Hát megjött a várva vart folytatás! Elozmeny 1 ----> Elozmeny 2. -----> Elozmeny 3. ------> Előzmény 4. ----> Elozmeny 5 -----> Előzmény 6 -----> Előzmény 7. ------> Előzmény 8.

Másnap 17 óra 25 perc-ugyan ott… ( La Jonquera-Spanyolország )

Ma egész nap a „családdal voltam”. Virtuálisan persze, az interneten keresztül beszélgettünk egész délelőtt. Ugye tegnap vettem egy 24 órás kártyát, azt gondolva, hogy a 24 óra az online időre vonatkozik, hát jelentem tisztelettel, nem! A megkezdéstől számít az idő, onnantól pereg a homokóra, így éjjel most „pénzért aludtam”. Tegnap kb. 11-ig interneteztem, ami hol ment, hol nem, rettenetesen túlterhelt napközben, állandóan megszakadt. Reggel, pontosabban 10 után, amikor felmentem, jó volt, de visszamaradó időnek alig 5 órát jelzett. Anyádat!!! Csörr a családnak és egész délután háromig velük voltam, amíg csak le nem járt az időm.

Megérkezett napközben otthonra az új családtag is, Morgó személyében, „aki” egy, a képek alapján csodaszép kutyus. A család fogadta örökbe, úgy mint társnak Blondy kutyánk mellé. Most, miután folyamatosan követtem az eseményeket, nem tűnik egyszerű menetnek a két eb ősszeszoktatása.
Blondy egészen pici korától velünk van, mint korábban írtam, teljes jogú családtagként van jelen az életünkben, gyakorlatilag mindenhova szabad bejárása van a házban, persze, csak a megfelelő feltételek eseten. (varacskos disznó állapotban, természetesen nem) Egyedül birtokolta eddig az egész udvart, az ő felségterülete volt. Most ezen osztozkodni kell majd. Én végig, amíg otthon voltam, elleneztem a második kutya beszerzésére irányuló törekvéseket nejem és fiaim felől, mert tudtam, hogy egy felnőtt kutyával nehéz megértetni, hogy egyszer csak ketten lesznek, és a másik „munkatárs” is a családhoz tartozik innentől. Erre itt van. Félre ne értse senki, imádom a kutyákat, de ettől a helyzettől nem kicsit tartok. Blondy szinte sosem volt megkötve, most meg az új kutya miatt meg kellett kötni. Ez majd úgy tudatosul benne, hogy „rákeni” a másikra, hogy láncon van, és meg jobban haragszik majd rá. Mindenesetre kertem a családomat, hogy fokozottabban ügyeljenek rájuk, és az eddigieknél is többet foglalkozzanak velük. Remélem nem lesz gond.

Másik kérdés kutya ügyben: ugye Blondy sincs elkényeztetve… Gondolom Morgó sem lesz. Ugye nem jöhet be a házba, meg hasonlók. Már csak az a kérdés, hogy Morgónak honnan szerzek fotelt a nappaliba, és hova teszem azt? Mert nem kérdés, hogy ha az egyik bejöhet néha, akkor a másik is. Blondynak van fotelje. A CBA-ban meg ezután dupla adag diánás cukrot kell venni… mennyi gond.
Ma egyébként elmentem meg felkelés után boltba, nagy árleszállítások vannak, húsvétra bevásároltam meg borból, meg 3 „lízingelt” lányunknak (fiaim barátnői) is vettem csokit még. Vettem négy hatalmas szelet húst is, majd csinálok belőle valamit. Szép nagy szeletek, szerintem karaj lehet, és istenuccse nem drágább mint otthon, közel egy kg volt, és nem egészen négy Eurót fizettem érte.
Most két szelet itt rotyog mellettem, annyira megkívántam, feltettem valami gulyás félének, az egyedüli szépséghibája a dolognak az, hogy a pirospaprikám elfogyott, itt meg egyszerűen nem kapni.
Vettem nagyon finom San Miguel sört is, az a baj, hogy lassan (de biztosan) elfogy az is. 47 cent egy fel literes dobozzal, 5.4-es, és tényleg nagyon finom. Nyaranta óriási mennyiség fogy belőle. Ma sokkal hűvösebb van, mint tegnap volt, egész nap borús volt az ég, egyszer meg be is „gyújtottam” délután, annyira lehűlt a levegő. A parkoló gyakorlatilag dugig, ki lehetne tenni a „megtelt” táblát a bejárathoz, egy személyautóval sem lehetne már helyet találni. Este azért nyilván ürül, sokan még ma éjjel, vagy holnap hajnalban tovább indulnak. Én majd csak kedden kora reggel indulok, addig ráérek. Délután majdnem ledőltem ma aludni kicsit, de megmakacsoltam magam, azért se, éjjel meg forgolódok. Elmentem inkább sétálni, kerestem kollégákat, kicsit beszélgettünk, politizálgattunk, aztán visszajöttem ide. Akkor találtam ki, hogy főzök valamit magamnak. Nem vagyok kifejezetten éhes, de mire megfől a cucc, addigra tudok majd enni. Teljesen rászoktam a napi kétszeri evésre, általában a reggeli szokott kimaradni, pedig tudom, hogy nem egészséges. Egyszerűen nem tudok kora reggel enni. Megnéztem a készülő gulyást, jó lesz ez! Gulyás, paprika nélkül. Miért ne? Fehér csoki is van nem? Majd odagondolom a paprikát… Apám szokta mondani, hogy lófejből is lehet halászlét főzni.

Szembe velem, félig a járdán áll egy olasz kolléga, gondolom „született olasz”, mert koromfekete a srác. Ma elfigyeltem, egész nap a nyitott ajtajú kocsija mellett sörözik, egyiket bontja a másik után, közben a kocsijában szól a zene, és valami átszellemült arccal, apró lépésekkel táncol a zenére. Minél több sor fogy, annál jobban érzi a ritmust, kifejezetten jól mozog a srác. Nagyon mulatságos, már más is észrevette. A kocsija melletti szemetest gyakorlatilag ő töltötte meg üres soros dobozzal. Most elvonult, vagy elfogyott a sör, vagy elfáradt. Nekem is meg kettő van, pontosabban egy, mert megígértem a „mamának”, hogy egyet félreteszek neki, tavaly ő is megkóstolta, és jónak találta. Majd eldugom magam elől valahova.

Rettenetesen nem tudok mit kezdeni magammal, eljött az idő, most nagyon haza tudnék menni. Akár azonnal indulnék. A hülye honvágy! Beszéltem ma a testvéremmel, a családommal, és bár azt hittem, ettől jobb lesz, de nem, borzasztóan hiányoznak. Nem tudok nem gondolni rájuk, ha a héten nem hazafelé visznek, nem is tudom, mit csinálok. Muszáj hazamennem, ha csak egy éjszakára, akkor is. Na, nem nyavalygok, egyszer csak betoppanok. Most jött az sms, hogy Blondesz bent van a házban, és macskakaját eszik, számolatlanul osztja a pacsikat. Szerintem azt kérdi: miért??? Biztos nekem sem tetszene, ha egyszer csak mellem ültetnének egy másik sofőrt, hogy na, innentől ketten vagytok! Meg tudom érteni. Lassan elkészül a „halászlém”, most jönnek az „utómunkálatok” aztán flamo. Pihi, film, nem tudom. Filmem már nincs új, átmentem HBO-ba, folyamatosan ismételek. Amit legrégebben néztem, azt tűzöm újra műsorra.

Egyelőre ennyi, talán később még folyt.köv.

Masnap 08 ora 50 perc-ugyan ott…

Elaludtam. Nincs ra mentségem, egyszerűen a nagy semmittevésben elfáradtam, és elnyomott az álom. Ezért „nem köszöntem el”, valamikor az éjszaka közepén ébredtem fel arra, hogy zúg az inverter hűtőventilátora, fázok, meg annyira fújt a szél kint, hogy billegtette a fülkét. Kikapcsoltam a motyót, az állófűtest két órás időzítéssel be, megágyaztam, levetkőztem, és most már végérvényesen lezártam a napot. Nemrég ébredtem. Bár ez így nem teljesen helytálló, mert valamikor 4 óra körül a telefonomra riadtam, nejem érdeklődött, biztos-e a holnapi időpont, mert ú nem úgy emlékszik. Megnéztem újra, Casonban is, CMR-en is, mese nincs, a lerakó ideje:09.-e, reggel 8 óra. Tehát még ma itt kell rostokolnom, nem látom értelmet elmenni a bizonytalanra, aztán meg rettegni éjszaka valahol az út szélén, hogy felvágnak, vagy kirabolnak. Itt viszonylag biztonságos helyen állok, lámpa alatt, kollégák között. Azért minden eshetőségre felkészülve, a két ajtót össze spaniztam éjszakára.

Ma valami nagyon mocsok időre virradtunk, szakad a hó, és mellé viharos szél fúj. Az előbb megállt egy hazafelé tartó magyar kolléga mellettem, érdeklődött, hogy nem tudom-e, a határ meg mindig zárva van? Megnyugtattam, hogy azt sem tudtam, hogy lezárták, szombat óta állok itt. A tegnapi vacsorám különösen jól sikerült, egyáltalán nem hiányzott a paprika belőle, a fehér csoki után el is neveztem magamnak, fehér gulyásnak. Pont olyan volt, mint a „rendes” gulyásleves, minden földi jóval, csak nem volt piros. Annyi baj legyen! Az eredetileg két adagnak szánt művet egy ültő helyemben belapátoltam, a kb. két hetes, általam nagyon utált tartós kenyérrel, és egy doboz San Miguel sörrel fejedelmi vacsora volt. Ezután jött a mozi, majd valamikor este a már korábban említett „filmszakadás”

Miközben írok, a hó folyamatosan szakad, egyre több kamion érkezik, és áll meg a parkolóban, nem tartom kizártnak, hogy lezárták a határt. Úgy látszik, Tél Tábornok meg egy utolsó (remélem) támadást indított ellenünk. Lassan igazán megpihenhetne az öreg, ne most akarja bepótolni a sok esés lemaradását. Ráér apránként is, és szerintem senki nem számít fel kamatot sem. Most menjen el szépen pihenni. Nem szeretnék pont itt láncolni, ha már eddig sikerült megúsznom.

Közben lőttem pár képet, meg csináltam egy kis videót is a „spanyol télről”, errefelé nem annyira megszokott időjárás ez.. Nemrég jött a hír, kolléga visszafordult a határról, le van zárva, kamionok se ki, se be Spanyolból. Én per pill nem hogy Spanyolból, de meg a fülkéből sem szeretnék kimenni. Pedig de nagyon kellene… Mar rég letelt az a bizonyos negyed óra ébredés után, azóta folyamatosan alkudozom a szervezetemmel, hogy még ne, meg egy kis időt… De félek, lassan nem lesz több, és akkor nagykabátban, meglehetősen szapora léptekkel kell elszambáznom, a legalább 300 méterre lévő benzinkútig. Még egyelőre „csapataink kitartanak”, de nem tudom meddig bírom a folyamatos támadást visszatartani. És ráadásul éhes is vagyok, miután tudom, hogy van rendkívül finom szalámim, az otthoni házi szalámira emlékeztet, nem annyira paprikás, de bazi nagy húsok vannak benne, meg tojás is, már tegnap este megálmodtam, hogy ma főtt tojás lesz, szalámival, meg teával. már ha megtalálom a teafiltereket, amiket tavaly nyár óta hordok magammal. Otthon mindig megkérdi az asszony, ittam-e belőle, általában akkor esik le, hogy elő sem vettem egész úton. Ma meg fogom keresni, ha fene fenet eszik is! (legfeljebb majd azt mondom, ittam, és finom volt…)

Egyelőre ennyi a nap krónikája, később „visszajövök”.

14 ora 15 perc-ugyan ott…

Ahogy a dolgok jelenleg állnak, meg maradok egy darabig. A hó változatlan hevességgel esik, hozzá a viharos, már-már orkán erejű szél sem csendesedik, mintha hajón lennék, úgy billeg a fülke. Ami változás történt reggel óta, az az, hogy immár minden utat lezártak a kamionforgalom előtt, mint itt, mint a Francia oldalon. Már legalább 35 centi friss hó esett, és semmi esélyét nem látom annak, hogy az elkövetkező időkben el tudnám hagyni a parkolót. Dél körül a másik oldalon egy (szerintem) Cseh kolléga megpróbált elindulni, ki kínlodta magát a Shell parkolóból, aztán a korforgóhoz érve megállt a tudomány, felfelé, és kanyarban azonnal elakadt, jó másfél órát kínlódott ezután, még láncolt is, végül sikerült teljesen bebicskáznia a szerelvénnyel. Közben nekicsúszott a pót jobb hátuljával a jobbra-mögötte álló Renault bal elejének, most ott áll, elzárva teljesen a kijáratot, majdnem kerestzbe fordulva. Vajon miben bízott? Hogy el tud indulni? De hova, hisz innen talán 200 méterre az elektromos kijelzőtáblán ott az egyértelmű felirat, miszerint mint a határ felé, mint befele az autópálya meg a N-II is le van zárva. Én is még jóval korábban a Casonban elküldtem egy üzenetet, hogy mi a helyzet itt, és kérdeztem, mi van, ha holnap sem lehet menni. Eddig az égvilágon semmi reakció nem érkezett. Nos, ha ennyit számít, én sem idegeskedek. Nem kicsit kezd vele tele lenni a tököm, hogy ha nekünk van valami problémánk, akkor álltálában ez, vagy valami semmitmondó üzenet a válasz. Tudom, hogy nagy cég, meg minden, de pont ezek miatt történtek állítólag a változtatások, hogy nekünk könnyebb legyen, meg, kiszámíthatóbb kint tartózkodást ígértek, meg minden. 5. hetemet kezdtem meg szombaton. Tavaly legkésőbb a 4. hét végére hazaértem. „2010 a Waberer’s éve a Te éved”… Ez állt a decemberi céges újság címlapján. Ennyit erről.

Még mindig nem mentem el a kútra, ma jószerivel ki sem dugtam az orrom a kocsiból, csak a folyó ügyeket intéztem a szélárnyékos oldalon, de ott is olyan volt, mint ha ventilátorba pisiltem volna. Akárhogy forogtam, sehogy sem volt jó. Ugye a közismert mondás szerint sem lehet szél ellen… De mi van, ha az a szél meg forog is? Erre is ki kellene találni valami frappáns mondókát. Közben megint ki kellett szállnom a kocsiból, újra megpróbáltam, lehet-e szél ellen. Még mindig nem… Kb. 2 percet lehettem kint, hidegnek ugyan nincs hideg, a komputer 2 fokot mutat, de a szél miatt sokkal hidegebbnek tűnik. Közben nejem üzent, hogy nem tud csengetni, én visszacsengettem, de szerintem ott nem csöngött ki. Újraindítottam a telefonomat, alig talált rá a hálózatra, biztos ez lehet a hiba, igaz nem értem, a hó miként befolyásolhatja a telefont.

Ami még feltűnt, egész nap egy árva hókotrót sem láttam eddig, pedig ez egy rendkívül forgalmas főútvonal. Talán derék spanyol barátaink úgy gondolják, hogy aki leszórta majd el is takarítja? Lesz itt még kavarodás, azt hiszem, ha eláll a havazás. Ha kinézek a kocsi ablakán, egy lelket sem látok, itt-ott jár egy kamion motorja, integetnek az ablaktörlők, mintegy jelezve, hogy ott vannak. De jó ideje egyetlen jármú sem ment el mellettem, és emberek sem mászkálnak, igaz, hova is mennének. De hogy hogyan fogunk kiállni a parkolóból, ahol már fel lábszárig érő hó van, szintén nem tudom elképzelni. Valahogy majd csak lesz. Irdatlanul esik továbbra is, hozza a 80-100 kilométeres szél, nem emlékszem rá, mikor volt részem utoljára ilyen időjárásban. Otthon mar biztosan megállt volna az élet ennek a felétől is, és úgy tűnik, itt is egyelőre Tél Tábornok áll nyerésre. Csatát nyerhet, háborút nem, azért csak március van.

Közben próbálkozok a telefonommal is, mar én sem tudok csengetni, most hálózatot kerestetek vele, de a felkínált háromból egyikre sem áll rá. A céges mobil, ami T-mobilos, elvileg van térerő, de az is süket. Most ráállt a Voda hálózatára, az felengedte, de bárkit próbálok csengetni, foglalt jelzés a válasz. Úgy latszik, a technika megadta egyelőre magát. Újraindítottam, semmi térerő. Nem próbálkozok tovább. Érdekes, a céges telő ugyan úgy a Movistar hálózatát használja, és azon van térerő. Meglett a nejem, még meg is ijedtem a váratlan csengetéstől. Vissza is tudtam csorogni, így remélem megnyugodott. Most viszont a főnökömet nem érem el. Azért valamit válaszolhatna, ha egyáltalán odaért az üzenetem… Sikerült csengetnem, nem vette fel, nyilván más dolga van… Leszarom, majd visszahív, ha akar, én megtettem mindent, hogy elérjem. Csak felhúztam magam, a hiába való próbálkozással. Mindenesetre tél-mi: 1-0. Innen, ahol állok, max. tankkal tudok majd kimenni, kocsival nem. A bal oldalról a kerekek alig látszanak, teljesen behordta a szel hóval, ott van egy méteres hó is. Elképzelni sem tudom, hogy fogok elindulni, ha arra kerül a sor.

18 óra 50 perc-ugyan ott…

Sikerült beszélnem Józsival, a főnökömmel. Azt mondta, ne aggódjak, maradjak, ahol vagyok, amíg nem biztonságos elindulni, Franciában is állnak az autók. Megnyugtattam, hogy innen maximum a hadsereg tudna per pillanat kirobbantani, a kocsi bal oldala gyakorlatilag tengelyig hó alatt van, önerőből egy centit sem tudnék mozdulni. Állítólag ő is keresett egész nap, de mint én is tapasztaltam, hol működnek a telefonok, hol nem. Többnyire nem. A nejemet is több tucatszor próbáltam hívni, sms-t is küldtem, ami „függőben” státuszt mutat most is, a csengetésre meg azonnali spanyol duma, vagy az otthonról már ismert dallam a válasz, mint amikor nem létező számot hívunk véletlenül. Elvileg van hálózat, de nem működik. Ha most valahol az országúton lennék elakadva, akkor mondhatnám, hogy el vagyok zárva a külvilágtól. Itt legalább biztonságos helyen vagyok, igaz, minden üzlet zárva van. Az előbb értem vissza „sarkvidéki” túrámról, eddig tudtam a természet csapatait visszatartani, de miután reggeliztem is, meg délután megettem egy konzerv pacalt főtt krumplival, nem lehetett tovább halogatni az elkerülhetetlent.

Jól felöltöztem hát, bakancsot húztam, és nekivágtam a mintegy 300 méternek, ami a Shell kúttól elválaszt. Húsz perc kellett kb. míg odaértem. Lőttem „út közben” pár képet is, volt, hogy derekig süppedtem a hóban, rendesen kifulladtam, mire odaértem. Az út gyakorlatilag eltűnt a hó alatt, hókotróknak mindez idáig nyomat sem látni, ezek tényleg meg akarjak várni, amíg magától elolvad… Bekopogtam a mögöttem álló kollégámhoz is, megtudakoltam, merre tart, mint kiderült, szalmabálát visz Spanyolból olaszba, ugyan onnan, és ugyan oda, mint én alig egy hete. Cseréltem vele filmeket, így most ő sem ismétel, meg én is elleszek egy darabig. Közben, hogy írok, járatom a motort, most igazan nem jönne jól, ha lerohadnának az aksik. Bánja a fene a gazolajat, majd behozom valamikor! Meg jó negyedig van a két tank, ezzel azért eltüzelgetek egy jó darabig, ha muszáj. Innen csak 16 km a kút, ahol tankolnom kell.

Közben próbálgatom a telefont, de sikertelenül, szegény nejem meg halálra aggódja magát, ahogy ismerem, bar egy üzenetemet, amiben írtam, hogy megvagyok-jól vagyok, ne aggódjon, háromszor is megkapott, ezt még meg tudta nekem üzenni. Egyelőre úgy néz ki, akik itt vagyunk, itt is maradunk, szerintem még egy-két napig biztosan. De inkább itt, mint bárhol útközben. Úgy látszik, áramszünet is boldogitja a helyieket, mert az előbb sötétségbe borult minden a környéken, kialudtak a lámpák az oszlopokon. Alakul ez szépen! Lehet, ezért nincs telefon sem. Hogy én mekkora marha vagyok! Hát persze! Az átjátszok közül elég, ha csak egy is kiesik, már nem megy a rendszer. Na, feltaláltam a spanyolviaszt…

Szeretném hinni, hogy mintha csendesedett volna a hóesés, de csak annyi történt, hogy talán apróbb pelyhekben esik, de változatlanul szakad, a szél meg ugyan úgy billegteti a szerelvényt. Rendesen be kellett dőlni, amikor kint voltam, hogy tudjak menni. A villany kint közben hol világit, hol nem. Vidám látvány. Alighanem ma nem fognak minket zargatni a lányok sem, pedig most legalább látszanának a fehér háttér előtt…

Most elteszem a naplót egy kicsit, csemegézek a kölcsön filmek között, később talán „visszajövök”. Ha mégsem így lenne, akkor szép almokat otthoniak, jó éjt Magyarország! (és ne aggódjatok,csalánba nem üt a ménkű…)

Március 9. 09 óra 25 perc-ugyan ott…

Ahogy kinéz, még lehet, holnap is így kezdem a naplót. A havazás ugyan az éjjel elállt, de a szélvihar változatlan hevességgel tombolt tovább, most is erős széllökések vannak, úgy billeg a fülke sokszor, hogy nem lehet kávét főzni. Nyugtalanul aludtam, kismilliószor felébredtem, vagy a szélzúgásra, vagy arra, hogy egy-egy adag hó lecsúszott a tetőspoilerről, és az zörgött, hol pedig arra, hogy a parkolóban beindítottak valahol egy vontatót.

Most gyönyörűen ragyog a nap, felhő sincs az égen, idilli téli táj tárul az ember szeme elé, bármerre is néz. Csak a több tucatnyi betemetett kamion, és elhagyott személyautó rontja le ezt az érzést… hómunkásoknak, netán hóekének továbbra sincs semmi nyoma, egy kolléga az autópályán mintha látott volna az este sárga villogós valamiket mocorogni. Közben a nejem próbál csengetni, de fel csengés után abbamarad, és én sem tudok visszacsengetni. Úgy tűnik, a hálózat még nem állt helyre. Azért reggel egy sms-t haza tudtam neki küldeni, hogy megvagyok, ne aggódjanak, meg a főnökömet is elértem, vele is ismertettem a helyzetet. Nagyon mennék már, de félek, meg ezt a napot itt töltjük. Jó páran mászkálnak a parkolóban, itt rekedt kollégák, de egyöntetűen az a vélemény, hogy segítség nélkül ide vagyunk láncolva, lehetetlen kijutnunk. A 7-es pálya változatlanul zárva van, a francia határ felé sem engednek senkit, az N-II állítólag egy nyomon járható, de addig is el kellene valahogyan jutni.
Egy-két bátrabb személyautó megpróbált elindulni, de a korforgóban rendszerint elakadnak, legalább ötven centis hó borítja az utakat, meg az összkerekes terepjáróknak is feladja a leckét. Még az éjjel sötétbe borult a környék, mindenhol elment az áram, állítólag azóta is tart az áramszünet, sem a benzinkúton, sem az áruházakban nincs villany. Egy kolléga elsétált a következő korforgóig, azt mondta, mindenfele elakadt és betemetett autók akadályozzák a takarítást, állítólag a mi parkolónkba is azért nem tud feljönni a kotró, mert több kamion is elakadt lejjebb a korforgókban. Ha ez így van, akkor szép lesz, meg kell ugye várni, míg azokat kiszabadítják.
Egyenlőre ennyi, ha majd lesz újabb fejlemény, jelentkezek…

20 ora 10 perc-ugyan ott…

Lassan normalizálódni látszik a helyzet, de a hangsúly inkább a lassan szón van, nem a normalizálódáson. Gyakorlatilag teljesen magunkra hagytak minket a derék spanyol hatóságok, egy árva traktor, vagy semmilyen más erőgép nem jött a környékünkre egész álló nap. A körforgót immel-ámmal kikotorták, de ezzel be is fejeztek mindenféle segítséget, a sok kamionos hiába integetett nekik kézzel-lábbal, úgy tettek, mintha nagyon sietniük kellene valahova, és már tovább is álltak.
Így nem találván jobb megoldást, amolyan „önsegélyező korok” alakultak, kinek milyen szerszáma volt, azzal takarította a havat, illetve törte az utat. Pillanatok alatt sikerült is nálunk az egyetlen kijáratot mindjárt három kocsival is eltorlaszolni, mert egyszerre ennyien akartak elindulni. A végeredmény egy szép kis dugó lett, jobbról-balról elakadt szerelvényekkel, amikhez középről csatlakozott egy Spanyol kolléga. Nem is értettük, amikor nekilódult, hogy vajon hol akart kijutni. Így a délelőtt nagy része azzal ment el, hogy a három pionir szenvedését figyeltük, illetve megpróbáltunk valahogy segíteni nekik. Sokat nem tudtunk tenni, ide a kézi erő kevés, a hó meg jó féllábszárig ért.

Közben én is elindítottam a kocsit, beütöttem a kezdést, és nekiálltam előre-hátra utat taposni magamnak, mindig csak annyit hátragurulva, hogy a húzókerekek ne menjenek le a már a pót széles abroncsai által letaposott kemény hóról. Mintha úthengerrel paníroznám az utat, sikerült a parkoló másik széléig egy viszonylag kemény placcot kitaposni magamnak, ahonnan majd terveim szerint, ha már mindenki elment előlem-mellőlem, kistartolhatok. Közben a többi kocsi csak kiküzdötte magát a parkolóból, valahonnan került egy traktor is, ami végre kitolta a szélekre a havat, így úgy néz ki, holnap reggel el tudok indulni végre. Négyen maradtunk itt estére, mire mindenki elment elölünk, eltelt a nap, mar nem volt értelme elindulni.

Egy, az ország belsejéből érkező kolléga elmesélte, hogy Barcelonától indult szombaton (!), ma ért ide, de ma munkaszünet volt arrafelé, mert sokan nem tudtak eljutni a munkahelyekre. Ő is két éjszakát állt elakadva az út szélén. Akkor már csak jobban jártam, hogy itt ragadtam. A legidegesítőbb az volt, hogy egész nap nem működtek a mobilok, sem a céges, sem a saját mobilommal nem tudtam telefonálni. Valamikor délutánra helyreállt a szolgáltatás, azután volt, hogy nejem üzent, hogy egy sms-t háromszor is megkapott. Le is fogyott az egyenlegem egykettőre.

E percben érkezett egy traktor a korforgóba, ami már gyakorlatilag hónedves, és szorgosan nekiállt körözni leeresztett ekével. Az ész megáll, komolyan. Amúgy afféle kerti traktorokat tessék elképzelni, volt az elején, hogy a korforgóban kamionosok segítettek kitolni a hóból, mert elakadt… ha nem látom, el sem hiszem. Sehol egy „normális” hóekét nem lehetett látni, kíváncsi lennék, az autópályát mivel takarították. Vagy ott volt minden komoly gép, még azt el tudom képzelni.

Nejem az előbb elköszönt sms-ben, megnyugodhatott ő is, hogy most már elért, visszacsörögtem, hogy minden ok, és lassan én is elteszem magam holnapra. Remélem, holnap lerakodok, és hazafele fordul a kormányrúd. már nem ártana, jó lenne elmerülni egy kád forró vízben végre, egyéb földi örömökről nem is szólva…(rossz az, aki rosszra gondol…)

Így már csak a szokásos formula maradt hátra, ami így szól: jó éjt drágáim, jó éjt Magyarország!

Március 10. 19 óra 45 perc Barcelona iparnegyede-Spanyolország

Kiszabadultam a hó és jég fogságából! Alighanem ez a legfontosabb esemény, ami a mai napon történt velem. Tegnap ugye, mint írtam, valamelyest kitakarítottak-(tuk) a parkolót, de négyen ott maradtunk, miután nem volt már semmi értelme délután elindulni. Én is kitapostam magamnak egy széles nyomvonalat, hogy majd reggel könnyebben kifordulhassak a helyemről. Ma fel hatra állítottam az ébresztőt, hatkor mar járt a motor, és sűrű fohászkodás kíséretében elkezdtem manőverezni. Óvatosan hátraengedtem a kocsit, majd megpróbáltam előre-balra egy kicsit gurulni. Pár centi után a kerekek egy helyben pörögtek, mint kiderült, hiába volt fagypont felett a hőmérséklet, a még mindig viharos szél megtette a hatását, a tegnap szépen olvadó hó mára jéggé fagyott. Szerencsére azért a síkká taposott havon be tudtam hintáztatni a kocsit, és vagy fel óra után visszaértem ugyan oda, ahol addig álltam.

Akkor meg azt találtam ki, hogy megpróbálok kitolatni, de az eredmény ugyan az volt, mihelyt egy kicsit jobban betörtem a szerelvényt, a kerekek máris elforogtak, nem tudta a 21 tonnát elfordítani a kocsi a jeges talajon. Azért annyit sikerült elérnem, hogy egy bő óra után, addigi pozíciómra merőlegesen álltam, de gyakorlatilag talán ha tíz méterre voltam kiindulási helyemtől. Sűrű szentségelés közben azért elkínlódtam magam a parkoló széléig, de ott volt egy szegély, már az út széle tulajdonképpen, amin az istennek sem tudtam a pótot áttolni. Ki, illetve bekapcsoltam mindent, amit csak lehetett, de nem ment. Sikeresen elfüstöltem legalább 100 kilométerre elegendő üzemanyagot, a gumikból is hagytam pár ezer kilométernyit biztosan a zúzott kővel felszórt parkolóban, de nem tudtam tolatva kiállni. Meg kellett volna fordulni, de ahhoz meg a hely volt szűk, hogy egy neki futással megtegyem, mert akkor a letolt részről le kell mennem a kocsival, és a fagyott havon végleg ott rekedek.

Végül két kolléga kiállt a helyéről, így nagyobb terem maradt, a nagyobb fagyott, jeges hódarabokat a spoiler védelme érdekében eltakarítottam az útból, és egy életem, egy halálom alapon, tudva, hogy két próbálkozásom nincs, nagy gázzal, kikapcsolt EBS-sel, és bekapcsolt difizárral, padlógazon nekilódultam. A szívem a torkomban kalimpált, mert ha megáll a kocsi fordulás közben, esélyem sincs kijönni onnan. Nem állt meg. Volt egy pillanat, amikor azt hittem, ennyi, de valamelyik kerek kemény talajt fogott, ahogy kirúgta maga alól a jeget, és átlendítette a szerelvényt a holtponton. Sikerül! Megfordulva, már ki tudtam állni végre. Mindez alig több mint két órába tellett.

Innentől már csak további majdnem két óra volt Figueresig, ami 16 km. Borzasztó káosz volt még mindig, szemből egészen Gironáig állt a forgalom, árokba csúszott kamionok, személykocsik, (nem egy teljesen kifosztva már) kétségbeesetten integető rendőrök, mint egy katasztrófa filmben. Látszott, hogy váratlanul érte itt az embereket a rendkívüli időjárás. Barcelona felé már megnyugodtak a viszonyok, itt már megint tavaszias idő, és természetesen a megszokott hatalmas forgalom fogadott.
A lerakót könnyen megtaláltam, szerencsére a főút mellett volt, így megláttam a feliratot. Igaz kétszer körbejártam a nyomdát, mert a kaput elsőre elvétettem, egy zsákutca táblával jelzett útról kellett bemenni, én meg nem mertem behajtani. Itt újabb 3 óra várakozás következett, de végül is leürült a kocsi. Közben megjött az új feladat, Mollet del Valles mellett egy logisztikai központban kell felraknom holnap, es St. Quentin a lerakó Franciában, pénteken. Innen alig több, mint 600 km. Nem mondom, hogy nem csalódtam, hazafelé reménykedtem. Végül is útba esik, onnan is kanyarodhatok arra, de jobb lett volna egyben. Nagyon vékony fuvar, ha elosztom a két nappal, elég karcsú órabér jön ki rá. Na, mindegy, ez van. Alighanem rekordot döntök, ennyit meg nem voltam kint egyhuzamban.

Most a felrakótól 50 méterre állok, egy Industrial parkban, van meg néhány kamion itt, még elég világos is a hely, remélem, nem lesz gáz éjjel. Mindenesetre az ajtókat bespanizom. A két tank majdnem tele van, ezt azért féltem. Szeretnék mar kihúzni Spanyolból, egyelőre elég volt egy időre belőle! Közben főztem magamnak teát, most először tavaly óta, meg fől pár szem krumpli, csak úgy hajában, marha mód megkívántam, és aligha nem, valami konzerv mütyürt eszek hozzá. Még mindig az Olaszban vett tartós kenyeret eszem, két vekni van még, legszívesebben kivágnám, de nem teszem, egyrészt ételt, ha csak tehetem, nem dobok ki, másrészt meg nincs másik.

Majd holnap vagy holnap után Franciában veszek, keresek valami Netto-t, és bespájzolok.
Családdal már váltottam néhány üzenetet, Krisztiánnak sikerült megríkatnia is egy kicsit, majd otthon megkapja érte a magáét. Már nagyon hiányoznak, rohamszerűen tör rám a vágy egyre többször, hogy lássam, megöleljem őket, halljam a hangjukat. Nem tagadom, kínoz a honvágy, és erre csak ráerősített az elmúlt pár nap. Nagyon elegem van a télből, szinte depressziós leszek tőle. Utálom a sivító szél hangját, utálom, ahogy billeg tőle a fülke, utálom, ahogy a jeges hó veri az ablakot… Utalom, a tehetetlenség érzését, amikor nem tudom, mi lesz másnap. Torokszorító érzés, nem kívánom senkinek.
Na, de befejezem a siránkozást, fiaimnak is megígértem, nem adom fel, mint ahogy eddig sem tettem. Megfől lassan a krumpli, nekiállok a vacsinak, elképzelem hogy otthon… Nem, szóval itt eszem főtt krumplit, hagymát, meg teát iszok, hozzá.

Jó éjt drágáim, jó étvágyat nektek is, szép álmokat! Természetesen: jó éjt Magyarország!

Március 13. 08 óra 00 perc Brescia felett-Olaszország

Megyek haza! Persze azt hozzáteszem nagyon óvatosan, hogy remélem összejön, ha igen, akkor elmondhatom magamról, fasza gyerek vagyok. Franciában pakoltam le ugye St. Quentin-ben, ez Lyontól nem messze van, és ugyan ott két helyen kellett visszaraknom, egymástól 4 kilométerre levő logisztikai központban, gyűjtőárut, ami azt is jelenti, hogy millió tétel. na, de menjünk szépen sorjában!
Tehát miután szerdán nem találtam parkolót, úgy döntöttem, hogy elmegyek egészen a felrakóig, és bízva abban, hogy nem leszek egyedüli kamion, találok magamnak biztonságos parkolót. Így is lett, mint már említettem, a céltól 50 méterre volt kiépített parkoló, ahol éjszakázhattam. Legalább tiszta idővel kezdek másnap. Elég nyugtalanul aludtam, kicsit azért tartottam az éjszakától, hiába volt minden kivilágítva, az ördög ugye nem alszik… Most úgy látszik aludt, vagy megint csak a nagy számok törvénye szerint nem engem szúrtak ki a rossz fiúk, mindenesetre nem nyúltak a kocsihoz.
Ahogy reggel ébresztett a telefon, és széthúztam a függönyöket, láttam, hogy egy másik Wabis kocsi húz be az udvarra. Gyorsan beütöttem a kezdést, és mihelyt letelt a tíz perc, már startoltam is utánna, hátha ő tudja a járást. Nem tudott többet mint én, de az hamar kiderült, hogy mindketten mosóport viszünk, és ugyan az a lerakónk Franciában is. Megörültünk egymásnak, Botond is az 5. hetébe fordult éppen, neki is elege volt már mindenből, és ugyan úgy szeretett volna hazafele kanyarodni, mint én. Sok volt tehát bennünk a közös, csak ő nehezebb helyzetben volt, mint én, lévén Nagyváradon élt a családja.

Őt hívtak be előbb, mert neki volt referencia száma, nekem nem. Fél nyolckor felhívtam főnököm, hogy nem küldte el, amire csak annyi volt a válasza, hogy „-mikor tanuljátok már meg végre, hogy a munkaidő 8-tol kezdődik?-„… Nyeltem egyet, és vártam. Nekik nyolctól kezdődik a munkaidő, nekünk meg lehet, hogy órák vesznek kárba, mert elénk raknak olyat, aki később jött, de van száma. Nekem is volt, „csak” nem írta be a Casonba, amikor elküldte a feladatot. Hogy miért? Ő tudja. Mindegy, nyolc után pár perccel villogott a led, megjött a szám, mehettem csekkolni. Mondta a derék portásbácsi, hogy OK, várjak a parkolóban. Közben kolléga elkészült, addig ő elment fürdeni, meg borotválkozni, amíg én vártam. Úgy voltam vele, majd a rakodás után lesz rá 10 percem, ezen már nem múlik semmi. Lassan nem bírtam a saját szagomat, mindenképpen akartam fürdeni. Végül miután megraktam, nem sokkal Botond után, mentem is a fürdőbe, ahol, mint kiderült, egy kb. 60 literes bojler volt hivatott a meleg víz szolgáltatásra, ami természetesen elfogyott.

Újra nyeltem egyet, és elvetettem a fürdés gondolatát. Gondoltam, majd Figueresben, ott úgyis tankolnom kell. Gyorsan összekaptuk magunkat, és a lovak köze csaptunk. Botond ment elől, az ő DAF-ja 85-öt tudott tempómattal, meg a DAF-nak jobb szeme is van, hamarabb „meglátja” az emelkedőt, mint a Merci, így ő diktálta az iramot. Én nem győztem mögötte a tempómattal játszani, mert ha én is 85-öt állítottam be, akkor mindig utolértem, ha 84-et, akkor meg lemaradtam. Nem baj, elvoltam vele legalább. Figueresbe érve mindketten beálltunk tankolni, szerencsére az előző napi káosz mar elmúlt, nem volt nagy torlódás. Míg ő tankolt, én fürödtem, amilyen a formám, itt is épp nálam fogyott ki a meleg víz, mire a hajmosással végeztem, kb. 5 „centi” hideg víz folyt a tusolóból.
Nem baj, legalább tiszta voltam, mostam is, így volt mit másnap felvennem. Innen tűztünk tovább gyorsan, szerettünk volna minél beljebb megállni éjszakára Franciaországban. Én forszíroztam ugyan, hogy egy „púptömésre” menjünk be Jungiba, nekem meg volt tízen-egynéhány Euróm a célra, Botond viszont le volt gatyásodva, 5 pénze volt, amit cigire szánt, lévén erős dohányos. Így a kajálás elmaradt, mentünk egyenesen a határ felé. Ott azért látszott az elmúlt néhány nap, méteres hófúvások voltak az út mellett, meg mindig betemetett autókkal színesítve, amik többnyire már szét voltak rabolva. Nem életbiztosítás Spanyolban az út mellett hagyni a kocsit.

Végül este 7-kor Portes les Valence mellett álltunk meg egy Total kúton, ahol hatalmas parkoló is ki van építve, bevásárló központtal, mindennel. Szempont volt, hogy legyen automata, mert mindketten le voltunk gatyásodva, nemi cash-t akartunk magunkhoz venni reggel. Másnap, azaz tegnap reggel nem sokkal 8 előtt indultunk, Botondnak 10, nekem 12 óra volt a bookolt idom, és 120-ra voltunk St. Quentintol. Nem sokkal tíz előtt ott voltunk, engem is beengedtek, mondván, ha nem jönne valaki, akkor előbb is leszednek. Így is történhetett, mert 11 órakor szólítottak. Hamar leürültem, közben kollégám már meg is kapta a feladatát, ugyan ott, két helyen rakott fel, és Magyarország, Szigetszentmiklós, illetve Dunaharaszti a lerakó 16.-án.

Nem kicsit irigyeltem, de hamar megörültem, mert nekem is ugyan ez a feladat jött. Sajnos azonban el kellett válnunk egymástól, mert itt már annyira széthúzódott a két kocsi rakodása, hogy nem várhattunk a másikra. Ráadásul ami nekem második felrakóként szerepelt, az Botondnak első volt. Tudtuk, hogy szombat este tíztől otthon tilalom van, még hétfőn is 15.-e miatt, ezert nem lehet lazulni, ha haza akarunk érni a hétvégére. Ő max.. Pestig tud menni, azt mondta, ott vannak rokonok, náluk ellenne. Én is néztem a GPS-t, hazáig vagy 1400 kilométer, erre van két műszakom, amiből munkaidegileg már eddigre elment vagy 4 óra. Érdekes lesz… Mindenesetre a kipufogót „kikormoltam”, most nem kellett néznem a fogyasztást, (megjegyzem, majdnem a normában van) 89-re állítottam a tempómatot, és gyakorlatilag végig ennyivel jöttem, volt még 130-as gurulásom is. Muszáj, nem lehet finomkodni. Az összsúlyom alig több mint 16 tonna, nem igazan akadály.

Most nem kicsit hazárdírozok, mert a munkaidőt végül is túlleptem bő két órával, tízkor meg kellett volna állnom, nem tettem, hanem a vezetési időre „mentem rá”, így összehoztam egy 17 órás műszakot. Máskülönben esélyem sem lett volna hazaérni. Reménykedek, hogy megúszom, máskor is volt mar hasonló szitu, ezt kicsit enyhébben nézik, mint a vezetési idő túllépést. Meg aztán álltam eleget az elmúlt napokban. Most viszont a tíz órát meg kell várnom, hogy legalább a kilenc pihenőm meglegyen ma, és ez a nap úgy nézzen ki, mintha minden OK lenne. A GPS szerint innen 801 km van hazáig, ma mindenképpen 10 órát megyek, ez a két pihenővel este tíz körül jár le, de otthon a telephelyig mehet a nemzetközi forgalomban lévő autó tilalom alatt. Majd azt mondom, a telephelyre megyek. Valahogy a „kertek alatt” elosonok, nincs az az Isten, hogy ha beértem Magyarba, ne mennék el hazáig. Inkább az időn aggódok, hogy elég legyen. Szűk lesz, mint a szűz leány…

Természetesen az éjjel nem találtam helyet parkolókban itt Olaszban, így a pálya mellett, egy SOS parkolóban álltam ki. Folyamatosan billeg a fülke a forgalomtól, mintha hajón ülnék. Krisztián telefonja ébresztett reggel, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Szegény, nem tudta, hogy mikor álltam meg. Megy a barátnőjéhez Egerbe, amilyen az ő formája is ott találta meg az aktuális barátnőjét. Ő meg megy hozzá mint egy kiskutya a gazdija után. Igaza van, én megértem, annó én is Zalaegerszegről jártam Miskolcra a barátnőmhöz több mint egy évig. Szép volt, régen volt, de igaz volt…

Lassan kifogy az ujjaimból a betű, reményeim szerint a napló ezen része itt véget ér, majd otthonról jelentkezek legközelebb. Nagyon bizsereg már a talpam, taposnám a gázpedált, több kolléga is rám dudált, ahogy elhúzták mellettem, sietnek ők is hazafelé. Még egy órát várnom kell, ilyenkor ólomlábakon vánszorognak a percek is. Beteszek egy Benny Hill-t, vagy valamit, elütöm valahogy az időt addig. Mar nem köszönök el, csak ennyit:

Viszont látásra, hamarosan találkozunk!

Ékezesítve & Képesítve & Szerkesztve: Gamerkiller