A Nap langyosan sütötte a dombon ülők arcát, pedig már beköszöntött az ősz. A kis domb alja egy erdőben végződött, melyben a fák levelei már kezdtek aranyló színekbe váltani. Minden olyan békés volt. A természet körülfogta, és elringatta volna az ott lévőket, ha azok hagyják magukat. A legtöbben ide-oda rohangáltak, beszélgettek, nevetgéltek. Egy lány ült a domb szélén, egyedül, és csak nézte a hosszasan lábai alatt elnyúló dűnét, és erdőt. Az égen csak egy két bárányfelhő kergetőzött, de a levegőben már érződött a közelgő csípős hideg. Egyedül érezte magát, aprónak, és elesettnek. Körülnézett, jobbra-, balra, és csak azt látta, hogy vele senki nem törődik, rá se néznek, mintha nem is lenne. Talán jobb is így, gondolta magában, majd lassan fölállt, nyújtózott egyet, és többé hátra sem nézve kezdett szaladni lefelé a dombon. Gyorsan futott, lábai már-már elemelkedtek a földtől, és ő szabadnak érezte magát, és egy kis boldogság kúszott szívébe. Az erdőt elérve lassított, és megállt.

Még nagyon dobogott a szíve, és nevetett. Csak nevetett, mosolygott, fel-felnézett az égre. Egyszer csak egy kiáltást hallott a dombról, és egy fiú futott felé, gyorsan, mint akinek élet halálkérdés, hogy leérjen. A lány nevét kiáltotta: - „Zsófi… kérlek, várj meg, ne menj, tudnod kell, hogy Szeretlek, mindig is szerettelek, és ha minket mégis messze sodor egymástól a szél, akkor is szeretni foglak.” Az utolsó szavakat már csak suttogta, elhaló hangon a lány fülébe. Közben átölelte, és magához húzta, derekát szorosan fogta, és olyan erősen, mint aki fél, hogy bármelyik pillanatban újra elveszítheti kedvesét. A lány arcára, valami varázslatos öröm ült ki, és átölelte a fiút. Percekig álltak mozdulatlanul, és olvastak egymás szemében, gondolataiban. Ezekben a pillanatokban, végre mindketten boldogok voltak, igazán boldogok. Nem hiányzott nekik semmi más, nem is gondoltak egymáson kívül semmi másra, kiélvezték azt a rövidke pillanatot.
Ekkor a szép kék eget, sötét felhők kezdték belepni, és elkezdett zuhogni az eső, villámlott, és mennydörgött. Mintha a föld nem akarta volna megtűrni ezt a szerelmet. A lány hátrafordult, hogy menedék után nézzen, és erre a percre elhúzta magát kedvesétől. A dombon már senki nem volt, az erdő nem volt már olyan hívogató, mint eddig. Lobjai vadul kalimpáltak, ágaik csapkodtak. A madárcsicsergés megszűnt, és helyébe félelmetes morajlás lépett. Mikor aggódva visszafordult, már nem találta ott őt. Eltűnt, mintha csak valami álomképet ölelt volna eddig. Egyedül állt a lankán, arcát az eső, és könnyei mosták. Mellkasában feszítő erőt érzett, a fájdalom, félelem, és még az a pár percnyi öröm küzdött egymással.
Egy hatalmas villám csapott be a lány mellett, és ő zuhanni kezdett. Zuhant, valami mélységbe, talán a kétségbeesés végtelen medrébe. Koppant egyet, és izmait mind összeszorítva, remegve ébredt ágyában.
„- Hát csak álom volt. Pedig milyen szép lett volna. Oh, csak még egyszer úgy ölelhetném, és hallhatnám, érezhetném őt. De már megint vége, és még egy napot kell várnom, hogy újra róla álmodhassak. De várjunk csak…hol vagyok? Mi történt, és mi ez a hely? Egy ágyban fekszem, eddig értem… túl sötét van, és még mindig szédülök…”
A lány megfordult, hogy többet lásson a szobából, és ekkor, a szíve olyan hevesen kezdett kalimpálni, hogy majd kiugrott a torkán. Ott feküdt mellette az álombeli fiú, nyugodtan, csendesen szuszogva, az igazak álmát aludta. Nem törődve semmi egyébbel, visszafeküdt párnájára, és csak nézte kedvesét,míg újra álomba szenderült, és vele álmodott, egy újabb szép, holdas éjszakán át.