Olyan ez, mint ha egy átmulatott éjszaka után, ahol a fő menü unikum volt barna sörrel, úgy két órányi félájult szundikálást követően valami négyméteres idióta megfogná az embert, és öt méter magasba tartaná, majd hirtelen lezuhintaná kétméternyire. Aztán néhányszor megismételné a gyakorlatot, s közben elmagyarázná, hogy ettől lesz klassz az egyensúlyérzék.
Személy szerint bizonyosan leokádnám ezt az érzéketlen, bugris óriást, aki nincs tekintettel mások alvási szokásaira, sőt valószínűleg megpróbálnám tökön rúgni. Kicsi Bacsó viszont csak ijedten nézdelődött szerteszéjjel a világban, amikor a védőnő felriasztotta legbékésebb álmából, hogy ezt az emelgetős őrületet előadja apuka számára, úgymint gyermekegyensúlyközpontfejlesztő gyakorlat.
Barnabásból előjöttek az állati ösztönök, és egy virtuális liánra kapaszkodott kézzel-lábbal, de olyan ügyesen, hogy szinte láttam, amint Tarzan Csitájaként tovalendül a lombok között. A védőnő mindenesetre jól szórakozott, olyannyira, hogy az űrhajós kiképzést követően átvettük a járás gyakorlását is. Ennek lényege, hogy a járásképtelen gyereket úgy tartjuk, mint ha tudna járni, és örülünk neki, hogy mozog a lába össze-vissza. Közben pedig ilyesmiket gügyögünk elváltoztatott hangon: jadeügyeskisfiúvagy.
Szerencsére a védőnő fél óra múltán eltávozott, és bejelentette, hogy mivel minden rendben, csak két hét múlva jön ismét. Akkor folytatódik az asztornauta-kiképzés. De még az előszobában megkérdezte, hogy miért választottuk a Barnabás nevet.

Hát kérem, ennek hosszú sora van. Hiszek a nevek sorsszerűségében, abban, hogy nem mindegy, miként szólitják az embert már kiskorában is. Például a Puszta Szabolcs nevű osztálytársamat az első Magyarország települései óra után állandóan frocliztuk, amíg végül totálisan kezelhetetlen, lusta, rossztanuló gyerek lett belőle. Ez a történet, amelyben a bűnösök között szerepeltem, mély nyomokat hagyott bennem, és már nagyon régen elhatároztam, hogy kizárólag normális nevet adok a majdan születendő gyermekeimnek. A saját, István keresztnevemet viszont rühellem, és mivel az édesapámat is így hívják, adta magát, hogy radikális névválasztással szakítsuk meg a kétszereplős családi hagyományt.
Mondtam tehát a védőnőnek, hogy azon gondolkodtunk, mi lesz kiírva a gyerek alá a képernyőn, amikor szilveszter éjjelén elmondja a köztársasági elnöki köszöntőt. A védőnő azonban csak szkeptikusan mosolygott, és azt olvastam ki a szeméből, hogy hát persze, apuka...
De majd megmutatjuk neki! Igaz, Kicsi Bacsó?
Addig is azonban, amíg mindenféle idegen emberek bitorolják az elnöki címet, kívánunk nyugodalmas jó éjszakát valamennyi olvasónknak. Pá!




[Szerkesztve]