Én éppen ilyen cipőben járok.Itt most hadj beszéljek egy kicsit magamról.
Egy elég hosszú és már régóta tartalmatlan kapcsolatnak vagyok a végén.Bár az elhatározás mindkettőnk részéről felmerült,beszégettünk róla többször - legalábbis én szerettem volna ezt jobban megbeszélni,de ő vele elég komoly kihívás beszélni komolyabban -,a kapcsolatunk kudarca elkerülhetetlen volt.
Rózsaszín felhő? Az már rég elillant,de én kitartó voltam bízva abban,hogy egy kicsit sikerül pár dolgot ''finomítani'',vagy csak egyszerűen ''be nő a feje lágya'' és önmaga is észreveszi.
Becsaptam magam? Igen... nagyon! Sok-sok évet pazaroltunk egymásra... mind hiába. Ígérgetések,fogadkozások és még sok más dolog,melyek csak pusztába kiálltott szavak maradtak - mindkettőnk részéről.
Végeredmény? Még így is,ennek/ezek ellenére is: az a vacak letaglózó,nincs kedvem élni érzés amit úgy hívnak,hogy szerelmi bánat. Még akkor is, ha már réges-rég nem szerelmes,meg már a háta közepére se kívánja az ember az egészet...

De az élet megy tovább,fel kell dolgozni még ha nehéz is. Az élet csupa nehézség és kihívás - mint ez is - és nem szabad meghátrálni... legalább tanul belőle.
Cest la Vie.
(A vége nagyon közhelyes lett - bocsánat érte)