A címben szereplő kifejezést jópárszor lehet hallani, mikor jogvédő szervezetek arról beszélnek, mekkora károkat okoz az illegális média/szoftverletöltés egyes művészeknek, programozóknak. Mivel a warez témáját már sokan körbejárták, és a téma megítélése nem feltétlenül a Ph! dolga, ezért nem is a jelenség jogi/erkölcsi oldaláról szeretnék írni. Helyette azt szeretném levezetni, hogy mekkora csúsztatást jelent a média részéről, amikor arról beszélnek, hogy egyes pl. zeneszámok illegális forrásból történő megszerzése mekkora bevételkiesést jelent az adott előadónak. (Példámban zeneletöltésről fogok írni, mivel szeretett artisjusos barátaink kapcsán erről hallani legtöbbet. Lehetett volna bármi más is.) Azt vettem észre, hogy ilyenkor X Ft albumonkénti ár és pl. havonta Y letöltés esetén az okozott „kár” havonta X*Y Ft. Óriási tévedés!

A pontos számot valószínűleg lehetetlen megadni, de helyesbíteni biztos lehet. A pontos érték megállapításához reprezentatív felmérést kellene végezni letöltők körében, és rávenni őket, hogy őszintén válaszoljanak egy db. kérdésre. (Lássuk be, ez lehetetlen, de azért játszunk el a gondolattal.)

Bizonyára vagyunk itt egy páran, akik ismerik ezt az on-line stratégiai játékot. A Travian lényege, hogy az egyes szerverek alkotta világokban a játékos – eleinte – egy falut irányít, ahol az ilyen játékokban jól ismert módon gyakorlatilag a nulláról kezdi, némi nyersanyagkészlettel. Ebből kell a minél optimálisabb felhasználással felfejleszteni az egyes épületeket, majd katonai egységeket létrehozva lehet a szomszédos, vagy távolabbi falvakkal csatázni, sőt szövetségesekkel együttműködve nagyobb háborúkat viselni.
De most nem a játékszabályokról szeretnék objektív leírást adni, hanem leírni a játék, az én személyes életemre gyakorolt hatását.
Tavaly augusztusban egy haverom írt erről a játékról, és mivel mindig szerettem a stratégiát, hát belevágtam. A barátnőm épp hazautazott pár napra, ezért a fejlődésben elég gyorsan haladtam az első 4-5 nap során (aki ismeri a játékot, tudja, hogy az elején sokkal gyorsabban lehet haladni). Szerencsésnek mondhattam magam, mivel a védettséget jelentő 10 nap letelte után senki sem támadott meg. Ez egyrészt annak köszönhettem, hogy a legoffenzívebb, germán népet választottam a kezdetekkor (teljesen tudatlanul, csupán mert németül tanultam) és 5-6 nappal születésem után már fosztogattam a szomszédaimat, így ők egyrészt meggyengültek a támadáshoz, másrészt én lettem a legnagyobb a környéken, és a környező, esetleg nagyobb falvak sem engem támadtak, hanem a kicsiket.
Igenám, de időközben kedvesem visszatért, és egyre többet panaszkodott, hogy túl sokat játszom. Aki játszik, tudja hogy leginkább naponta 5-6 alkalommal le kellene ülni játszani jónéhány percre. Ez nekem egyrészt nem ment, mert 8-16-ig dolgozom, munka alatt meg nincs Travian (történetesen le van tiltva), este pedig a párom panaszkodott, hogy a játékkal túl sokat foglalkozom, vele meg keveset. Ha elutaztunk pár napra netmentes környezetbe, akkor – bár átadtam másnak a stafétát – azon izgultam, mi van a falummal. Sőt, munka alatt is sokszor gondolkoztam, portyázó csapataim vajon sikerrel jártak-e. Két hónap után már 5 faluval rendelkeztem, támadásban csak akkor volt részem, ha valaki, akit sokszor zaklattam, visszatámadott (csapataim felmorzsolódtak). Megismertem pár hasonló kaliberű játékost, tagja voltam 2 klánnak (az első csak vegetált, kinőttem), de október közepén úgy éreztem, túlságosan az életem részévé vált. Az, hogy ez legyen az egyik legfontosabb dolog az életben, már nem volt tovább tartható. (Azóta csodálom azokat, akik hónapok óta játszanak, és jól kezelik ezt.) Kerestem egy klántársat, megírtam neki a jelszavamat - azzal a kéréssel, hogy egyből változtassa meg - és befejeztem. Utána még pár hónapig ránéztem a falura kívülállóként, de pár napja olvastam, hogy eljöttek a natarok, és a S2-t letakarították. Talán sose tudom meg, Yooha megélte-e a végét. Ha valakinek van híre, kérem, írja meg!

Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy semmilyen jogi végzettségem/képzettségem nincs, teljesen laikusan állok a témához, tehát könnyen elképzelhető, hogy bődületes marhaságokat írok. Amennyiben így van, örömmel veszem a kritikát kioktatást bármilyen jogvégzett embertől, ha az megalapozott, és nem „hé vazze’ de nagy tulok vagy!” típusú.

Tegyük fel, hogy valaki – Nevezzük L-nek – ellop egy csirkét. Ez esetben a csirkelopás igazságtartalma – igaz, ha ellopta, és hamis, ha nem – bizonyos MÁR AZELŐTT, hogy egyáltalán elkezdődne a tárgyalás, hiszen vagy ellopta, vagy nem! Mondjuk, hogy L tagadja a lopást – általában ezt teszik – és a tárgyaláson lesz egy védő, aki azt akarja bizonyítani, hogy L nem lopta el a csirkét, és lesz egy ügyész, aki azt akarja bizonyítani, hogy ellopta. Ez esetben a két jóember egyike hazugságért küzd. Azért, hogy olyan ítélet szülessen, ami nem felel meg a valóságnak. Persze adott esetben mindketten meg vannak győződve róla, hogy saját maguk az igazságért küzdenek, de a valóság sajnos nem az amit annak hiszünk, hanem ami ténylegesen az. És, bár ez talán a hollywood-i filmeknek köszönhető, és igazából szó nincs erről, mindkét fél ezt valami versenynek gondolja, ahol az „nyer” aki meggyőzi a bírót/esüdteket hogy neki van igaza. Mintha legalábbis a jogászok igaza számítana, és nem a valóság!
Most nem a miatt aggódom, hogy a végső ítélet nem lesz igazságos, nem fog megfelelni a valóságnak – remélem az esetek nagy részében jogos ítélet születik – hanem hogy a jogászok életük során átlagban munkaidejük felét hazugságok bizonyításával töltik. Ez ember- és időpazarlás. Persze tudom, hogy sok esetben a kép sokkal árnyaltabb, lehet több vádpont, vagy pl. műhibapernél hogy lehet eldönteni, hogy hibázott-e az orvos, de a fenti eset számomra teljesen egyértelműnek tűnik (ti. vagy ellopta azt a nyamvadt csirkét, vagy nem!)
Persze a demokráciáról tartott mondáshoz hasonlóan a mai jogrendszerünk is tökéletlen, de eddig nem találtak ki jobbat. Legalábbis addig, amíg a tökéletes gondolatolvasást ki nem fejlesztik..

Az I világháborúban – sok magyar férfihoz hasonlóan – Szőllősi Józsefet is elvitték katonának. 1917-ben Földesről ment el, várandós feleségét és hét gyermekét hagyta hátra. Többé nem látta őket, az olasz fronton lelte halálát, mind a mai napig ismeretlen helyen nyugszik. Az asszony egyedül maradt a nyolc gyermekkel, akiket tisztességgel felnevelt. A gyermekei felnőttek, családot alapítottak, jöttek az unokák, majd az ő gyermekeik…
A legidősebb gyermek, Margit az én dédnagymamám. Még megélhette, hogy találkozhatott velem, 9 éves voltam, amikor ő meghalt.
Ma, Debrecen mellett találkozott a Szőllősi család leszármazottjainak a nagy része. A nyolc testvér közül már senki sem él de gyermekeik, unokáik – sokan először – ma találkoztak. A legfiatalabb testvér, Róza lánya fáradtságot nem ismerve felkutatta az összes leszármazottat, a „beházasodottakkal” együtt kb. 120 embert. Ebből kb. 80-an találkoztunk ma, egy asztalnál mindannyian, beszélgettünk, elmondtuk ki melyik „ágon” tartozik a családhoz. Ahogy körbe néztem a teremben, és láttam a sok, nekem nagyrészt – addig – ismeretlen embert, eszembe jutott Szőllősi József. Amíg él az ember, biztos nem jut eszébe, hogy vajon sok év múlva a gyermekei, és az ő gyermekeik lesznek-e még, hogy fognak élni, emlékezni fognak-e rá. Ma, itt, ez a 80 ember Szőllősi Józsefre emlékezett, az én ükapámra, aki 90 éve meghalt a családjáért. Nagy részük nekik köszönheti az életét. Szó szerint.

Több tízezer évvel ezelőtt az emberiség egységes lehetett. Viszonylag kis területen élt, ezért a fajtársakkal való kapcsolattartás még megoldható volt. Később, miután fajunk szétszóródott a Földön, a populációk közötti távolság egyre nagyobb lett, és az adott kor technikájával hónapok, sőt évek kellettek volna ahhoz, hogy kapcsolatot teremthessen mindenki mindenkivel. Az egyes populációk így genetikailag, és kulturálisan is elkülönültek egymástól, létrejöttek a különböző rasszok, nyelvek, vallások. Amikor ezek a különböző csoportok – a továbbiakban népek – mégis találkoztak egymással, már idegenek voltak egymásnak, nem értették egymást, ezért kölcsönös bizalmatlanság alakult ki köztük. Ez általában háborúhoz vezetett, és a látszólagos békés együttélés is csak a konfliktustól való félelem miatt jöhetett létre. Mára, mikor a Föld bármely pontját – megfelelő technikával – 24-48 óra alatt el lehet érni, kommunikálni pedig élőben lehet bárkivel, bárhol a bolygón, ideje lenne felfedezni, azt az alapvető igazságot, hogy EGGYEK VAGYUN! Itt mindenki egy fajba tartozik, aminek a neve Homo Sapiens! És a faj összes tagja, legyőzve a térbeli korlátokat immár ismét egységként tekinthetne magára. De nem így van, hanem mi van helyette? Nemzetek. Minek, kérdem én? Ez az ún. „nemzettudat” csak egy kitaláció, igazából nem is létezik! Ez egy címke, amit születésekor ráragasztanak az emberre, pl. nekem azt hogy „magyar vagy”. És mitől vagyok az? Hogy ezt mondják? Na és? Nem magyar, én EMBER akarok lenni, és az is vagyok. Persze élek egy országban és beszélek egy nyelvet, de ezt nem én választottam. És nem érzem idegenebbnek a sarki zöldségest Nelson Mandela-tól, mert ők mindkettem EMBEREK. Meg tudja valaki fogalmazni, hogy miért vannak még mindig nemzetek? Hogy miért nem lehetünk egységesek? Persze logisztikailag biztos nehéz lenne összefogni 6 milliárd lényt, de szerintem működne. Csak nem ma. Ma, ha egy palesztín megszületik, ezt mondják neki „Gyűlöld a zsidókat, mert a Te Szent Földeden élnek, holott az a Miénk!” És ugyanez fordítva. De mitől vannak Ők és Mi? Miben különböznek? Semmiben! Másik címkét kaptak, ennyi. Én is kaptam ilyen címkét, de már nincs rajtam, ez az egész „nemzettudat” engem már nem érdekel. Persze igen, itt Magyarországon könnyebb boldogulnom elsőkörben, mert magyar az anyanyelvem, és megértetem magam másokkal, de egy nyelvet megtanulni csak idő és szorgalom kérdése. És mitől lenne jobb a magyar nép, mint más? A Mikszáth regények miatt? Azok valóban fantasztikusak, de Verne és Asimov ugyanilyen jók. Amikor ő éltek, még nem volt lehetőség az egységre, technikailag nem lehetett összefogni mindenkit, de ma már lehetne! Helyette parázunk, ha az oroszok elzárják a gázcsapot, mert se ők, se mi nem látjuk, hogy Ők is Mi vagyunk! Mi nem különbözünk Tőlük! Csak akkor különbözünk, ha hagyjuk, hogy ezt neveljék belénk, hogy ránk nyomják a bélyeget, hogy mi „valamilyenek” vagyunk, ők meg „mások”. Pedig mind egyek vagyunk. És nem jutunk előre, ha ezt nem látjuk be.

Tavaly augusztus óta vagyok tagja a közösségnek, és amennyire fel tudom idézni, egy igencsak önző céllal regisztráltam magam: Hogy minél többet megtudjak az informatika hardveres oldaláról. A programokkal elég jól elboldogultam már akkor is, de hogy mi is van a gépben, arról csak halvány sejtéseim voltak. Az előző gépemet még bátyám rakta össze, és a legbonyolultabb művelet, amit végrehajtottam, egy videókártya kicserélése volt.
Aztán tavaly nyáron kiderült, hogy elnyertem egy ösztöndíjat Varsóba – lehet, hogy majd erről is írok egyszer – és miközben kint leszek (2 hónapig), itthon is ketyeg az ösztöndíjam. Az így összegyűlt pénzből lecserélhetem a AMD AthlonXP 2400+ köré épült kis masinát.
Először elkezdem a webáruházak kínálatát nézegetni, de annyi szakkifejezés volt – mi az a processzortokozás, meg miért van ennyiféle RAM/HDD csatlakozó? – hogy úgy éreztem, fel kellene szednem némi hardveres műveltséget.
Így a következő dolog volt valami információforrás után nézni. Gondoltam, hogy a hivatalos oldalak marketingszövegei helyett kissé szubjektívebb, és ezért talán megbízhatóbb lenne valami fórumon körülnéznem. Mivel index-olvasó vagyok, ezért az utam onnan a Provardver! oldalára vezetett. A sok téma között kicsit elveszettnek éreztem magam, de aztán találtam egy „milyen -valamit- vegyek”,típusú topikot, és így szép lassan végigolvastam az idevonatkozó alaplappal, CPU-val, VGA-val, stb.. foglalkozó hozzászólásokat. Ekkora már Varsóban voltam, és esténként - mivel nem volt internet a szállásomon, csak az egyetemen - a napközben letöltött, témánként 600-900 hozzászólást olvasgattam. Szép lassan kikupálódtam, és összeállt a hőn áhított gép terve. Visszagondolva, hihetetlen hogy alig fél éve tudom, mi az hogy AM2, meg S939, PATA és SATA, és mindezt az itteni fiúknak/lányoknak köszönhetem, akik mindig tudtak válaszolni a talán olykor nevetséges kérdéseimre. Már az elején elgondolkodtam azon, hogy nagyon egyoldalú dolog, ha én mindig csak kérdezek, és másoknak nem tudok segíteni. Így elgondolkodtam, és keresgélni kezdtem, én mivel tudnék hozzájárulni a közösséghez. Bár eddig még mindig a kérdéseim, és nem a válaszaim vannak többségben, de egyszer-kétszer már hozzá tudtam szólni érdemben az avatarkészítéshez és a „windows asztal kinézet” témákhoz. Plusz az „azonnali kérdések órája” topikba is sűrűn benézek, hátha valaki pont olyat kérdez, amire pont én tudom a választ. Bár ez eddig nem sűrűn fordult elő.
Remélem, sokat tanulok még, és egyre aktívabb tudok lenni a fórumon, és nem csak venni, hanem adni is tudok.