Út Transznisztriába

Március 31, az utolsó nap Moldovában. Korán keltünk (nyolckor), mint minden reggel, terv a következő volt: el kell érnünk a nagykövetségre 9:30 előtt, utána a központi pályaudvarra, onnan vadászni egy buszt, ami Tiraszpolba megy (Transznisztria fővárosa), városnézés, majd vissza Kisjenőbe és irány haza.
Természetesen semmi sem haladt zökkenőmentesen, kicsit késében voltunk.

Végül úgy döntöttük, hogy busszal megyünk és inkább nem vállaljuk be az esetleges tortúrát a határon a kocsi miatt (amin ráadásul román rendszám van). A pályaudvaron hamar találtunk egy mikrobuszt, ami 20 perc múlva indult, így váltottunk rá jegyet 36 moldáv lejért. Elsők voltunk a buszon; elhelyezkedtünk, de egy probléma egyből szemet szúrt: baromi szűk a hely. Nem vagyunk égimeszelők, én 175, kolléga 183, de egyszerűen nem lehetett elférni. Gondolom egy plusz üléssor beiktatásával lehetett növelni a profitot, a profit meg ugye mindenek előtt. Indulásra megtelt a busz, páran még álltak is. Fantasztikus, ahogy a tele kisbusz, néhol katasztrofális állapotú utakon, 90 körüli tempóval száguld, és ez mintha teljesen normális lenne. Amúgy érdekes, hogy egész Moldovában rengeteg transznisztriai rendszámú autót láttunk, szinte mindenfele voltak - viszonylag friss konfliktus és most is fagyos helyzet ellenére, úgy látszik ebből mégsem csinálnak problémát. Mi több, nem egy olyan busztársaság volt, ami tiraszpoli székhelyű és rendszeres járatokat indít Moldova minden pontja fele.

Ahogy egyre közelebb értünk Bender városához, ami előtt a transznisztriai határ található, bevallom, volt egy kis gyomoridegünk. 2011 óta, amikor is az aktuális elnök, Jevgenyij Shevcsuk került hatalomra, sokat változott az ország, "nyitottabb" lett, és már az államfőtől jövő parancs volt, hogy viselkedjenek professzionálisan a határon: nem fogadhatnak el csúszópénzt és ne zaklassák az idegeneket. Állítólag. Mi is reménykedtünk a legjobbakban, hogy nem szúrnak ki minket és kezdenek kötekedni a papírjainkkal vagy bármi mással – egy 5-10 eurós kenőpénz fejében. Moldova továbbra sem ismeri el Transznisztria függetlenségét, így amikor beutazunk a szakadár állam területére, hivatalosan továbbra is az ország területén vagyunk, így részükről határellenőrzés sincs.

Amikor megállt a buszunk a határnál és láttuk a régi, szovjet egyenruhára emlékeztető öltözetben, Kalasnyikovval a hátukon strázsáló határőröket, éreztük, hogy jó helyen vagyunk. Egy határőr feljött a buszra, leszállított mindenkit, majd be kellet menni egy határőrbódéba, és az egyik ablaknál várni a sorunkra. Megfigyeléseim alapján aki transznisztriai állampolgár, annak csak ránéztek az irataira és mehetett tovább; aki más papírral (például moldovai személyi) igazolta magát, annak úgyszintén vízumot adtak, akárcsak nekünk.
Huszon-egynéhány ember iratait hamar ellenőrizte a két illetékes határőr a modern, láthatólag új építésű (max 4-5 éves) épületben, ami számítógépekkel volt felszerelve, azon keresztül ellenőrizték a papírokat és állították ki a vízumokat. Amikor mi kerültünk sorra és benyújtottam a magyar útleveleinket, kicsit hosszasan bámult rájuk, lapozgatta, majd jött a kérdés: tyúriszt? hóv lóng? . Mondtuk, hogy elég lesz az egy napos vízum is (így az intézkedés is hamarabb megy, aki hosszabb időre akar maradni, annak macerásabb a vízumkérelem, rendőrségre is el kell menni – olyan dolgok, amiket az egyszeri turista inkább elkerülne). A határőr alap angolját kombináltuk az én, még minimálisabb orosztudásommal, így egy fél perc alatt megtudták, amit akartak – többek közt azt, hogy mivel jöttünk és hol vett minket fel a busz.

A teljes procedúra nem volt hosszabb, mint két perc, adták is vissza az útlevelünket a vízummal, ami egy egyszerű kis papírlap, rajta pár alapadat és a távozás dátuma, amire a határőr rábökött és ennyit mondott: tisz tájm, gó bek – magyarán, addig az időpontig el kell hagynunk az országot, különben minimum egy kis csúszópénzt kell fizetnünk az őröknek. Summa summarum, gyorsan haladtunk, nem volt kötekedés, csúnya nézés, és sokkal kellemesebb tapasztalatunk lett a nemlétező ország határőreivel, mint a moldovaiakkal.

Ahogy elhagytuk a határt és beértünk Benderbe városába (román nevén Tighina), az első, amit megpillantottunk: egy Andy's a sugárút jobb oldalán és egy orosz katonai ellenőrzőpont, páncélozott csapatszállítóval, a sugárút közepén. Idilli látvány. Innen további tíz perc volt a tiraszpoli pályaudvar. Maga a pályaudvar épülete nemrég lett szépen felújítva: nagy elektromos menetrend, amin 15-20 vonat érkezése-távozása van feltüntetve, azonban a valóságban csupán egyetlen vonat (Chișinău-Odessza járat) halad át az állomáson. Valahol olvastam, hogy az itt szereplő többi vonat a kommunista időkben a városon áthaladó, ma már nem közlekedő járatok menetrendje. A pályaudvartól egy 20 perces séta volt a Október 25 sugárút, a város főutcája, ahol minden érdekesség és látnivaló található – egy 2 kilométeres szakaszon. Először elsétáltunk a városházáig, ami előtt egy kisebb Lenin-szobor állt, tetején egy vörös csillag, két oldalán meg a város fontos személyiségei – köztük a volt elnök, Igor Szmirnof képe is.

Ezután a parlament épülete felé vettük az irányt, ami a sugárút másik végében van. Útközben szerettünk volna váltani transznisztriai rubelt, amit elég sok helyen meg lehet tenni, itt is rengeteg pénzváltó található – a külföldi valuta biztos jól jön mindenkinek. Első helyen, ahol próbálkoztunk, román lejt nem akartak elfogadni, a moldáv lejt, ami még nálunk volt, nem akartuk elhasználni, hogy legyen a visszaútra pénzünk. Így egy bankban (Agroprombank) próbálkoztam újra. Amikor beléptem, kicsit meglepődtem, hisz teljesen modern belső fogadott, olyan, ami nálunk sem épp hétköznapi. Bár angolul senki sem beszélt, a recepciónál ülő fiatal hölggyel sikerült megértetnem magam, és a megfelelő ablakhoz irányított, ahol gond nélkül sikerült pénzt váltani. 100 forint amúgy 3.96 rubel, ez a hivatalos árfolyam. Én összesen öt különböző bankot láttam az országban; ez azért érdekes, mert 2011-es beszámolók szerint csak a Transznisztriai Központ Bank működött, egyetlen ATM-mel a központban. Ehhez képest most sok ATM-et láttunk városszerte; csak a korábban említett Agroprombanknál volt négy.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!