Tűz az űrben!
A Szojuz TM-25 induló személyzete: Ciblijev, Ewald és Lazutkin
Eközben az űrállomáson Linenger igyekezett felvenni Korzun és Kaleri munkatempóját, és belakni az űrállomást. Február 7-én a Szojuz TM-24-be mindhárman beszálltak, majd átrepültek vele a Kvant-1 végén lévő kikötési ponthoz. Ennek célja az érkező Szojuz TM-25 számára szabaddá tenni az elülső csatlakozási pontot. A váltószemélyzet Vaszilij Vasziljevics Ciblijev parancsnok, Alekszandr Ivanovics Lazutkin mérnök-űrhajós, valamint Reinhold Ewald, aki a Mir'92 küldetéskor tartalékszemélyzet volt, most pedig a német űrügynökség, a DARA által finanszírozott küldetésen jutott fel az űrállomásra.
A Mir EO-22 és EO-23 legénysége, plusz Ewald a Mir fedélzetén
Reinhold Ewald az egyik orvosi kísérlet közben a Mir fedélzetén
Ewald relatíve kevés plusz tudományos eszközt kapott, de a Mir'92 által feljuttatott eszközök még mindig az űrállomáson voltak, és a főleg orvosi megfigyelésekből és Föld-megfigyelésekből, valamint proteinkristály növesztésből álló tudományos programja nem igényelt jelentős új eszközállományt. A Szojuz TM-25 február 10-én indult el Bajkonurból, majd nem egész két nappal később be is dokkolt a Mir elülső dokkolóportjára. Az elkövetkező napokban Ewald és Linenger a saját tudományos programjával volt elfoglalva, míg Ciblijev és Lazutkin átvette a Mir űrállomást Korzuntól és Kaleritől, és hivatalosan is a Mir EO-23 lett az űrállomás „ura”.
Két Vika oxigén-generátor, a gyertyák behelyezése után a piros kereket elforgatva lehet a kémiai reakciót elindítani.
Az űrállomás létfenntartó rendszere ekkor alapvetően 3 főre volt méretezve, és ha háromnál több ember tartózkodott rajta, plusz oxigén-generálásra volt szükség. Erre a Kvant-1 fedélzetén elhelyezett Vika oxigén-generátort használták, amely lítium-perklorát gyertyákat használt. A gyertyákból 450-500°-ra való hevítés hatására jelentős mennyiségű oxigén szabadul fel 5-20 perc alatt, ami lehűtenek, megszűrnek, és utána engedik az űrállomás légkörébe. A reakció mellékterméke semleges lítium-klorid. Egy-egy ilyen gyertya egy ember napi oxigénszükségletét fedezi, tehát ha hatan vannak az űrállomáson, akkor napi három ilyen gyertyát kell felhasználni. Február 24-én a Mir bázismodulban elfogyasztott vacsora után Korzun megkérte Lazutkint, hogy a szokásnak megfelelően aktiváljon egy gyertyát, amit meg is tett, majd elindult vissza a bázismodul felé. Ahogy átlebegett a Kvant-1-ből a bázismodulba, Ewald oroszul elordította magát: „Tűz!”. Lazutkin, Korzun és Ewalt a Kvant-1-be sietett, és Lazutkin először nedves ronggyal próbálta meg eloltani az egyre nagyobb lángokat, sikertelenül.
Korzun utasította társait, hogy hozzanak tűzoltókészülékeket és oxigénmaszkokat. A lángok egyre nagyobbak lettek és sűrű szürke füst szabadult fel, miközben Linenger a Szpektr modulból megérkezett a bázismodulba, meghallva a füst által működésbe hozott riasztójelzést. Eközben Korzun és Lazutkin elkezdték a tüzet eloltani víz bázisú, habbal oltó tűzoltókészülékekkel, amely csapatmunkában működött csak – az egyik űrhajós fogta azt a társát, aki a tűzoltókészüléket kezelte, hogy a reakcióerőktől ne repüljön el. A tűz nagyjából egy méteres szúrólánggal égett, és elzárta az utat a Kvant-1 végéhez dokkolt Szojuz TM-24 felé, vagyis az űrállomáson lévő űrhajósok egyik fele nem tudott volna biztonságosan visszatérni a Földre, ha a kiürítés mellett döntenének. Mivel a Kvant-1-ben amúgy sem fért volna el több ember, három ember előkészítette a Szojuz TM-25-öt az elindulásra, hogy kik, arról egyértelműen nem nyilatkoztak, de figyelembe véve, hogy ekkor még nem voltak a székek és a Szokol túlnyomásos ruhák átpakolva, a Lazutkin, Ciblijev és Ewald trióról lehetett szó.
A bázismodul a tűz után, gázálarcot viselő űrhajósokkal
Linenger a Mir bázismodulban a tűz után, szűrőmaszkban
A tűz által okozott károk a Kvant-1 kezelőpaneljén
Szerencsére a tüzet sikerült megfékezni, de a sűrű füst miatt alig lehetett látni az űrállomás ezen részén. A személyzet maszkokat viselt órákon át, miközben levegőmintákat vettek, és a károkat mérték fel. A légkör páratartalma és hőmérséklete is megemelkedett, de a létfenntartó rendszer lassan átforgatva a szűrőin az űrállomás légkörét megszüntette a füstöt. Az eset ellentmondásai meglehetősen látványosak: az orosz irányítóközpont, a CUP csak egy kisebb tűzről számolt be, amely mindössze 90 másodpercig tartott – és ezt vette át a NASA is először, 20 órával az eset után (addig közvetlen információkat nem is kaptak). Linenger viszont visszaemlékezéseiben azt mondta, hogy a tűz 14 percig égett, illetve igen veszélyes és súlyos problémának írta le, ahol olvadt fém repkedett a tűzzel átellenes fal felé.
A vészhelyzet több riasztó felfedezést is okozott: az újabb modulokban a falakhoz erősített tűzoltó készülékeket nem lehetett egyszerűen leoldani a tartókeretükről, az oxigénmaszkok közül pedig több nem működött. Hamar döntés született, hogy a tűz kiváltó okait a következő űrsikló útnál visszahozzák, már csak azért is, mert hasonló rendszer nagyon sok helyen működik (például az utasszállító repülőgépek vészhelyzeti maszkjaihoz is efféle rendszer biztosít oxigént). Előre ugorva az időben: két év után nagyjából sikerült magyarázatot adni az esetre: a gyertya gyártása közben a munkások által használt latex kesztyű egy darabja kerülhetett a töltéskor a lítium-hidroxid vegyület mellé, amely a hőségtől lángra kapott, és a keletkező oxigén táplálta a tüzet, ami aztán már a Vika alumínium-ötvözet burkolatát is meggyújtotta.
Reinhold Ewald munka közben az űrállomáson
Az eset után Linenger folyamatos orvosi megfigyelés alatt tartotta társait, de végül szerencsére mindannyian sérülés és egészségügyi károsodás nélkül megúszták, egyedül a füst által okozott szem-irritációra panaszkodtak. Hogy az egészségügyi kockázatokat csökkentsék, sok tejet ittak, illetve szén- valamint vitamintablettákat vettek be, a Vika használatát pedig mellőzték, a tartályokban lévő oxigénnel pótolták a szükségleteket. Az elkövetkező napokban az űrhajósok visszatértek eredeti feladataikhoz, és lassan normalizálódott a helyzet a fedélzeten. Ewald többek között „felállított” egy szervert a Mir fedélzetén, amely bizonyos feltételek mellett elérést biztosított az internethez az űrhajósoknak – csakhogy a működéséhez szükséges szoftvercsomag még nem volt kész, csak 1998 közepén tudták végül beüzemelni. Március elsején a Szojuz TM-24-et felkészítették a visszatérésre, Linenger és Ewald székét kicserélve, másnap elbúcsúztak egymástól, és Korzun, Kaleri illetve Ewald beszállt az űrhajóba, majd lekapcsolódás után visszatértek a Földre.
Ennyi maradt a tűz után a Kvant-1-ben lévő Vika oxigén-generátorból
Az űrállomáson Ciblijev pedig március 4-én nekikészült egyik kritikus feladatának. A Progressz M-33 még az STS-81 érkezése előtt vált le az űrállomásról, és némileg lemaradva, biztonságos távolságban keringett eddig. A terv az, hogy csak a TORU segítségével, kézi irányítással újra bedokkolnak vele, és ha ez sikeresen működik, a Progressz M teherűrhajók a továbbiakban Kursz nélkül fognak a világűrbe indulni, majd kézi irányítással fognak bedokkolni a Mirre. A Kursz nélkül a Progressz némileg több terhet hozhat fel a világűrbe, illetve ami sokkal fontosabb az Enyergija iroda illetve a Rosszkozmosz számára, egy drága részelemmel kevesebbre lenne szükség. Az ukrajnai rádiógyár terméke ugyanis az elmúlt években drasztikusan drágulni kezdett (állítólag tízszeresére, noha az nem derül ki ebből, hogy milyen pénznemben számolva), vagyis jól jönne a költségek megtakarítása terén, ha nem lenne szükség rá. A Kursz nélkül viszont nincs távolságmérés, és ebből fakadóan a célponthoz viszonyított sebességet sem ismeri a távirányító pultnál ülő pilóta. Az egyetlen segédeszköze a teherhajó orrán lévő kamera képe, amelyet rádiókapcsolat segítségével az előtte lévő képernyőn lát.
A Mirhez közeledő Progressz által látott képen pedig az űrállomás viszonylagos helyzetéből illetve annak változásaiból lehet következtetni arra, hogy az űrhajó hogyan halad. Ezt szó szerint így kell elképzelni, a képernyőt még fehér vonalakkal "kockákra" is bontották, és meghatározták, hogy ha a Mir például egy egész kockát kitöltött, akkor milyen messze, ha fél kockát kitölt, és így tovább. A pár kilométeres távolságból indított tesztrepülés elindításakor viszont a képernyőről eltűnt a kamera képe, az Progressz M-33 pedig nagyjából 220 méterre húzott el az űrállomástól. Annyi hajtóanyag nem maradt a tartályaiban, hogy újabb próbát tehessenek, így távirányítással visszairányították a légkörbe a teherhajót, és döntés született arról, hogy a következő teherűrhajóval fogják a végső tesztet végrehajtani.
Hogy egy űrállomásnak is lehet lelke, az a következő nap kezdett el bizonyítékot nyerni: a Kvant-2 modulban lévő Elektron oxigéntermelő egységet ki kellett kapcsolni, miután egy légbuborék megakadályozta, hogy az elektrolízishez használt víz eljusson a reakciótérbe. A régebbi, Kvant-1-ben lévő Elektront kapcsolták be addig is, viszont az meg nem tudta a felgyülemlett hidrogént kellő ütemben kiengedni a világűrbe, és szintén ki kellett kapcsolni. Az oxigéntermelésnek így a Vika kémiai oxigéngenerátorok maradtak az egyetlen megoldása, amelyből a Kvant-2-ben lévő egységet kellett beüzemelni. A korábbi tűzeset miatt a Vika irányában nem volt nagy bizodalom, de egyszerűen nem volt más opció – ehhez is csak nagyjából 180 gyertya állt rendelkezésre, vagyis még cirka két hónapig biztosított a három fős személyzet oxigénellátása. A tartályokban lévő oxigén még pár nap pluszt jelenthet, de ennyi mozgásterük van.
A tervek szerint az Atlantis űrsikló májusban látogatja meg újra az űrállomást, ez azt jelentette, hogy valahogy egy Progressz M teherűrhajónak kell felvinni a cserealkatrészeket és plusz lítium-perklorát gyertyákat a Vika részére, vagy az űrállomást el kell hagynia a személyzetnek. Ezt több okból sem szerették volna az orosz űrprogram prominensei. Először is a Mir volt az orosz űrprogram központi eleme, nélküle széthullik az egész rendszer, másodszor a korábbi tapasztalatok alapján az űrállomások fedélzetén keletkező hibákat személyzet nélkül nehéz megoldani. Ráadásul a beszűkült kommunikációs lehetőségek mellett sokkal kevesebb idő állna rendelkezésre, hogy az űrállomást a Földről megfelelően irányítsák és kezeljék.
A baj viszont nem jár egyedül, március 19-én az egyik érzékelő meghibásodott, ami miatt a fedélzeti számítógép mindhárom tengely mentén elkezdte forgatni az űrállomást, úgy érzékelve az elnémult érzékelő által keltett adatokat, hogy csak hirtelen rossz irányban néz. Az űrhajósok kénytelenek voltak kikapcsolni az automatikát, majd kézi irányítással, hajtóművekkel un. gravitációs stabilitásba helyezni az állomást, hogy az elülső dokkoló a Föld felé nézzen. Mikor kiderült, hogy hol kell keresni a hibát, az érzékelő mellé beépítettek egy tartalékot, és arra kötötték rá a rendszert, amely újraindítva tökéletesen működött tovább.
Lazutkin egy nagy köteg élelmiszerrel, amit a Progressz M-34 hozott
Április másodikán újabb probléma lépett fel – az űrállomás hőháztartását felügyelő rendszer lekapcsolta a Vozduh rendszer hűtését (amely a légkör páratartalmát és széndioxid-szintjét felügyelte). A hűtőcsövek hivatalosan szivárgásmentesek voltak, ám csak 5 évre hitelesítették őket, pedig a Kvant-1 és a bázisblokk már a tizedik évükben jártak, és az elektromos kábelek mellett futó hűtővezetéket kikezdte az elektrokémiai korrózió. Korábban is akadtak gondok a hűtőkörrel, de az űrhajósok különféle módszerekkel (olvasd: szigetelőszalag) ezt megoldották – ám mostanra a hűtővezeték olyan rossz állapotba került, hogy már nem tudták újra nyomás alá helyezni azt. A széndioxidot a lítium-hidroxid kádakkal ki tudták vonni a légkörből, de csak addig, amíg rendszeresen tudták cserélni őket – tehát a következő teherűrhajóba zsúfolandóak közé plusz lítium-hidroxid tartályok is bekerültek. A hiba még pont jókor következett be, mert pár nap múlva a Progressz M-34 elindult Bajkonurból, és április 8-án dokkolt be a Kvant-1 végén lévő kikötőre. Fedélzetén voltak pótalkatrészek az Elektronhoz, vezetékek a Vozduh hűtőrendszeréhez, 60 Vika „gyertya”, 15 tartálynyi lítium-hidroxid és 50 kilogramm oxigén a korábban elhasznált készletek pótlására. A Kvant-2-ben lévő Elektront hamarosan sikerült újra üzembe állítani, a Kvant-1-ben lévőt pedig leszerelték, hogy majd a hamarosan érkező és cserepéldányt hozó űrsiklón visszavihessék a Földre.
A páramentesítő képesség tekintetében viszont a Vozduhra nem volt alternatív megoldás, így az űrállomás belsejében elkezdett a pára lecsapódni, amire válaszul csökkenteni kezdték a testedzésre szánt időt, hogy legalább az izzadsággal a levegőbe kerülő páramennyiséget csökkentsék. Az ekkoriban a fedélzeten uralkodó állapotokkal kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy már Linengernek is be kellett sokszor segíteni a javításokba és karbantartó-feladatokba két orosz társához, félbehagyva kísérleteit. Április 13-án pedig újabb gondjuk akadt: a toalettnek azon része döglött be, amely a vizeletből kivont vizet az Elektronhoz juttatja el, hogy abból oxigént hozhasson létre. Lazutkinnak közben bő egy hétig foglalatoskodott a Vozduh hűtővezetékének cseréjével, mivel a vezetékek rosszul hozzáférhető helyen futottak. Április 21-én jelezte, hogy allergiás tüneteket produkál a glikolra, de legalább a Vozduhot sikerült újra működésre bírni. Hamarosan kiderült, hogy a Vozduh viszont nem várt hatást produkál – a légkörből kivont nedvességet az űrállomás vízkészletébe továbbítja egy tisztító eljárás után, ám a jelek szerint arra nem készültek fel, hogy etilén-glikol is lehet ebben. Márpedig a hűtőrendszer szivárgása és szerelése közben jelentős mennyiségű szabadult fel, ami úgy tűnt, hogy a Vozduh segedelmével a fedélzeti vízrendszerben is megjelent...
Ciblijev az űrséta közben
Miután a kritikus rendszereket sikerült helyre állítani, nekiállhattak a Progressz M-34 szállítmányának maradékát is kipakolni, közte két vadonatúj Orlan-M űrruhát. Az űrruhákat kicsomagolták, összeállították és elkezdték felkészíteni őket űrsétára. Erre április 29-én került sor, amikor Ciblijev és Linenger csaknem öt órás űrsétát tett. A rádióbeszélgetéseik alapján jó hangulatban és relatíve gyorsan dolgozva új kísérleti eszközöket helyeztek ki (például az Optical Properties Monitort) illetve gyűjtöttek be (a Partial Impact Experiment illetve a Mir Sample Experient tábláit) az SzO modul külső burkolatán, a Kvant-2 modulra pedig felszereltek egy Benton doziométert. Az űrséta után Ciblijev elégedetten nyilatkozott az új Orlan-M űrruháról: sokkal könnyebb benne mozogni, főleg a kesztyű része volt kényelmesebb. Ezzel pedig egy újabb mérföldkő is teljesítve lett – lezajlott az első közös orosz-amerikai űrséta. Mintegy mellékesen Lazutkinnal és Ciblijevvel közölték, hogy nagyjából másfél hónappal kitolják küldetésüket – az ok a „szokásos”, pénzhiány miatt a Szojuz hordozórakéta gyártása késett.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
