Egy kis Chișinău, Orhei és Cricova
Második nap reggel újra nyakunkba vettük a várost, szuvenírt és egyéb moldovai termékeket szerettünk volna vásárolni, így a Nemzeti Színház felé vettük az irányt, ahol előző este láttunk pár árust, akik kommunista kitüntetéseket, Matrjoska babákat és egyéb érdekes csecsebecséket árultak. Útközben vettük észre, hogy a helyi piac ott van a szomszédban, így természetes volt, hogy benézünk. Bő órát kóboroltunk, vettünk pár apróságot (csipke, kávé, üdítő, lángosszerű palacsinta). Érdekes tapasztalat volt, hogy itt jobbára semmi sem EU-konform: a gazdasszony vígan árulja a levágott csirkéit, lerakva egy ládára, kockára vágott fagyasztott hal, csak úgy lerakva az asztalra.
A piacon tett séta után visszamentünk a hostelhez a kocsiért, indultunk Orheire. A déli órákban újra borzalmas volt a forgalom: kis, egyirányú utcák bejáratánál öt-hat autó állt és várt arra, hogy behajthasson, két sávot elfoglalva a főútból, dupla záróvonalat átlépve, forgalommal szembe előző SUV-k és egyéb érdekességek. Biztonság kedvéért felszereltük a kolléga autós kameráját – mert itt aztán másképp bizonygathatjuk, ha bármi is történne.
Röpke fél óra alatt sikerült kivergődni a belvárosból, így már csak fél órára volt Orhei (Őrhely).
Kisjenőtől gyorsforgalmi úton autóztunk, csak az utolsó öt kilométer, falvakon átkanyargózó szakasz volt egy kicsi rosszabb minőségű, de az is még a tűrhető határon belül. A főváros és Orhei közt tankoltam először moldáv benzint, a 98-as oktánszámú litere 16.26 lejbe került (228 Ft). Talán egy kicsit gyengébbnek éreztem a motort, de ez simán lehetett placebo is, végül nem volt baj a benzin minőségével.
Ekkor mentünk át moldovai falvakon először. A kis falukban közlekedő vagy parkoló kocsikat nagyon ritkán láttunk, a porták többségén a mifelénk is megszokott, egyszintes kockaházak voltak, a Moldovára jellemző égszínkékben, szürke hullámpala födéllel. Ez a kinézet minden falura jellemző, a teljes Köztársaságban – legalábbis amiket láttunk.
Orheien az idők folyamán több erőd és vár is volt – köztük ugye a magyar helyőrségé is –, melyek sajnos nem élték túl az idő forgatagát. Manapság csupán pár olyan követ látni, ami egykor a várak részét képezte.
A völgyben lassan csordogál a békés Rîut folyó, amelytől keleti irányban magasodik a meredek, szinte függőleges domboldal, 30-50 méter magasságban, körbeölelve a völgyet. A hegyre egy rövid (200 m) sétával lehet feljutni. Annak ellenére, hogy a környező falvak igen szegényesek, a régi várak helyén álló monostor (Mănăstirea lui Bose) mesébe illően rendezett, úgy az udvara, mint a templom – nemhiába, az ortodox egyháznak mindig is volt pénze.
Érdekes volt úgy sétálni a falusiak közt, hogy az ott lakók felmenői közt lehetnek magyarok is, ha erről ők nem is tudnak. Amikor lefele indultunk a hegyről, bemásztunk a trebujeni temetőbe, hátha találunk magyar eredetűre emlékeztető neveket. Nem jártunk sikerrel, igaz, nem is láttunk itt eltemetve olyan embert, aki a XX. század előtt született volna; valószínű, a régi sírokat megváltották vagy a temető viszonylagosan új.
Bő két órát időztünk Őrhelyen, Cricova felé indultunk. Az odaút egyik izgalmát az okozta, hogy az irányonkénti három sávos gyorsforgalmi út közepén kellet letérni - a navigáció szerint. Egy 5 méteres "rés" volt kialakítva a szalagkorláton és ott kellett balra fordulni (mint kiderült, ez teljesen szabályos és bevett szokás), ami után egy olyan, a domboldalon felkapaszkodó földútra vitt, ami egy közepes terepjárási képességekkel rendelkező SUV-nek biztos nem probléma, de az én Corsám nem biztos, hogy megbirkózott volna az út viszontagságaival - így az addig használt Maps.me helyett a Google Mapsel terveztettünk egy új útvonalat, ami járható útra terelt minket.
Végül, egy kis nézelődés után, megérkeztünk Circova városába, amely az egyik leghíresebb moldovai borvidék központja. Itt találhatóak a híres borpincék, amiknek hálózata olyan nagy, hogy teherautók közlekednek a mélyben. Sajnos mi nem látogattuk meg, mert előre kell foglalni helyet egy vezetett túrára, ami borkóstolóval együtt 17 euró, és egy fél napot vesz igénybe. Mivel én vezettem, nem is ihattam volna, így úgy döntöttünk, kihagyjuk a túrát. Biztos egy egyedi és érdekes élmény lett volna, de én, őszintén, nem vagyok nagy borrajongó, nem is nagyon iszom bort, annyi borkultúrám sincs, mint annak a szőnyegnek, amelyre ráöntöttek egy pohár cabernet sauvignont.
A borászat bejáratánál volt egy vendéglő (ami sajnos akkor épp zárva volt) és egy bolt, ahol a borászat saját termékeit kedvezményesen lehetett megvásárolni – ide mi is benéztünk, de arra fel kell készülni, hogy az ember elvész, hiszen a választék hatalmas. Nevetségesen olcsón, 560 Ft körüli áron vettem egy közepes minőségű Cricova bort, ami még nekem is ízlett – szóval tényleg csak ajánlani tudom.
A nap hátralévő részében semmi érdekes nem történt, szerencsésen visszaértünk Chișinăba, ebédeltünk egy jót újra az Andy's-ben, utána meg újra a nyakunkba vettük a várost. Megittunk két jó sört egy nagyon hangulatos helyen, a Smokehouse-ban, ami a Nemzeti Színháztól két perc sétára van – a felszolgálók jobban beszéltek angolul, mint én, a vendégek többsége külföldi volt. Este vacsora, úgyszintén az Andy's-ben. Rákaptunk erre az étteremláncra, ráadásul egyik éttermük ott volt tőlünk öt perc sétára. A nemzetközi és a moldáv konyha is megtalálható a menüjükben, amiből bőven szemezgettünk.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
