Új remény?
Az út után természetesen a baleset lett a központi téma, ám még fontosabb volt hamarosan a baleset utáni tapasztalatok összegzése. Foale rámutatott, hogy az Nemzetközi Űrállomás amerikai moduljaiban lévő fedélzeti számítógépek sokkal sérülékenyebbek, mint a Mir fedélzetén lévők, és utóbbiak is többször úgy omlott össze, mint a kártyavár. Újra kellett gondolni, hogy milyen problémák, hatások léphetnek fel, és ezekre előre kell gondolni, hogy ne felkészületlenül érjék őket. Szintén sok dolgot tanultak az űrállomáson való élet problémái kapcsán. A Mir iszonyatosan zsúfolt volt, ahogy fogalmazott, sokszor úgy kellett átvágnia magát a falhoz rögzített zsákok, üres ételes dobozok, kábelek rengetegén. Emiatt pedig nem is lehetett „végiglátni” a modulokon. Előfordult, hogy mikor este előbukkant a Kvant-2 modulból (ahova a Szpektr lezárása után költözött), és összefutott Ciblijevvel a bázismodulban, az űrállomás parancsnoka rákérdezett, hogy nem találkozott Szásával (Lazutkin), mert reggel látta utoljára. Ez rámutatott arra, hogy még egy ilyen viszonylag kis méretű állomáson sem árt, ha a legénység legalább időnként megpróbál összejönni, bármennyire hangozzon ez morbidnak. Ciblijevvel és Lazutkinnal például megállapodtak, hogy ha lehet, ha étkezéssekkor nem is mindig, de napi egyszer egy 10 perces tea-szünetre összejönnek a központi modulban, hogy kicsit beszélgessenek. Az ilyen tapasztalatok rengeteget segítettek, hogy a Nemzetközi Űrállomáson való tartózkodást élhetőbbé szervezzék meg.
Odafent eközben sikeresen beüzemelték a Mir lecserélt orientációs számítógépét, így végre ismét automatikusan tudta helyzetét irányítani. A Progressz M-36 október 5-én indult el Bajkonurból, hogy leváltsa az M-35-ös jelű elődjét, ám az a kidokkolásra való parancs után a helyén maradt, noha a hajtóművei láthatóan működtek. Miután újra nyomás alá helyezték a zsilipet, és kinyitották az ajtókat, kiderült, hogy a dokkológallér egyik csatlakozófüle nem húzódott vissza, ezt most kézzel kioldották, és ezután már probléma nélkül lekapcsolódott a teherhajó. Október 8-án kötött ki az M-36, rakterében többek között egy tartalék számítógéppel. Az űrhajósok karbantartási feladati viszont még nem tették lehetővé, hogy a teherhajó kipakolásával foglalkozzanak – például az űrsikló által hozott új akkumulátorokkal váltották ki azokat a bázismodulban és a Kvant-2-ben, amelyek már nem tartották meg töltésüket.
Október 20-án Szolovjov és Vinogradov újra belebújt Orlan-M űrruháikba, miközben Wolf visszahúzódott a Szojuz TM-26-ba. A két orosz űrhajós ismét látogatásra indult a Szpektr fagyos belsejébe, hogy átkösse a napelemeket forgató motorokat. Mint kiderült, az eredeti irányítópanel tönkrement, így a megoldás az lett, hogy a motorokhoz futó kábeleket közvetlenül a Kónuszon elhelyezett elektromos csatlakozópanelre kötik be, és azt majd a túloldalon a Krisztall vezérlőrendszerére fogják rákapcsolni. A művelet meglehetősen nehézkesen haladt, mert egyszerűen nem fértek hozzá a kábelekhez rendesen, így a három működő napelemből végül csak kettő mozgató mechanizmusának kábeleit tudták átvezetékelni. Miután a Krisztall vezérlőrendszerét újra üzembe helyezték, ha nem is ideálisan, de vezérelni tudták a Szpektr két napelemszárnyának forgását.
November 3-án újabb űrséta következett, ekkor a Kvant-1 oldalára felszerelt egykori Krisztall napelemszárny lecserélése volt napirenden. Az elöregedett példányt az SzO-val felhozott második napelempanelre cserélik le, de ehhez először össze kellett hajtani és le kellett szerelni a régit. A munka jól haladt, a régi napelemet a bázismodul oldalához rögzítették, majd visszatértek a Kvant-2-be, mikor újra fellépett az 1990-ben megtörtént eset, és a külső zsilipajtó nem zárt le légmentesen. Ahogy akkor, most is a belső helységet használták fel szükség-zsilipként. Ez abból jelentett problémát, hogy emiatt David Wolfnak át kellett helyeznie a hálózsákját és személyes dolgait a Krisztall modulba, hogy ha esetleg szükség lenne rá, a belső szekciót használhassák az űrhajósok szükség-zsilipnek. Figyelembe véve, hogy a Krisztall modul raktárnak volt használva, ahova mindenféle zsákok, eszközök és dobozok voltak behányva, ez finoman szólva se volt otthonos.
Szolovjov és Vinogradov az SzO tárolójából a Sztrela robotkarhoz rögzítik az új napelemszárnyat
Három nap múlva a két orosz űrhajós újra nekiindult, hogy az SzO tárolórekeszéből az eredetileg még a Priroda számára legyártott napelem-panelt átszállítsák a Kvant-1-re, ahol felhelyezték. Wolf aktiválta a kinyitásra vonatkozó kapcsolót. Csakhogy a napelemszárny nem nyílt ki, így kézzel kellett azt kihajtogatni, ami nem várt plusz munkát jelentett. Ez már csak azért volt kellemetlen, mert eredetileg a zsilipajtó problémáját is szerették volna megoldani. Vinogradov így csak nagyjából tudta megnézni a gumitömítést, amelyen apróbb elváltozásokat vett csak észre.
Wolfnak azonban nem csak ez volt a problémája. A CUP-ban ügyelő NASA kapcsolattartóknak jelezte, hogy a Földön meghatározott időablakok túl szűkek az eltervezett tudományos feladatok elvégzéséhez. A munka közbeni szünetek, mint étkezések, kommunikációs „ablakok”, logisztikai feladatok, testedzések ráadásul kizökkentik a végrehajtásból, amit nem lehet varázsütésre ugyanott folytatni, ahol abbahagyta. Ezek miatt sok feladat az előzetesen kitűzötthöz képest akár háromszor annyi időbe is kerül, maga alá temetve az űrhajóst. A NASA igyekezett, hogy kevésbé terhelje le, illetve több időt adjon arra, hogy testedzéseket végezzen, főleg azért, mert december 5-én elvileg űrsétát kellene végrehajtania. Az űrsétát viszont végül a zsilipajtó problémája miatt elhalasztották január elejére.
November 21-én az orientációs számítógép ismét meghibásodott, pedig ez az volt, amit még az Atlantis hozott fel szeptember végén. Szerencsére a tartalék ott volt a Progressz M-36-ban, és kapkodniuk sem kellett, mert a lecserélt Kvant-1 és az irányítással rendelkező két Szpektr napelemszány már kellő mennyiségű energiát biztosított, illetve az akkumulátorok is fel voltak töltve. Ezzel együtt a tudományos rendszereket le kellett kapcsolniuk, újfent megszakítva Wolf eltervezett teendőit. Három nap kellett, amíg a számítógépet lecserélték, és mindent újra leellenőrizve működésbe hozták. December elsején kvázi újraszületett az állomás – a Krisztallban lévő Optizon kohót újra működésbe hozták, ez volt a júniusi ütközés óta az első eset, hogy valamelyik kohót be tudták kapcsolni egyáltalán. A Progressz M-36 egyik rakománya a 72 kg-os X-Mir Inspector mini-műhold volt, amelyet az ESA megbízásából a Daimler-Benz Aerospace gyártott le, feladata az lett volna, hogy a Progressz dokkolójára erősítve majd leválik a teherhajóról, és távirányítással közelről megvizsgálja az űrállomás külső felszínét. A teherhajó december 17-én lekapcsolódott, és a műholdat kiengedte, ám annak csillag-követő érzékelője meghibásodott, enélkül viszont a pontos helyzetét nem lehetett megállapítani, így ez a kísérlet sikertelenül zárult.
1997 karácsonya a Mir fedélzetén
Egy nappal később a központi modul légkondicionálójából freonszivárgás történt, ami miatt a Vozduh rendszert azonnal lekapcsolták, nehogy a légkörben lévő párakiválasztáskor a freon szennyezze a vízkészletet. Ennek következménye volt viszont, hogy az űrállomás légköre páradússá vált. A Progressz M-37 december 20-án érkezett meg, fedélzetén karácsonyi ajándékokkal, illetve a Kvant-2 külső zsilipajtajához való új tömítéssel. Az űrhajósok a tervezettnél korábban álltak neki a kipakolásnak, hogy hozzáférjenek az ajándékokhoz, és kissé lazíthassanak. Erre igencsak szükségük volt, mert az űrállomás nehéz munkával, de azért lassan újra használható tudományos kísérleti központtá válhatott, újra a kísérletek és nem a kárelhárítás illetve karbantartás vitte el az űrhajósok idejét. Az igazság persze az, hogy továbbra is súlyosan behatárolta az energiahiány a lehetőségeket. A Priroda modul fedélzetén lévő tudományos eszközök nagy részét például már sose kapcsolták be a júniusi baleset után. A Szpektr modul kvázi elveszett, és egyre kevesebb volt a remény, hogy valaha is újra lakhatóvá tudják tenni. A Mir életében 1997 egyértelműen fordulópont lett...
Folytatása következik....
Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
SpaceFacts.de
b14643.de
David M. Harland - The Story of Space Station Mir (978-0-387-73977-9)
History.Nasa.Gov
