Tavaly nyáron a Mecseken nyaraltunk rokonokkal.
Itt volt az egyik német nagymama is. Vasárnap délben megcsúszott a betonútra víz sodorta homokszerű szennyeződésen. Ez előző napi vihar mosta rá az útra.
Mentő, utána ügyelet a honvédkórházban.

Nagyjából 1 órakor értünk oda, félhatkor már készen is voltunk.
Nem mondom, hogy unalmasan teltek az órák.
Két idős nő várt a hazaszállításra. Ők még koradélelőtt érkeztek, csak a hazaszállításra vártak.
Az egyiket sírásban kitörő halálfélelmi rohamok gyötörték. Két roham közötti néhány percben normális volt.
A másik hordágyon feküdt. Folyamatosan le akart szállni róla. A folyamatos jajgatást SMS szerű üzenetekkel tarkította.
"Adnék én csak nincs miből." "Nagyon ki kell menni". Az utóbbi idővel megoldódott., csak a hordágy lett nedves és hideg.
Időnként szóltam egy nővérnek, együttérzés látszott a szemükben. Ezzel le is tudták a problémát.

Két személynek volt soronkívülisége. Az egyik jegelve hozta az ujját. A másik meg deltás volt.
Kettő gyufaszálra állított, csúcsával lefelé álló háromszögnek nézett ki. A kézét fájlalta. Vélhetően valaki péppé verése közben sérült meg. Egy röntgen után gyorsan kidobták.

Utánunk már csak néhányan maradtak. Meg az a két asszony. Talán még aznap hazajutottak.

Legyen béke! Menjenek az orosz katonák haza, azonnal!