A felmentőcsapat
Szolovjov és Vinogradov, a Szojut TM-26 indulószemélyzete és a Mir EO-23 orosz legénysége
Anatolij Jakovlevics Szolovjov és Pável Vlagyimirovics Vinogradov így ketten szálltak be a Szojuz TM-26-ba 1997. augusztus 5-én, majd dokkoltak be a Mirre két nappal később, miközben a Progressz M-35 lekapcsolódott, és némileg távolabb vezérelve „kísérőpályára” lett állítva. Ciblijevék egy hét alatt adták át az űrállomást utódaiknak, majd beszálltak a Szojuz TM-25-be, és leváltak, majd visszatértek a Földre. A leszálláskor viszont nem léptek működésbe a földet érést tompító fékezőhajtóművek, így igencsak keményen értek talajt. Mint kiderült, Foale legjobb döntése volt, hogy nem tért vissza velük – a harmadik szék ütközés-csillapító rendszere ugyanis nem működött, így a becsapódáskor semmi sem tompította volna az ütközést, ami súlyos sérüléseket okozhatott volna.
Ciblijev és Lazutkin a visszatérésük után, láthatóan felszabadultan...
A két orosz űrhajós megpróbáltatásai azonban még nem értek véget. Az Enyergija iroda vezetésével közben gyorsan vizsgálatot indítottak, ami őket nevezte meg a baleset indokaként. Ezt ráadásul továbbították Jelcin orosz elnöknek is, aki ezek után a médiának azt nyilatkozta, hogy minden műszaki rendszer megfelelően működött, így egyértelműen emberi hiba volt az oka az ütközésnek. Egy másik vizsgálat is lefolyt viszont, amit Vlagyimir Utkin, a Központi Gépgyártási Tudományos Kutatóintézet (CNIIMas) vezetője és Thomas Stafford, egykori NASA űrhajós vezetett, aki az Űrsikló-Mir programban tanácsadóként vett részt. Az Utkin-Stafford bizottság felfedte, hogy a Progressz M-34 csaknem egy tonnával nehezebb lehetett, mint amivel a CUP kalkulált, mikor összeállította a manőverelemeket Ciblijev számára, így túl későn kezdte meg a fékezőmanővert ahhoz, hogy kellő mértékben lelassíthassa az űrhajót.
Hirdetés
Ugyanakkor több más, elgondolkodtató dologra is rámutattak, például hogy hiba volt az, hogy a CUP nem akkora időzítette a manővert, amikor rádiókapcsolat volt a Föld és az űrállomás között, így talán időben feltűnhetett volna az, hogy az űrhajó nem a vártaknak megfelelően viselkedik. Az is elgondolkoztató, hogy Ciblijev nem tudott gyakorolni, hiszen a TORU nem rendelkezett beépített szimulátor-megoldással, így pedig a feladatot utoljára a Földön, több, mint fél évvel korábban gyakorolhatta csak. A közös amerikai-orosz jelentés alapján öt orosz űrhajós-pilóta szimulátorban megpróbálta végrehajtani a feladatot azon adatokra támaszkodva, amit anno Ciblijev kapott a CUP-tól, mind az öten ugyanazt érték el: a Progressz nekirohant a Szpektr modulnak. Ezek fényében a Ciblijev és Lazutkin 1998-ban kitüntetést és elismerést kaptak – de egyikük sem jutott fel a világűrbe többször (igaz Lazutkin 2002-ben a Szojuz TMA-1 tartalék személyzetébe lett beválogatva, ám utána nem „léptették előre” elsődleges személyzetnek, és végül 2007-ben visszavonult).
Az átalakított Konusz csatlakozó, rajta az elektromos kivezetésekkel
A Mir fedélzetén Szolovjov, Vinogradov és Foale augusztus 14-én beszálltak a Szojuzba, majd lekapcsolódtak, körberepülték a Mirt, miközben alaposan lefényképezték a sérüléseket, és az elülső kikötési pontra kapcsolódtak. A Progressz M-35 négy nappal később vissza lett irányítva a Mirhez, hogy bedokkoljon, de a végső megközelítéskor a Mir vezérlő-számítógépe lekapcsolt, vagyis az űrállomás nem volt stabilizálva, Szolovjov a TORU kezelőpanelnél ülve az utolsó métereket kézzel irányítottan vezérelte le, és bedokkolt a teherűrhajóval – melynek fő feladata jelenleg az, hogy a Kvant-1 végén lévő kikötőt óvja a napfénytől, és később további hulladékot helyezhessenek el benne. Augusztus 22-én Szolovjov és Vinogradov beöltözött az Orlan-M űrruhákba, hogy végrehajtsák a Szpektr átvizsgálását, elsődlegesen pedig rákössék a Konusz végén lévő csatlakozóra a még működőképes napelemszárnyakat. Foale-t a Szojuzba „száműzték” biztos-ami-biztos alapon, még csak a bázismodulban sem maradhatott. A Mir bázismodul elején lévő zsilip-szekciót viszont ehhez a feladathoz légmentesen le kellett zárni, ami azt jelentette, hogy a többi modulba vezető ajtót is le kellett zárni.
Ahogy csökkenteni kezdték a nyomást, az egyik ajtó szigetelése nem volt megfelelő, így le kellett állniuk, és újra kinyitva az ajtót átnézni, hol szökhet a levegő. Mikor megtalálták, és újra megpróbáltak vákuumot létrehozni a zsilip-szekcióban, kiderült, hogy Vinogradov egyik kesztyűje sem zár megfelelően, de ezt is sikerült gyorsan elhárítani. A két űrhajós végre kinyithatta a Szpektr zsilipajtaját, majd behatolhatott a sötét és fagyos modulba, ahol összegyűjtötték Foale legfontosabb személyes dolgait, tudományos eredményeit, majd nekiálltak a napelemszárnyak elektromos kábeleit átkötni a Konusz végébe. A művelet végén újra bezárták a Szpektr zsilipajtaját, majd nyomás alá helyezték a zsilip-szekciót. Az elektromos rendszert átállították, hogy a három napelem energiáját is felhasználja, ám kiderült, hogy a forgató mechanizmus irányítása nem működik, így a napelemek nem tudtak maximális teljesítményt nyújtani. Ezzel együtt az űrállomás energiahelyzete egy nagyságrenddel javult.
Ez persze csak a kezdet volt, a következő lépés a szivárgás helyének megtalálása és lezárása, amihez új, ezúttal már kívülről végrehajtott űrséta kellett. A földi irányítás a kapott adatok, fotók és videók alapján meghatározta, hogy mely pontokon képzelhető el olyan sérülés, amelyen keresztül elszökhetett a túlnyomás, a terv az, hogy a pontokon végighaladnak, egy speciális szerszámmal felvágják a hőszigetelő burkolatot, ami alatt megvizsgálják a modul falát, hogy felfedjék a sérülést. Ha megtalálják a lyukat, akkor a környékére megfelelő pontokra kapaszkodókat rögzítenek, hogy egy későbbi űrsétán majd betömjék a sérült részt. Szolovjov most Foale-lal együtt öltözött be az Orlan-M űrruhákba szeptember 6-án, majd a Kvant-2 zsilipjéből kimászva a robotkarral Szolovjov átlendült a Szpektr külső részén elhelyezett radiátorhoz, ahol megvizsgálta a behorpadt radiátort és az elgörbült tartólábakat, de nem talált olyan sérülést, ahol szökhetne a túlnyomás. Ezután a többi potenciális ponton is végigment, de ott sem látott semmit, ami gyanúsnak lenne nevezhető. Csalódottan a sérült napelemszárny felé vette az irányt, amelyről fotókat és videót készített, különös tekintettel a napelemszárny mozgató motorjának rögzítésére – ez volt a második pont a listán a potenciális szivárgási helyek felsorolásának. Ezután egy rögtönzött csáklyával a két sértetlen napelemszárnyat olyan pozícióba forgatta, hogy a lehetőségekhez képest a legtöbb napfény érje őket, majd elindult visszafelé. A Kvant-2 külső részéről Foale begyűjtötte azokat a tesztpaneleket, amelyeket még Jerry Linenger helyezett ki, majd visszatértek.
A Földön eközben zajlottak az események – az amerikai törvényhozásban éles vitákat váltott ki a baleset és annak következtetései. Egyes törvényhozási képviselők a – már valóban elöregedett – Mirt túl veszélyesnek nevezték, miközben a Nemzetközi Űrállomás szekere eléggé döcögősen, vagy inkább sehogy nem akar elindulni (ismét, erre majd még visszatérünk), ezért javasolták az Űrsikló-Mir program azonnali leállítását. A viták által gerjesztett felhangok az űrállomásra is eljutottak, ahol Foale a védelmébe vette az Űrsikló-Mir programot J.F. Kennedy elnök szavait idézve (mely szerint a nehéz, és nem a könnyű utat választva lehet csak bizonyítani). Érdekes döntést hozott ebben az időben Valerij Rjumin, aki az Űrsikló-Mir program orosz vezetőjeként saját magát osztotta be az eltervezett utolsó Mir-látogató űrsikló út orosz személyzetének, hivatalosan azért, hogy saját maga vizsgálhassa meg a Mir állapotát – a NASA pedig rábólintott erre. Nehéz viszont nem részlehajlóan tekinteni a döntést, lévén utoljára 1980-ban járt a világűrben (még a Szaljut-6-on ugye) és több tucat kiképzett űrhajós várt a saját lehetőségére. Rjumin útja egyben a Mir „bezárását” is elhozta volna, mely szerint 1999-ben az űrállomást belevezetik a légkörbe, megsemmisítve azt. Függetlenül ettől Daniel Goldin NASA igazgató szeptember 25-én bejelentette, hogy minden megy tovább a tervek szerint, vagyis másnap indulhat az STS-86.
Az STS-86 legénysége pózol, az álló sor: Bloomfield, Wolf, Wetherbee, Lawrence, Tyitov és Chrétien,
előttük guggol Parazynski
Az STS-86 személyzete igazi „Mir gyűjtemény” lett: a parancsnok, James Donald Wetherbee az STS-63-al még csak megközelítette és körberepülte az űrállomást, most már ki is kötheti hozzá az Atlantist. Az orosz űrprogramból Vlagyimir Georgijevics Tyitov érkezett, aki a Mir EO-3 tagjaként egy évet eltöltött a Miren, aztán ott van Jean-Loup Jacques Chrétien, aki 1988-ban járt rajta. Scott Edward Parazynski és Wendy Barrien Lawrence egyaránt tartós személyzetnek voltak jelölve a Mirre, és Csillagvárosban a kiképzést is elkezdték, de előbbi 188 cm-es magassága miatt túl magas volt a Szojuzba, így 1995 októberében hazaküldték, míg utóbbi 160 cm-es magasságával túl alacsony volt az Orlan-M űrruhához – így mindketten kiestek a tartós személyzetből, de mint látogató-személyzet, most lehetőséget kaptak. Eredetileg Lawrence váltotta volna Foale-t, de a fellépett vészhelyzetek miatt olyan űrhajós kellett, aki adott esetben űrsétára is bevethető – így David Alexander Wolf ugrott előre egyet, aki a következő tartós NASA űrhajós lehetett a Miren. A kakukktojás az első űrrepülésére készülő pilóta, Michael John Bloomfield lett.
Az STS-86 eredeti és „poén” kitűzője, utóbbin az űrhajósok gúnynevei lettek feltüntetve, bal oldalon alul a Túl Magas (Too Tall) és Túl Alacsony (Too Short) űrhajósok :)
Az Atlantis tehát szeptember 26-án az égbe emelkedett, és új rekordot felállítva mindössze 42 órával később már be is dokkolt az űrállomáshoz. További majdnem két óra volt, mire a szükséges előkészületek megtörténtek a zsilipajtók kinyitásáig, hogy aztán Wheterbee és Szolovjov kezet fogasson. Mivel a Mir stabilizálásáért felelős számítógép továbbra is működésképtelen volt, az űrsikló vette át a stabilizálásért felelős szerepet a dokkolás időtartama alatt.
A Mirhez közeledő Atlantisról készült fotó, jól látható az ODS, rajta az APASZ-89 dokkológallér és a raktér végében a dupla méretű SpaceHab modul
Foale a gyümölcs-ajándékcsomagjával
Az Atlantis rakterében ismét a SpaceHab dupla modul foglalt helyet, amelynek kipakolása a szokásos üdvözlések miatt csak másnap kezdődött el. A hatalmas mennyiségű, több mint négy tonnányi ellátmány átpakolása időbe telt, többek között ezúttal cirka 771 kg-nyi vizet kellett a szállítózsákokban az űrsiklóból az űrállomásra juttatni. Az ellátmány része volt egy új fedélzeti számítógép, egy giroszkóp illetve akkumulátorok. Az űrsiklóba került viszont rengeteg tudományos eredmény, az egyik Elektron oxigéngenerátor és feleslegessé vált vagy meghibásodott eszközök.
A tradicionális csoportkép a SpaceHab belsejében, Foale már az űrsikló, míg Wolf már az űrállomás „egyenruhájában”
Foale a Mir bázismodulban, érdemes megfigyelni, hogy bár rövidnadrág van rajta (ami az űrsiklón bevett), a lábán vastag (házilagosan, ragasztószalaggal javított) bundacsizmát visel
Foale és Wolf is helyet cserélt hivatalosan, előbbi átköltözött az űrsiklóra, míg Wolf a Miren „felállította” a törzshelyét a Kvant-2 modulban. Október másodikán nekikészültek az űrsétának: Parazynski és Tyitov fognak az űrsiklóból kilépni a világűrbe, hogy az SzO modulon dolgozzanak. Amerikai űrhajós hajtott már végre űrsétát orosz űrruhában, viszont ez volt az első alkalom, hogy amerikai űrruhába bújhatott egy nem amerikai űrhajós.
A MEEP egyik platformja, még begyűjtés előtt
Parazynski sisakjáról készült kép az űrséta közben
Tyitov az SzO modul külsején kapaszkodik
Az űrséta elsődleges célja a SzO modul külső felén még az STS-76 látogatásakor kihelyezett Mir környezeti hatásokat vizsgáló platformok (Mir Environmental Effects Payload, MEEP) begyűjtése és az űrsikló rakterébe való rögzítése volt. A MEEP eszközök összetett feladatokat láttak el, többek között a szabadon lebegő törmelékeket, hulladékokat fogta be, és a világűr hatásainak különféle anyagpanelekre gyakorolt hatását vizsgálta. Miután ezzel végeztek, a raktérből egy speciális zárókupakot helyeztek el az SzO külsején, amellyel egy későbbi orosz űrsétán a Szpektr sérült napelemszárnyának rögzítési pontját lehetne légmentesen lezárni. A zárókupak túl nagy volt ahhoz, hogy az űrállomás belsejében mozgassák, így ez volt az egyetlen reális módja a célba juttatásának. Az űrséta alatt egy sor közös elemet teszteltek, olyan rögzítőkapcsokat, lábrögzítő platformokat, szerszámtartókat, amelyeket mind az orosz, mind az amerikai űrruhákkal és modulokon lehet használni. Kipróbáltak egy kisebb méretű „rakétahátizsákot”, az Űrséta Mentő Egyszerűsített Segélynyújtót (Simplified Aid For EVA Rescue, SAFER), ennek feladata az, hogy ha esetleg űrséta közben valamiért a biztonsági rögzítőkötél nem akadályozná meg azt, hogy az űrhajós ellebegjen az űrállomás / űrhajó közeléből, akkor ennek segítségével vissza tudjon jutni. A mintegy öt órás űrséta után a két űrhajós visszatért az Atlantisra.
Wendy Lawrence a Szojuz TM-26-ban
Az űrsikló és az űrállomás személyzete még különféle további tudományos feladatokat hajtott végre, például proteinkristályokat növesztettek, kozmikus-háttérsugárzást mértek, orvosi vizsgálatokat hajtottak végre, az űrsikló pozicionáló hajtóműveivel végrehajtott apróbb „lökések” hatásait figyelték meg a Mir fedélzetén és napelemszárnyain.
A Mir, közelebb (középen / jobbra) a Krisztall / SzO modul, alul a Kvant-2, felül a Szpektr, balra a Szojuz TM-26
A Mir, balra a Szpektr modul, amelynél feltűnő, hogy napelemszárnyai „össze-vissza” állnak
A Mir komplexum, balra a Progressz M-35-tel, itt is látható, hogy amíg a többi modul napelemszárnyai egy irányba néznek, a Szpektr modulon lévők „össze-vissza”...
Október 3-án elköszöntek egymástól, a zsilipajtókat lezárták, majd az Atlantis némileg eltávolodott, majd egy 46 perces manőversorozattal körberepült a Mirt, alaposan körbefotózva és körbefilmezve azt. Eközben az űrállomás személyzete levegőt engedett a Szpektr modulba, reménykedve, hogy valahol nyoma lesz a szivárgásnak – Tyitov rövidesen jelentette is, hogy a sérült napelemszárny mozgatómotorja környékén látja a kiáramló részecskefelhőt. Ezután az Atlantis eltávolodott, és maga mögött hagyta az űrállomást. Az űrsikló visszatérését később még egy nappal elhalasztották, mivel az időjárás nem volt ideális a leszállásra, de október 6-án végül probléma nélkül érkezett meg Cape Canaveralra.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
