Már nagyon kéne írnom valamit, de nem fogalmazódott meg bennem konkrét történet, és nem is gondoltam, hogy címlapra írnék… csak úgy magamnak, pár kusza gondolat. Valószínűleg rajtam kívül senki nem fogja érteni, vagy talán még én sem.
Aki ismeri József Attila: Szabad-ötletek jegyzékét, az előnyben van, mert ezek a kusza asszociációk nem besorolhatók máshova. Persze nem vagyok őrült, csak picit fáradt, szomorú és vidám, megújuló és múltba tekintő.
Hát, csirke... egy csirke, akinek ki van írva, hogy csirke. Lehet találó is a név. De lehet, hogy mégsem. Szerintem gonosz. De hát ki nem az. Én is az vagyok... miatta vagyok az… és ő miattam. Igazságtalanság. Pedig még szép is lehetett volna.
Volna, ha az a volna ott nem volna.
Néha látom. Csak nézem, nem látom. Látni nem merem. Nézni nem fáj.
Néha Hallom, de érteni nem értem. Nem is akarom, jobb ez így.
Egyszer éreztem. Csak egy szellő volt. Ismerős, bármikor felismerem. Most még sincs sehol.
Ember nincs, hiány van. Tényleg hiány… üresség, néha. Pedig csak egy karnyújtás. Nincs olyan hosszú kar már. Az ár messze sodorta a két palackot. Majd egyszer kihalásszák azokat, de máshol. A segélykérő üzenetet más olvassa, nem a két hajótörött levelezése lesz.
Ing, haj, smink, gitár, piros, napszemüveg, cseresznye… sun shine.
Az én palackomban az üzenet elégett, a palack még lebeg… kifoghatják, de már csak hamut találnak. Az élet ettől még lehet happy… csak lehet, hogy nem ever after. De persze ebben sem lehetünk biztosak.
A palackot az ember születésénél ereszti vízre, és ki tudja azt majd követni. Én sem láthatom, elképzelhető, hogy az üzenet még épp. Áh, nem hiszem, de a remény hal meg utoljára.
Egy mosoly vagy egy köszönés néha jólesik az embernek. Van, hogy már csak a cinikusság marad. Egész élvezetes. Rájöttem én is… magamat szórakoztatom. Gyászos.
Régen nem voltam cinikus. De régen 8centivel és évekkel fiatalabb voltam.
Vagy csak régen nem láttam, nem értettem, és éreztem.
Mindjárt nyár… juppi. Elszáll majd, de a hiány marad.
Minden elmúlik majd, a suli, az élet. Én boldog leszek… egészen boldog. Nem fog felrémleni semmi a múltból. A palackot majd kihúzzák, és fekszem majd az ágyon. Fekszem. Már öreg vagyok, minden elmúlt. Szép volt. Csend van… na és most mi lesz. Egy emlék tűnik majd fel. Újra látlak. Te nyújtod a kezed. Én majd felállok, és feléd indulok. Mosolyogsz… még mindig cinikus vigyor. Még mindig mindenki fölött állsz?
Most már biztos. Ez volt a vége. Fényes helyen, mindenki fölött, ketten. Az élet lepergett. De a vég csak egy lehetett. Ott talán újra érezlek.

Tegnap bicaj túra volt föl Paprétre, majd át Visegrádra, onnan fel a bobpályához, és vissza a hajóállomáshoz, majd ismét föl Paprétre és haza.
A tegnapi napig azt hittem, jól bírom az emelkedőket meg a tekerést. Az első körben , mikor Paprétre mentünk föl, még semmi bajom nem volt. Meleg volt ugyan, de a jó társaság, beszélgetés, és nevetés enyhített a szenvedéseken. Mikor gurultunk le Visegrádra, elég nagy sebességgel, egy darázs beszállt a topom alá. Úgy éreztem , mintha megcsípett volna, de gyorsan kiráztam, és mentem tovább. Azon a helyen egy kis ideig csípett, és égett, de mikor a friss, hűs levegő csapott az arcomba, ezt el is felejtettem. Mikor leértünk, mondtam egy-két embernek, hogy hülye darazsak, és lehet, hogy megcsípett, de mivel senki nem foglalkozott vele, így én sem. El is lett felejtve.
Az állítólagos csípés után, olyan 25-30 perccel légszomjam lett, kivert a víz, és egyre rosszabb lett a helyzet. A torkomban egy csomót éreztem, és a vizet is alig tudtam lenyelni. Teljesen lemaradtam a többiektől, és nagyon bepánikoltam. A helyzeten még az is rontott, hogy tehetetlen dühömben végig zokogtam. Fel a bobpályához szenvedés volt felérni, és nagyon lassan ment. A teljesítményem nagyon visszaesett. Szólta is a többieknek, hogy lehet, hogy befulladtam és nincs nálam gyógyszer, ezért nem megy a tekerés. Pedig nem volt fulladásom, már vagy 6-7 éve. Nagyon furcsáltam a dolgot, és dühös voltam, de nem tudtam más magyarázatot adni rá.
Paprétre a fölmenet, még ha lehet, rosszabb volt. Se levegőt nem kaptam, se nyelni nem tudtam. Volt olyan rész ahol tolnom kellett a bicajom, de a tünetek nem enyhültek. Odáig jutottam, hogy fel kellett hívnom a szüleimet, hogy Szentendrére jöjjenek értem, mert nem tudok hazamenni, és hozzák az inhalátorom.
A csoportban mindenki meg volt győződve, hogy nem bírom, nincs meg az erőnlétem, befulladtam, vagy csak az a baj, hogy nem eszek annyit mint szokás és ezért vagyok rosszul. Megjegyzem, nagyon ki voltam akadva, mert abban az egyben biztos voltam, hogy annak, hogy nem kapok levegőt, semmit köze ahhoz hogy nem nyomtam be egy adag sült krumplit, meg rántott húst.
Anyuék értem is jöttem és bepakoltuk a bicajt a kocsiba. Én fújta a gyógyszerből, de ettől sem látszott enyhülni a dolog. Viszont az a szüleim, meg a vezetőnk sikeresen kihozta a dologból, hogyha ne eszek normálisan akkor nem mehetek túrára, illetve Alpokba, ami az álmom.
A többiek mentek tovább haza, engem pedig anyuék vittek. Itthon kikérdeztek, hogy mikor is kezdődtek a fulladások, és mondjak el mindent. Mondtam nekik, hogy azt hiszem megcsípett valami, de akkor még semmi bajom nem volt, és az erőltetés hatására a csípésre rá, egy kis időre kezdődtek. Anyuék megkérdezték hol csípett meg és, hogy mutassam meg. Akkor nézte meg én is először. A mellkasomon egymás mellett volt három csípés, pirosan bedagadva.
Ekkor már itthon voltunk, és még mindig nem tudtam nyelni, valamint a szemem is elkezdett bedagadni. Anyuék rögtön kapcsoltak. Allergiás vagyok a darázscsípésre. Kapta két kalciumot, meg gyulladás csökkentőt, és allergiára valót. Én nem tudtam, mivel eddig még sosem csípett meg, de három csípés egyszerre, elég volt, ahhoz, hogy teljesen kiüssön. Az volt a szerencsém, hogy viszonylag jó kondiban vagyok, és ezért bírhatta a szervezetem. Csak szerencsém volt, mert meg is fulladhattam volna. Este, még egy kis hőemelkedéssel, légszomjjal és nehéz látással meg kellett küzdenem, de szerencsére mára jobban vagyok.
Míg nálunk itthon ez kiderült, addig a barátom hazafelé menet, bicajjal egy lépcsőn leesett. Csak horzsolásai vannak, szerencsére törés nincs.
A húgom itthon, míg anyuék értem jöttek, addig leesett a lépcsőn és kiment a bokája, mikor hazajöttünk csak sántikált, és sírt. Még a sem tud ráállni.
A túra alatt, egy lány a csoportból egy kanyarban lefelé a bobpályától, kisodródott, és elesett. Az egyik oldala tele lett horzsolásokkal, de legalább nem kocsi alá esett, és nem tört el semmije.

Ki a verseket nem becsüli,
Talán a világot sosem érti.
Több ezeknek értéke,
Mint a világ összes kincse.
Ha a dallam, rím és érték,
Őszintén szólal,
Többet mond mint egész regény,
Minden ékes szóval.
Verseimnek, nálam is,
Van, mit mondaniuk,
Néha viszont, szó nincsen,
Mit papírra írhatok.
Most sincs nagyon, mit mondanom,
Csupán, hogy szeretlek, s akarlak nagyon.

Ha tehetném csak hallgatnék,s hagynám csak, hogy Te beszélj,
Innám minden szavadat, s nézném kedves arcodat.
Figyelném a rezzenésed, szempilla rebegtetésed,
Míg Te nevetve meséled, mily élmények értek Téged.
Addig én tekintetedbe merülök, és csak nézlek- nézlek.
Ám egyszer eljön az idő, mikor szólalnom kéne,
Nem vizsga ez, mégis úgy félek, mert érzem szomorú az élet.
Hidd el, Kedves, szólalnék, de hang torkomon akad,
Szívem gyorsan veri végső óráimat.
Már nem kell soká várnod, lassan megszólalok,
Nem csak néma bábu az, mi előtted toporog.
-Szeretlek, szívemből, igaz szerelemmel. - ennyi
csúszott ki a száján, valódi érzelmekkel.
A többi csak részlet, megbocsájtás, bánat, bizalom,
Egy új kezdet, régi folytatás, vagy örök fájdalom.
Életem, én most kezedbe adom.

Bocsánatot kérnék, de félek nem lehet.
Hiába mondanám, félek már nem hiszed.
Fáj az, mit veled tettem,
De nem gonoszság, csupán gyermek lélek,
Az, mi megbabonázott mostan.
S most, hogy megkapta vágya tárgyát,
Azt eldobná s visszakérné igaz álmát.

Kérlek, bocsáss meg, tudom mást úgysem kérhetek,
De szívem, lelkem, s életem, meghalni kész, ha haragod nem felejted.
Hogy mást úgysem kérhetek, ez az mi legjobban fáj,
Ám ha kell, küzdök érted, s szívedért,
S egyszer, majd talán, ha az élet jóra jár,
Egy lehet a két szív, s a fél újra egésszé vál.
S élhetünk szerelemben, jókedvben,
Örökkön- örökké, közös jövőnkben.
Ehhez, csak annyi kell, hogy még szeress úgy,
Mint én Téged, s akkor szerelmünk, sose érjen véget.
Új élet, új jövő, új látomások....
Talán ha látod ezt a képet, akkor minden tettem megbocsájtod.

Vajon megszakadhat e a szív, mi már nem dobog?
S fölötte a halál kaszája körbe- körbe lobog.
Csupán a szeretet és remény fogta közre szívem,
Ám ezek húrja elszakadt, s vele lelkem is elveszett.
Szív nem dobban már, hiába várom oly nagyon.
És ekkor elért. Megsuhintott. A szál végleg elszakadt.
Belehaltam én is mikor szívem örökre megszakadt.

Szeretem, ez tény, kétség nem volt soha.
Szívem ha dobbant, ő volt célja, központja.
Szerelem, szeretet és barátság,
Mily nagy szavak.
De csak az érti őket kinek célja, központja volt már saját maga.
Mikor megláttam, csillant két szemem,
Karjaiba futnék, ölelném, csókolnám,
De éreztem még nem lehet.
Hagytam hát elmenni, egymásra sem néztünk,
Kínzott a vágy, mely hozzá húzott, s égetett belülről.
Ám tudtam, életünk még egyszer szép lesz,
S eljön az idő, mikor kettőnk vágya egy lesz.
Egy lett a vágyuk, neki én, nekem ő,
Az élet rögtön szép lett, s nem sivár, lélekölő.

-Jaj, neeee….nem emlékszem semmire….mi történt?! Ez az egész csak egy rossz rémálom lehet. –gondolta.
Kimászott ismételten ágyából, és tágra nyílt szemmel fordult körbe a szobában. Minden ismeretlen volt. Egy sokkal tágasabb szobában állt, melynek sárga falai, kis egyedi díszítései napfényessé, vidámmá varázsolták a helyiséget. Az ablakhoz szaladt mezítláb és félénken kinézett. Az ijedségtől, hirtelen felsikított. Csaknem 20 emelet magasságban volt a szoba ablaka. Kinézve felhőkarcolók, mindenfelé, és az óceán.
-Hol vagyok? –bámult ki az ablakon, és könnyezve kérdezgette magától.
Ekkor egy fiú lépett ki az egyik, szobából nyíló ajtón, egyszál törölközőben.
-Jó reggelt, Kedvesem! Hát felébredtél? Vasárnap van, ilyenkor általában tovább alszol. –és a fiú csak mosolygott és haját törölgetve közeledett a lányhoz.
Zsófi nem hátrált, mert ismerős volt neki a srác, de mégis értetlenül állt az ablaknál. Értette amit mondott, de fejében akkora kavarodás volt, hogy nem fogta fel mit, és hogyan mondta neki a fiú. Nem ment közelebb, csak állt és könnyes szemmel nézte. Mikor a srác már közel volt hozzá, megszólalt: - Hol vagyok?
A srác csak mosolygott. –Egyetlenem, megbeszéltük, hogy angolul beszélünk. Miamiban vagyunk. Már pár hónapja itt élünk. De mik ezek a könnyek? Csak nem rosszat álmodtál? – ez a beszélgetés már angolul folyt.
A fiúnak, most helyes kis hullámos tincsek hullottak a homlokára és mosolygott. Már csak egy karnyújtásnyira voltak egymástól, mikor odahajolt Zsófihoz, és megcsókolta. –Ne aggódj Szívem, itt vagyok neked.
A fiú karja még nedves volt, és úgy karolta át a lányt. Ő is visszacsókolt, teljesen természetesen, mintha ezt már többször is megtették volna.
Zsófi hirtelen mosolyogni kezdett. Tetszett neki ez az új szituáció és a tegnapi beszélgetés mintha egy nagyon távoli múltban zajlott volna.
A fiú szemei gyönyörűen izzottak. Elképesztően helyes volt, és minden tökéletesnek tűnt. Egyet kivéve: mit tett akkor?, mit választott, vajon küzdött érte, vagy ez már egy másik, ő általa választott élet. Félénken rákérdezett: - Mesélnél nekem arról, mi történt mielőtt ide jöttünk?
A srác kissé értetlenül állt a kérdés előtt, de készségesen válaszolt, leült mellé az ágyra és átölelte: -3 éve ismerkedtünk meg egy áprilisi napon. Eléggé össze voltál törve és mintha semmi nem érdekelne, mentél az utcán. Hirtelen valami őrült bicajos neked ment és te beestél az autók közé. Pont az enyém elé…nagyon megijedtem ,de még időben fékeztem. Amikor kiszálltam a kocsiból te ájult voltál. Gyorsan átkaroltalak, így … -és közben átkarolta a lányt. - és bevittelek a kórházba. Ott ültem az ágyad mellett amíg fel nem ébredtél, mert amikor megláttalak olyan érzésem volt, mintha egy meséből léptél volna ki…elbűvöltél. Kis pillangók voltak a hajadba tűzve, és kis rózsaszín tűlszoknya volt rajtad. Olyan voltál, mintha nem is ebből a világból jöttél volna, hanem valami mesefigura lennél, akit véletlen rossz helyre rajzoltak. Aztán ,amikor felébredtél, nem emlékeztél semmire, de átöleltél és hozzám bújtál. Én már akkor tudtam, hogy nekünk együtt van csak jövőnk. Mivel nem emlékeztél semmire, és olyan voltál, mintha előtte nem is léteztél volna, ezért engedélyeddel haza vittelek, hozzám. Azóta együtt vagyunk, és fél éve költöztünk ki ide, mert te egyetemre jársz, én pedig dolgozom.
A doki azt mondta, hogy előfordulhat, hogy egyszer emlékezni fogsz arra ami a baleset előtt történt, de lehet hogy sosem, és inkább ne erőltessük. Ja és mielőtt elfelejteném…ma vagyunk 3 hónapja házasok. –s fiú arcán egy kacér mosoly futott át, majd megcsókolta Zsófit.
- Már mindenre emlékszem- kiáltott fel, felugrott az ágyról, majd visszahuppant. –Emlékszem…még akkor 3 éve, nagyon ki voltam akadva és el akartam szökni a világ elől, mert nem értettem mi történt az életemmel. És emlékszem a bicajosra…piros bringája volt…és minden olyan hirtelen történt…és emlékszem…az esküvőnkre…és arra is hogy szeretlek! –egyszerre mintha kitisztult volna a lány feje fölött az ég, megkönnyebbült, átölelte a fiút, hozzá bújt, megcsókolta és visszafeküdtek az ágyba. Csak feküdtek és nézték egymást. Zsófi elszundított.

- Elegem van! Én ezt nem akarom így csinálni. Megbántottál, és nekem most egy kis idő kell. Kérlek, adj egy kis időt! – a lány hangja elcsuklott, itt- ott, könnyeivel küzdött, de érezte, hogy folytatnia kell. - Muszáj gondolkoznom, nem dobhatom csak így el ezt a sok időt, amit együtt voltunk. Az a sok közös emlék, élmény, a terveink nem törlődnek csak úgy el. –megint szünetet tartott.- De az is lehet, hogy tényleg csak ennyi volt. Egy kis szárnypróbálgatásból, szeretet, barátság, szerelem lett. És most itt állunk, veszekszünk, és nem látjuk a dolgok végét. Bárcsak újra kezdhetnénk, nagyon sok mindent másképp csinálnék. –mondta a lány, majd hallgatott.
- Nem szakíthatunk! Azt nem lehet, nem tudok nélküled élni. Szeretlek. És én is érzem a problémák és az örökös veszekedéseket, de még minden jóra fordulhat. –a srác nyelt egy nagyot, és így folytatta: - Emlékezz vissza hányszor voltunk már hasonló helyzetben, és mindig megoldottuk, ez is olyan lesz. Nemsokára csak egy rossz emlék lesz. –mondta.
Ezután a lány sírós hangon elköszönt a könyörgő, és tartóztató fiútól, majd letette a telefont.
A szobában sötét volt. Az ablak tárva- nyitva állt, de az ajtó kulcsra zárva. A szobában semmi nem mozdult. Mindenre rátelepedett a nyomasztó hallgatás és a várakozás csendje. Már 11 felé járhatott, és minden elcsendesedett a környéken. Bebújt a takarója alá és onnan nézett szét a szobában. Könnyei csak peregtek, nagyon sírt. Lélegzete néha elhalt, az erőlködésben. Körülötte mindenhol a közös emlékek, virágok, fényképek a falon. Bárhova nézett, a fiú nézett vissza rá. Arcát a párnába temetve zokogott, mikor a hifi magától bekapcsolódott. Biztos csak rákönyökölt a távirányítóra, vagy lehet hogy nem. De ez nem izgatta különösebben. Egy kedves kis szám csendült föl…olyan megnyugtató féle, és a lány magát nyugtatgatva, hogy minden jóra fordul elaludt. 2009. március 12.-e volt.
Másnap reggel kómásan mászott ki az ágyából. Körül sem nézett csak a szokásos rutint csinálta. Megkereste kikészített, vagy tegnap ledobott ruháit, megfésülködött, rendbe hozta magát majd ,amilyen gyorsan csak lehetett elment otthonról. Mikor beért a suliba, próbálta nyitni a szekrényt,de abba meg sem mozdult a kulcs…
Volt osztálytársa felé jött és kérdőn pislogott rá: - Hát te miért a bések szekrényébe próbálsz bejutni?
A válasz gondolkodás nélkül jött: - Mert már fél éve ebbe az osztályba járok,ha nem tűnt volna fel.
- Mit beszélsz…dehogy jársz te a bébe, tegnap még ás voltál, nem emlékszel?....velem voltál egy csoportban a projektmunkánál.
- Andris, ne hülyéskedj! Nincs április elseje, ehhez most fáradt vagyok és tegnap nagyon rossz napom volt.
- Tudom , hogy nem április elseje van, mert ma lesz a 24 órás buli…és április 11.-e van.
- Április?! Még legalább egy hónap a 2009-es buliig.
- Zsófi….Úristen, mit történt veled tegnap óta?! 2008. április 11.-e van.
A lány hátrahőkölt, és elfehéredett.
- Az lehetetlen…és hol van Ákos? Látnom kell! –mondta nagyon feldúltan, idegesen.
- Ákos?...huha…szerintem,jobb lesz ha haza kísérlek. Lehet, hogy lázas is vagy. Amúgy milyen Ákosról beszélsz?
Ekkor a lány sarkon fordult és kirohant az udvarra. Elővette telefonját, ami még egy régi volt, amit tavaly ilyenkor használt, és kapkodva kezdte keresni a számát.
Semmi…mintha nem is létezett volna.
Leült egy füves sarokban, és összegörnyedve dülöngélt előre- hátra. Nem értette a dolgot. –Ez ,hogy történhetett?! Lehet, hogy az egész csak egy álom volt? –majd könnyeivel küzdve felállt, és visszament barátaihoz, mintha mi sem történt volna.
- Lehet, hogy csak álom volt, de lehet, hogy mégsem…egy évet végig álmodni azért nálam is durva….ugye, durva…hahó…valami jelt adjatok, hogy nem őrültem meg. Valakiiiii!!
Majd, mivel jel nem jött, eldöntötte, hogy belemegy a játékba. Érezte, hogy nem csak álom volt, hanem egy új esélyt kaptak.
Ekkor elsétált mellette Ákos, és továbbment egy másik csajt hajkurászni a nap további felében.
Zsófi ott állt, egyedül, a gondolatatival, és döntenie kellett…meghódítsa újra, vagy kapott egy lehetőség a szabad újra kezdéshez?

Alig pár órája,hogy megérkeztünk haza.
Múlt héten péntek délután indult a buszunk Budapestről a távoli Franciaországba, egy teljes hétre. Nagyon kedves kis baráti társaság verődött össze, osztálytársak, barátok és barátnők.
Az út nagyon kimerítő volt, majdnem egy egész nap a buszban, de szerencsére a jó hangulat ezt is hamar elfeledtette velünk. Szombat kora délutánra mire megérkeztünk már mindnyájan túl voltunk, csoki túladagoláson, alvás hiányon, vagy épp a szerpentinek okozta hányingeren. Ám ezek egyike sem vehette el kedvünket és ambícióinkat, miszerint másnap vár ránk a 249 km sípálya , a francia Alpokban.
Ez a hét az egyik legcsodálatosabb időszak volt nekem,mivel az egész időt Szerelmemmel tölthettem .Sport, Szerelem, Szabadság....mi kell még?
Mikor a busz estefelé elindult nagyon izgultam,mert imádok síelni, és, hogy ezt Vele, és egy jó társasággal 3300 méter magasan tehetem ...hát a gondolat maga volt a mennyország. Természetesen szülők nélkül. Indulás után szinte azonnal költözködnünk kellett a buszon ,mivel vkik csak akkor jöttek rá,hogy nekik az a hely mégsem a legmegfelelőbb és inkább cserélnének. Én akkor még nem is sejtettem, hogy ez volt csak az in medias res, mivel két nagyon kedves baráthoz kerültünk. Velük lettünk végül is egy szobában így jó is volt a buszút ,hogy jobban megismerjük egymást. A hét végére igazán jóban lettünk,és remélem, hogy állíthatom barátok lettünk.
Franciaország gyönyörű hely,és úgy éreztük magunkat mint a mesékben. 1500 méter magasan lehettünk és reggel mikor kinéztem az ablakon a felhők alattam voltak . A táj olyan volt mintha csak a mennyországban lennénk. A pályák is egész jók voltak, de az egész szépségét és varázslatosságát a tiszta levegő, a lágy napsugarak, a vakítóan fehér hó és a kéken áttetsző zubogók adták. Szinte leírhatatlan érzés mikor a felvonó beleúszik a felhőbe és az egész tejszínhab körbevon, majd egyszer csak kibukkansz belőle és a szikrázó kék ég tárul a szemed elé. Olyan magasan most voltam először, és mikor lejöttem a csúcsról mintha újjászülettem volna.
Egy csodálatos élménnyel lettem gazdagabb hála Szélvésznek aki megszervezte nekünk, ha nem is a mennyország touristtal, de vmi hasonlóval ezt az elképesztő utazást. Hála ennek az utazásnak gazdagabb lettem minimum két baráttal (Orsi, Szundi), és ennek az utazásnak köszönhetően ha lehetséges még jobban szeretem az én egyetlen kedves, aranyos, türelmes és nagyon jól síelő Hercegemet.
Az első közös síelésünk felejthetetlen volt , a felvonózások, a csúcs, és a hideg téli estéken az egymásba karolások . Remélem még nagyon sok ehhez hasonló közös téli élményben lesz részünk .Nagyon Szeretleeeek!!!...a következő nagy élmény( Alpok) előtt még egyszer ránk férne egy kis havas kaland.
Szeretném megköszönni ezt a csodálatos hetet Hercegemnek, Szundinak és Orsinak, a csapatnak és persze Szélvésznek .
A fényképek őrzik a szépet, jót, az emléket, a valót, és persze a szánkózós , hógolyózós örök élményt melyet mi mind tudunk. ....ez picit olyan mintha vmi versből lenne....egész jó,pedig én írtam .

A ma reggelem is jól indult...11re volt meghívásom a szájsebészetre, a Szent Korona utcába.Még egy bölcsességfogam kellett kivenni...már a jobb alsón túlvoltam vagy 2 hónapja,de mopsz jöhetett a jobb felső.Milyen szívás ha az embernek túl keskeny az állkapcsa...csak a gond van....
Beültem anyukámmal a kocsiba és sikeresen végig ültük a szokásos dugót a Hungárián,majd az Üllői úton is.Nagyon szeretem nézni az embereket,gyalogosokat és sofőröket egyaránt.Ma is sok érdekes jelenséget láthattam...nem mondanám,hogy a személyiség sokban gazdagították de megint levonhattam a következtetést,hogy a magyarországi közlekedés egy tragédia.
Állunk a piros lámpánál,és egy öreg néni, járókerettel lelép a zebrára mikor zöld(egy 2*2 sávos úton)hiába siet a lámpa máris pirosra vált.Az ingerült kamionosok már nyomják a dudát,pörgetik a motorokat....majdnem átmentek szegénykén...a nénike meg úgy futott fölkapva a járókeretet mint mikor a suliban mi futjuk a bemelegitőket .
Sok hasnlót látam,de fölösleges lenne mind fölsorolni...
Végre beértünk a sebészetre...felmentünk a dokihoz...nagyon kedves dokim van,tényleg imádom ...a többi fogam is nála akarom kivetetni ...szóval jött ki a kis műtőből,rámköszön...és megint elkezdett poénkodni..."hát én mit szeretnék itt"(nem mellesleg persze időpontom volt,tehát nagyon jól tudta)..."üljek csak le,mindjárt indul a buli"..hát igen...az ilyen igazán megnyugtatóan hat, az emberre.
Végre bementem...teljes nyugalommal befeküttem a székbe,megkaptam a Lidocaint,meg a szurikat...vártunk egy kicsit...leteritettek azzal a szép kórház zöld köpennyel...gondoltam" na már megint kezdődik"...kinyitottam a szám,előtte még egy gyors pillantást vetettem az ablakból elémtruló égre és az eklektikus stílusban épített homlokzatra,majd szem szorasan becsuk,kéz összeszorít...
Kis roppanás,meg húzás,meg egy kis vágás...igazából nem sokat éreztem belőle,és max 40 másodperc volt az egész...közben persze a doki,beszélt,hozzám,az asszisztenshez,anyukámhoz...és végig poénkodott...ezzel nagyon jól elvette az élét az egésznek ...megkaptam a tampont a számba és már mehettem is...most még varratot sem kaptam ...viszont meg kell hagyni nem olcsó móka a szép fogsor...
Szerintem több ilyen doki kéne...a világ legjobbja...még pár nap és felszívódik a vérrög és megint teljesen oké leszek....ja és a poén,hogy nem dagadt föl se ez se az előző...pedig 100ból 95nek feldagad, egy szép nagy gümővé...lehet h én csak szerencsés vagyok,de sztem ez is neki köszönhető...szóval köszönöm...és senki ne féljen a fogásztól,nem harapnak

Ma hajnali 5:10kor el kellett tőle köszönnöm.Már előbb ott voltam a pályaudvaron,és az oldalbejáratnál néztem az embereket, a beérkező kalauzokat, vonatokat és a menetrendet mutató tábla folytonos pörgését.Ha megállíthatnánk az időt ,egész hosszasan elnézhetnénk a nyugvó reggeli város kietlen utcáit, a bulikból hazajövő emberek fáradt arcait...és talán mindenki megtalálná az egyes dolgok szépségeit. A pályaudvar épülete úgy magasodott fölém mint egy hatalmas óriás.Elvarázsolt hangulatú hely....Mikor belépsz és közeledsz a peronok felé,már érzed,hogy egy újabb kaland vár rád.
Rám most nem várt semmilyen kaland...Miközben mélázva bámultam az épületet,egyszercsak rámköszön egy várva várt hang:" szia ".Megfordultam és láttam,hogy Ő állt mögöttem. Átöleltük egymást,jó hosszasan, majd odaadtam neki egy kis levelet,benne némi emlékkel. Remélem,hogy örül neki majd amikor kibontja,elolvassa...én is kaptam tőle egy borítékot ...úgy látszik tudjuk mi csigázza fel a másik kedvét.Nagyon örültem neki, de megkaptam utasításnak,hogy csak ma este 7 után bonthatom fel...már nagyon izgulok .Ezeke után váltottunk még pár szót,puszit,és öleléseket...de az idő mintha villámgyorsan rohant volna,és már indulnia kellett.A kis csoport ott várt rá a bejáratnál, bicaja teljesen felszerelve,indulásra készen állt.Az állomáson való búcsuzkodás,mindigis álmaimban egy romantikus dolognak tünt,de most inkább szívszorogantó érzés volt.Végül egy utolsó csókkal elvátunk,mint ágtól a levél...
Ketten két írányba indultunk. Én még sokszor visszanéztem és láttam távolodó alakját,majd ahogy befordul a vonatokhoz.
A hajnali idő igen csipősnek bizonyult,de engem belülről fűtött valami meleg érzés...a megállóban állva, egy-két könnycsepp csordult le az arcomon. Nem látom Őt 3 hétig,ennyi idedig még sose voltunk távol egymástól...
Igazi nagy kaland lesz bebizajozni az Alpokat,Ausztriában,Olaszországban...Nagyon vigyázz magadra, és a szívem egy darabját amit nálad hagytam hozd vissza épségben .Már most hiányzol...és millió puszit küldök...bár ezt nem olvashatja, de talán érzi .
Hazajövet sok minden eszembe jutott...elképzelve egy ilyen utat,...tényleg izgalmas,és emlékezetes utazás vár Rád.
Mire hazértem a napocska már teljesen felkelt,és sétálva a sugara az arcomat simogatták. Ugyanez a Nap fogja az Övét is simogatni minden nap, és talán pont akkor én is eszébe jutok majd.