nem érdekel! Szerszám nélkül nem lehet dolgozni! Jól van na, csak mondtam...
Jött, de nem a góré, hanem a meós, és láss csodát, hozott ollót.
Az addigi termelés ment a szemétbe.

Később már nekem is voltak szerszámaim.
Hú, add már ide a kombinált fogót, lécci...
Adtam. Egyszer, kétszer, rám szoktak. Egy hónap telhetett el, a jó kis fogóm elgörbült, lötyögött, használhatatlan lett.
Másnap melóra vártunk, együtt volt a banda. Kis figyelmet kértem, felmutattam a tropára nyúzott szerszámot, és rövid szózatban elmondtam, hogy nem én tettem tönkre, hiszen alkalmam se volt használni. Ezután bevágtam a kukába. Elővettem egy vadiújat, körbemutattam, és közöltem, hogy se ezt, sem más saját tulajdonú szerszámot ne kérjen tőlem ezután senki, akinek kell, az vegyen magának.

Ha adsz, balek vagy, ha nem, akkor genya. Melyik a jobb?

[ Szerkesztve ]

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)