Én úgy vélem, hogy mindenki önző. Nem általános értelemben. Például: (megtörtént eset, szóval átélhető, kipróbálható) Egy láthatóan gazdag fickó felfordított bringával gubbaszt az út szélén, látom szereli a kereket. Mondjuk rá, hogy értek a bringákhoz, tudtam, hogy valószínű nem kell neki segítség, de azért megkérdeztem segíthetek-e neki. Természetesen nem kellett, csak ragasztó száradását várta. Ennyivel le is rendeződött a dolog. Ha megvizsgáljuk a gondolatmenetet, mindig visszaérkezünk önmagunkhoz. Én sokszor szeretek segíteni, főleg ha értelmét is látom, na de miért? Mert jólesik, nekem. Mivel jó érzésem támad tőle, segítek másnak. Az egy mellékes dolog, hogy közben hasznos a másiknak, hogy ő ebből profitálhat. Így mindkettőnk elégedettebb lesz a történés által.

Vannak viszont a rossz-önző emberek, akik úgy akarnak saját boldogságukért tenni, hogy mások ebből nem profitálnak, hanem veszteséget okoznak nekik. Például kevés a pénzem elveszem másikét, vagy gonosz vagyok és nekem az okoz örömöt, hogy másikat kigáncsolom.

Mindkét változatban önmagunknak akarunk jót, a kettő közti különbség, hogy ezzel ártunk, vagy használunk-e a másiknak. Tehát, ha az a kérdés, hogy én önző vagyok-e, akkor azt mondom igen, de úgy, hogy ezzel másoknak is jót tegyek.

A másik ember megsértése: én utálok hazudni, de félek sokszor, hogy őszinteségemmel megsértek másokat. Így tudat alatt szintén visszajutok oda, hogy mi okoz nekem kisebb lelki terhet: ha hazudok a béke megőrzése érdekében, vagy őszinte leszek tudván, hogy valószínűleg megsértődik.

Másikban való csalódás: azt hiszem ez nem más, mint hogy valaki másképp viselkedik, mint én vártam. A jövőképen sérül ezáltal. Ilyenkor nem is a másikra lehetnék mérges, hanem magamra, hogy rossz következtetéseket vontam le a másik fél elkövetkezendő viselkedése kapcsán az eddigi tapasztalatokból. Ez abból adódhat, hogy nem volt elég információm a tökéletesebb jövőbeli viselkedés kikövetkeztetéséhez. A másikban való csalódottságot a megbocsátás oldhatja fel, ami az én értelmezéseben annyit tesz, hogy elfogadom a történteket. Elfogadom, hogy rosszul számítottam a jövőt.
Ez bármikor bárkivel megtörténhet és ha megtörténik, akkor leginkább csak azt mondom magamban, hogy rendben, ez van, és változtatok a róla kialakult képen.

Ez az egész így nagyon szárazan hangzik, de én így látom az emberi viselkedés néhány alappillérjét. Elvégre mi emberek is egy adott környezetben élünk, annak szabályai szerint, mint minden más. És aki megtalálja az alapszabályokat, az nyugodtabban élhet, kevesebb megválaszolatlan kérdéssel. Hogy ez lenne az abszolút igazság? Talán.