Egy hideg, téli napon, a szeszélyes északi szél kedvére cibálta a fák kopasz ágait, kavarta fel a porhavat az utakon, és fújta tisztára az utakat. Az utcák üresen kongtak, aki tehette már a meleg szobában ült, és egy forró teát kortyolt. A szél zúgását csak egy lány sietős léptei törték meg. Egyszer csak a léptek lassulni kezdtek. Egy fehér papír cetli szállt el az orra előtt, amire csupán egy szó volt írva: „Kövess!”. Éppen hogy egy pillantást vethetett a cetlire, mire a szél újra felkapta és újult lendülettel repítette tovább. A szél egyre erősödött, már- már orkán erejűvé nőtte magát, és így a hideg még csípősebbnek hatott. Ám a lány nem állt meg, nem húzódott menedékbe, épp ellenkezőleg. Futni kezdett a papír után, ahogy csak bírt. Az egyik pillanatban a tomboló vihar lekapta fejéről sapkáját, és hosszú barna haját szabadon kócolhatta a szél. Már szürkült az idő, csak pár perc és teljesen sötét lesz. És akkor hogyan fogja követni a cetlit?! A lány kétségbeesetten rohant, míg egy erdős részbe nem ért. Körülötte fák voltak mindenfelé, magasan az égbenyúló fenyők. A nap már lement, és a tájat teljes sötétség borította. Fagyos hideg volt, sötét, és csend. Az a fajta csend, amikor egy neszt sem hallani, csak a szél fütyülését, ha néha beférkőzik a sűrű fenyők közé. A papírt már nem látta, nem látott már semmi többet az orra hegyénél. Félt, igazán félt, de mégis tudta h neki most itt kell lennie. Ahogy bolyongott a sötétben, egy ág reccsent valahol nem messze tőle. Ijedten körbefordult, de semmit nem látott. Sietősre vette a lépteit és elindult visszafelé, de egy befagyott tócsára lépett, amin megcsúszott és majdnem elesett, de egy fiú lépett hirtelen mögé a semmiből, és elkapta. Erősen szorította a lány derekát. Arcuk, olyan közel volt egymáshoz, hogy érzeték egymás meleg leheletét arcukon. - Hát végre megjöttél… - mondta a srác mosolyogva. – Szinte egy életnek tűnt, míg rád vártam.
A lány szemei könnybe lábadtak, ajkai remegtek, a fiúra támaszkodva felegyenesedett. Már nyugodt volt, teljesen nyugodt. A srác helyes, fiatal volt, két szép zöld szemmel, amik a már beszűrődő Hold fényében könnyesen csillogtak. A viszontlátás örömkönnyei voltak ezek, vagy egy felismeréséi, mely megértette mindkettőjükkel, hogy miért állhatnak újra egymás kajai közt?
A lány visszamosolygott rá, magához ölelte, mint mikor nagyon hosszú ideje nem ölelték egymást, egy csókot adott az ajkaira, és csak annyit suttogott az éjbe: - Tényleg egy élet telt el mióta nem láthattalak.
A fiú megfogta a kezét, és tudta, most már örökké szerelmével lehet… a másvilág homályos rejtekébe zárva.

Üveggyöngy, két szép szemed csillogása,
Vagy talán a mélybe tekintő lelki tükör?
Ajkaid, mint hívogató tavaszi szirmok,
Melyekre a méh dalolva száll…
Mosolyod még most is elvarázsol,
Álompor az mi, e káprázatba ránt.
Csókod, az én kábítóm,
S úgy kell nékem minden perce,
Mintha az- az utolsó lenne.
Már nem fájna, ha az ég magával ragad,
S akkor is, ott is, utolsó kívánságom ez marad:
„- Ajkad, ajkamra szép lassan tedd… „

Furcsa érzés, mikor közel vagy hozzám,
Szemedbe nézve, egy álmom válik igazzá,
Csodás az a pillanat mikor hozzám érsz,
S én mégis remegek, mint a nyárfalevél.
Azt mondtam még nem, pedig ha tudnád,
Úgy vágyom, csókodra, mint rab a szabadság után.
De félek, ha szánk egyszer egymáshoz ér,
Szemem becsukom, s te már el is tűntél.
De ha kinyitom, és te még mindig ott állsz majd,
Halkan az éjbe suttogom: „- Nagyon szeretlek.”

Pár perce értem haza a sulim szalagavatójáról. Még csak 11.-es vagyok, így én tűztem a felettem lévőket. Semmi más dolgunk nem volt mint két órával előbb odamenni, mint a vendégek, helyezkedni, és várni az előadást. Mikor egymás mellett állt a két osztály, az enyém és a társosztályé, nagyon fura érzés kerített hatalmába. Éreztem, hogy ez már nem csak egy szimpla szalagavató lesz, hanem ebben nekem is szerepem lesz. A mellettem álló fiúk, lányok, mind szépek voltak, és könnyeztek...igen,könnyeztek. Azok a felsősök akikről mindig azt hittem, hogy erősek, nagyok és menők...sosem sírnak, most óvatosan törölgették ki a könnycseppeket a szemük sarkából. Elindult a sor, a neveket fölolvasták, és alatta szép zenék szóltak, majd felszólítottak minket, hogy tűzzük, fel a nagyokat. Szép volt és megható.
Amíg álltam, és csak vártam, hogy visszainduljunk, eszembe jutott, hogy 9.-ben voltam az első szalagavatón életemben. Akkor úgy mentem haza, hogy te jó ég, már csak három év és mi következünk...és mi lesz most velünk. Most már csak egy év. Egyetlen egy év, és mi fogunk könnyezni, táncolni,nevetni, és a végén végleg búcsút venni a gimnáziumtól és a barátoktól. Persze ha ebbe jobban belegondolok...barátok...abból csak kevés van, és aki igazán jó barát az megmarad, de az arcok akiket eddig 5 év alatt megszoktam a folyosókon, majd eltűnnek. Bevallom félek...már most félek a nagyvilágtól, az élettől.
De nem itatom az egeret, és nem írok nagy érzelgős belső monológokat,pedig igazán lenne hozzá kedvem . Egyelőre, még boldog, gondtalan gyerekkorom van, és drukkolok a nagyoknak.
A táncok nagyon királyka voltak, és az osztályvideók is. Tanár tánc-->skót néptánc ...világ legjobbja
Az osztálytáncok közt voltak tánc vetélkedők,rocky, fűszoknyás ofőelrablós ...és még sok más. A keringő pedig...varázslatos volt. Mint egy hullámzó víztömeg, egyszerre, szépen, úsztak a padlón. Már alig várom, hogy én is táncolhassak .
Igazából minden csodás lett volna, és az is volt, csak ült a nézők közt egy emberke, aki állandóan elvonta a figyelmemet...semmi extra, de mégis ha akkor, ott, életemben egy utolsó kívánságom lehet, az lett volna, hogy kérjen fel táncolni . Egyszerűen hülye vagyok...csak csak élénk a fantáziám...de sebaj, hiszen lesz tánc jövőre is ...és nem az utolsó

A Nap langyosan sütötte a dombon ülők arcát, pedig már beköszöntött az ősz. A kis domb alja egy erdőben végződött, melyben a fák levelei már kezdtek aranyló színekbe váltani. Minden olyan békés volt. A természet körülfogta, és elringatta volna az ott lévőket, ha azok hagyják magukat. A legtöbben ide-oda rohangáltak, beszélgettek, nevetgéltek. Egy lány ült a domb szélén, egyedül, és csak nézte a hosszasan lábai alatt elnyúló dűnét, és erdőt. Az égen csak egy két bárányfelhő kergetőzött, de a levegőben már érződött a közelgő csípős hideg. Egyedül érezte magát, aprónak, és elesettnek. Körülnézett, jobbra-, balra, és csak azt látta, hogy vele senki nem törődik, rá se néznek, mintha nem is lenne. Talán jobb is így, gondolta magában, majd lassan fölállt, nyújtózott egyet, és többé hátra sem nézve kezdett szaladni lefelé a dombon. Gyorsan futott, lábai már-már elemelkedtek a földtől, és ő szabadnak érezte magát, és egy kis boldogság kúszott szívébe. Az erdőt elérve lassított, és megállt.

Szóval egy féreggel jártam eddig...?...aranyos kukac

Nos... most jutott csak időm,hogy pár sort írjak. Kis bevezetés a nagyobb terjedelmű mű előtt. Az már címlapra megy majd.
Hétfőn indulok 3 hétre az Alpokba kerékpáros túrára. A tervezett táv 1100km körül és a szintemelkedés összesen pár méter híján 20 000 méter. 18 nap lesz, és ebből az első és utolsó nap repülés. Vagyis 16 túranap vár ránk.
A Tour de France legendás hágóinak egy részén fogunk végig menni, és a legmagasabb csúcs 2800 méteren lesz.
20 vakmerő bicajos fog belevágni a nagy kalandba, és két sofőr akik kocsival viszik ki a bicajainkat míg mi 10 000 méteren repülünk Genfbe. 5 lány és 15 fiú. Kempingről kempingre fogunk haladni és egy kört írunk majd le, érintve Svájcot, át Olaszországon és Franciaországon. Vissza is Genfbe érkezünk majd és repülünk haza augusztus 6.-án.
Én már kedd óta nagyban készülök az útra. Tegnap letakarítottam a bicajomat, ami egyébként a világ legjobb bicaja...legalábbis számomra . (Kelly' s 08 Exquisite disc) Küllőnként haladtam, és most már csillog villog. Fékek beállítva, sőt még az spd- ét is kitakarítottam. Sajnos muszáj volt,mert a tavaszi és mostani pár edzőtúra alatt elég sok eső és kosz érte. Lesz két sportáskányi cuccom, mivel csak ennyit vihetünk... egyik táskában a kaják, és edények, gázfőző, másikban a ruhák,gyógyszerek, és tisztálkodó szerek. Üresen még viszem a csomagtartóra a táskám, amire tegnap sikeresen felvarrtam egy fényvisszaverős szmájlit Egy polifoam benne a kispárnám, egy kétszemélyes sátor, egy halózsák. Ezzel kell majd kihúzom a túrát.
Már nagyon várom, életem egyik legnagyobb kalandját és remélem majd beszámolhatok a látottakról, élményekről és tapasztalatokról nektek.

Hétfőn volt az utolsó tanítási nap, és még aznap délután lementünk Balcsira, a barátnőmmel.Minden jó is volt, a víz még hűvöske de nagyon melegben pont ideális. Szép, tiszta víz, és tiszta idő.
Szerda délután arra adtuk a fejünket, hogy az ott lévő bringák közül kettőt elvegyünk, és átmenjünk Boglárról Szántódra. Olyan negyed 5 felé indultunk. Hát, Szántódig nem jutottunk,mivel felmentünk a csillagvizsgálóhoz még Bogláron. Szépen föltekertünk, barátnőm többször megátkozott és megfenyegetett, mivel ilyen melegben felrángattam egy dombra. Már odafelé, azon a 2-3 km-en is mondtam neki, hogy mintha az első fék nem úgy fogna ahogy kell, értsd, sehogy. Mivel azonban felfelé mentünk nem nagyon foglalkoztam vele.Fel is értünk a dombra, és a kilátás gyönyörű volt.
Ezután elindultunk lefelé. Alig mentünk pár száz métert amikor a lefelé vezető úton( jó meredeken) fekvő rendőrökkel találkoztunk. Azokkal, a régi fajtákkal, amik fémek és keskenyek, és csak megdobják az embert. Nem mentem gyorsan, ahhoz képest, hogy gyakorlott bicajos vagyok, kb 40 km/h-val, amikor az egyik fekvő rendőr megdobott. Ekkor az első kerékben elszakadhatott a bovden, és mire a 10 méterre lévő következő bukkanohoz értem az első kerék leblokkolt. Bicaj megállt, és eldőlt, én pedig repültem tovább, majd csúsztam az aszfalton.
Természetesen egy ilyen kis volumenű túrához nem vettem, se sisakot, se kesztyűt, és rövidnaci meg top, az dukált a jó időhöz.
Végeredmény egy szétnyílt jobb térd, tenyérnyi horcsolással, egy könyök és felkar horzsolás, egy jobb medencei zúzódás, és horzsolás, egy mellkasi ütés, és horzsolás, valamint az ütést még a bal tenyeremmel is tompítottam, így azon egy 3 cm sugarú körben nincs bőr, és sérültek az idegek az ütéstől.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a barátnőm nem készült elájulni a vértől, bár én kötélélen táncoltam. A bicaj első kereke nem pörgött, így fel kellet emelni az elejét hogy tolni lehessen. Közben én, miútán felállítotak, toltam le a mási bringát. Szerencsére kb 200 méterre volt a kórház. Félholtan betámolyogtam az ügyeletre, ahol mindenki maga elé engedett és rögtön behívtak. Nem tört el semmim, enyhe agyrázkódással megúsztam, meg horzsolásokkal és zúzódással. A sebeket ki kellett fertőtleníteni,kiszedni a kavicsokat, bekötötzni. Még tetanuszt is kaptam, csakhogy szép legyen az élet.
Innen pedig még félútig haza kellett gyalogolni,mert csak oda tudtak értünk jönni.

Bár a Nap lassan a másik féltekére tér,
Kicsi szívem hozzád vágyik, s csak kér.
Azt kéri, szépen, epedve, lázban égve, sírva,
Kicsi szíved ölelje, szeresse, s forrón csókolja.
Forró csókjaidért bármit megtennék,
Az élők közül sírba, és onnan visszatérnék.
Szánj meg hát, kedves, jámbor, szelíd lélek,
S teljesítsd örömmel, mit Tőled ezúton kérek.

A szerelem drog.

Nézz rám! Na, légy szíves, csak nézz egyszer rám. És láss! Csak egyszer még, a szemembe, hosszan… és ne kapd majd el. Nem mondom, hogy utolsó, mert a szerelem drog. Úgyis mindig kell még.
Lángolj! Érezz! Tapints!
Ha fáj az a jó. Akkor valódi.
Ne nevess! Vagyis ne rajtam.
Úgy kéne a szó, mint éhezőnek a kenyér, szomjazónak a víz.
Nem hiszem el, hogy te nem nézel. Ha mégis, akkor… hát az bizony veszteség. Olvasni sem olvasol, hiszem, talán már látnál. De nem baj, nevess csak… én nem is létezek.
Mint a lehulló levél tűnök majd el, de egyszer, ha újra tavaszodik, a fa életre kél, s én megint ott táncolok megújult színekben.