Myron ült a szabadalmi hivatalban, várta a sorát és magában morgott.
- Ez nem igaz, hogy ennyit kell várni! Ráadásul nekem, Myronnak! Nincs semmi tisztelet ezekben a hivatalnokokban.
A sor azonban nem haladt. Néha hallatszott pár pecsét csapódása, egy kis beszélgetés, némi papírzizegés, de általánosságban kellemesen lassú tempóban őröltek a bürokrácia malmai.

Albert Einstein a 15/B ablaknál ült és éppen egy szabadalmi kérvényt olvasott, miközben annak tulajdonosa az üveg túlfelén feszengve nézelődött. A beadvány elég érdekes volt, ezért gyorsan haladt vele és úgy tűnt, hogy formai szempontból is rendben van. Mikor végzett, hümmögött egy sort, iktatott, könyvelt, majd rányomott egy pecsétet és így szólt:
- Úgy tűnik ezzel az utolsó fordulóval is végeztünk. Ön most már hivatalosan is ennek a szabadalomnak a tulajdonosa. Gratulálok.

Myron már nagyon rosszul érezte magát. A szék kényelmetlen volt, a sor alig fogyott, az idő csak vánszorgott. Azon gondolkodott, hogy ha egy egyszerű növényvédőszer szabadalmaztatásával ekkora gond van, akkor jobb lenne inkább valami illegálisba kezdeni. Ott nem kell papírozni. Ami működik, viszik és kész. Újra ránézett az órájára. Elmúlt egy újabb perc.

A Poggyász szorgalmasan lépkedett a sivatagban miközben Széltoló a fedelén ülve nézelődött, majd leszólt neki:
- Hová mész már megint. Néha a fejedbe veszel egy irányt és nekem is oda kell mennem, akár tetszik, akár nem. Hát milyen dolog ez?
A Poggyász természetesen válaszra sem méltatta. Az elkövetkező pár percben Széltoló elgondolkodott azon, hogy vajon a Poggyásznak van-e feje vagy legalább valami rekesz ahol az agyát tartja. Miután nem jutott semmire, inkább nézelődött. A táj változatlan volt, de legalább már látszott a cél. A Poggyász egy távoli hegy felé tartott, Széltoló pedig elbóbiskolt.

Pár óra alatt a Poggyász felért a hegytetőre, majd megállt négy férfi előtt és egy szép íves mozdulattal ledobta magáról a szunyókáló Széltolót. Széltoló elterült, majd morogva felkászálódott és mérgesen nézett a Poggyászra, majd belérúgott. A férfiak érdeklődve nézték őket. Miután Széltoló ily módon visszaállította tekintélyét, rájuk nézett és bólintott köszönésképpen.
- Helló, ti kik vagytok?
Az egyik fehér szakállú és ruhájú férfi válaszolt:
- Próféták vagyunk. A világ nagy vallási vezetői. Én személy szerint Mózes vagyok, tőlem balra Buddha, jobbra Mohamed és Buddha mellett pedig Zarahustra. Te pedig ha jól tudom Széltoló lehetsz.
- Igen. Honnan ismertek?
- Van egy közös prófécia, miszerint három nagy világvallás lesz a jövőben. Nos a problémánk az, hogy - mint látod - négyen vagyunk. A prófécia szerint a te cselekedeteid, és választásod fogja meghatározni a történelem menetét.
- De miért? Miért én?
- Mert csak. Ez van a próféciában. Most pedig mindegyikünk elmondja pár mondatban a vallásunk lényegét, és te kiválasztod azokat, akik tovább terjeszthetik. Kezdem én.

A kocsma ajtaja kivágódott. Egy alak lépett be, miközben a háttérből zuhogó eső zaja és egy villámlás robaja hallatszott. Magas férfi volt hosszú fehér szakállal, vörös köpenyben. Csúcsos kalapja egyértelművé tette, hogy varázsló. Szúrós szemmel nézett a kocsmában ivókra és a zenészekre. A zene megbicsaklott, majd elhallgatott. A beszélgetés elhalt, csak a csapost lehetett hallani, ahogy rendezgette a poharakat. A varázsló beljebb lépett és egy tetőtől talpig páncélba öltözött férfi rákiáltott:
- Na ne szórakozz már, Széltoló!
A varázsló megmerevedett, nyelt egyet, majd esdekelve ránézett a páncélosra. Az eddigi ijedt emberek hirtelen észrevették öltözékének kevésbé jól sikerült részleteit is. A nem túl szabályos csillagokat, az elnyűtt ülepet, a szakadt cipőt, és a kalapra hímzett "Varászló" feliratot, ami jól mutatta a készítő tehetségét a hímzésben és kevésbé tehetséges voltát a helyesírásban.
- Ne már! Olyan jól alakult!
Közben néhány helyről kuncogás hallatszott, a beszélgetés újra elindult és a zenészek egy új nótába kezdtek. A varázsló megsemmisülve leült a páncélos mellé.
- Most miért kellett ezt csinálnod Pizarro? Annyira jól alakult minden! Még a villámlás is pont jókor jött. - panaszkodott Széltoló
- Ne ámítsad magad! Az, aki nem tud varázsolni az nem varázsló, bármit is mondasz.
- Attól még érezhetem magam varázslónak, nem? Van csúcsos kalapom is! Egyébként meg miért akartál velem találkozni? - duzzogott Széltoló. Közben megjelent Széltoló mellett egy elég nagy láda. Több furcsasága is volt, de a legfeltűnőbb az a párszáz apró láb volt, amin mászkált és ágaskodott. Kicsit toporgott gazdája mellett, majd letelepedett.

Osama Bin Laden és Francisco Pizarro egy domb tetejéről néztek a békés falura. Afrika déli részén, a világtól elzártan élték a bennszülöttek boldog és egyszerű életüket. Nem volt tudomásuk a körülöttük levő civilizációról, emberekről, gépekről, internetről, tőzsdéről. Napról napra, stressz nélkül éltek. Úgy ahogy a körülöttük lévő világ szeretett volna, de sehogy sem sikerült. Osama törte meg a csendet.
- Még nem tudják mi vár rájuk.
- Nem, de egyszer őket is meglátogatja valaki hozzánk hasonló. - mondta Pizarro.
- Igen. És nem fogják élvezni.
- Te miért tetted? Miért vezetted azokat a repülőket a tornyokba?

Osama arcán gyűlölet látszódott.
- Azért, mert gyűlölöm azt az álszent bandát. Kihasználtak minket és miután már nem kellettünk, eldobtak minket. Az oroszok ellen jók voltunk golyófogóknak, de mikor mi kértünk volna valamit már elutasítottak. Utána éltük a saját életünket, de nem hagyták. A bosszú vezetett minket akkor is és most is. Allahért és az országunkért tesszük.

Frodó és Samu egy óriási szeles síkságon állt a Marson, bár erről nekik fogalmuk sem volt. Nézték a térképüket, forgatták, de csak nem jutottak előrébb. Mellettük egy fehér ruhás, turbános férfi állt és nézelődött.
- Ismerd be Frodó, hogy eltévedtünk.
- Jól van! Eltévedtünk. Most jobb? Most már biztos megszerzik a gyűrűt!
Frodó idegesen körülnézett, majd vissza a térképre.
- Szerintem lementünk a térképről is. - jelentette ki Samu.
- Hogyan mentünk volna le? Egész Középfölde rajta van! Ez már nagyon olyan, mint Mordor. Terméketlen talaj, és ott van egy marha nagy hegy is. Szerintem, az lehet a Végzet Hegye. - mutatott egy óriási hegyre Frodó
- Nem az. Az az Olympus Mons. - mondta a turbános.
Megint nézegették egy darabig a térképet, majd Frodó így szólt:
- Olyan nincs is Oszama. Csak a Végzet hegye lehet. Induljunk!
Samu felvonta a szemöldökét és így szólt:
- Szerintem meg forduljunk vissza. Ha tegnap rám hallgatsz és nem balra, hanem jobbra fordulunk, akkor tudnánk, hogy hol vagyunk. - hisztizett Samu.
- Én most is tudom! Én mindig tudom, hogy hol vagyok. Most éppen pont itt. Csak néha nem tudom, hogy a már megszokott helyeim hozzám képest merre vannak. Ez még nem eltévedés.
- Szerintem meg már nagyon régen nincs egyikőtöknek sem fogalma arról, hogy merre tartotok. Tudom, hogy rám senki sem kíváncsi, de én már vagy egy hete ezt dumálom.
- Oszama. Nem igaz, hogy neked mindenbe bele kell szólnod! Téged senki nem kérdezett! - förmedt rá Frodó
Samu és Oszama csak pislogott.

Caesar Alesia felé lovagolt légiója élén. Élvezte a jó időt, a magabiztosságot és a tudatot, hogy hamarosan véget ér a háború és ismét győztes sereg élén vonulhat Rómába. A gallok lázadása véget ér, és rá soha nem látott gazdagság és hírnév vár. Álmodozását az egyik centuriója szakította félbe:
- Ave Caesar! Elfogtunk két idegent. Kívánod kihallgatni őket vagy intézzük el mi a dolgot?
- Ave Centurio. Hozzátok elém őket.

Kis idő elteltével két embert hoztak elé. Kényelmes utazóruhát viseltek zöld köpennyel. A köpenyt egy szép levél formájú csattal fogták össze. Furcsa módon nem viseltek lábbelit, pedig Galliában elég hideg volt már ebben az évszakban. Az arcuk alapján középkorúnak látszottak, de termetük alapján gyerekek voltak. Caesar megszólította őket:
- Kik vagytok, és mit kerestek itt?
Az egyikük előrébb lépett és így szólt:
- Én Samu vagyok, a barátom pedig Frodó és a Megyéből jöttünk. Hobbitok vagyunk fontos küldetésben, és azt szeretnénk kérni, hogy engedj tovább minket.
- És mi ez a fontos küldetés? Csak nem éppen Vercingetorix kémei vagytok? Termetetek alapján alkalmasak lennétek rá. - mondta Caesar miközben arca elkomorult.
- Azt nem mondhatjuk meg, de az biztos, hogy semmi közünk az előbb említett emberhez. - mondta Samu. Közben Frodó odasúgott a fülébe:
- Tudom, hogy a gyűrűt akarják. Nem adom!
- Ne sugdolódzatok, mikor velem beszéltek! - csattant fel Caesar.
- És mondjátok meg mi ez a "fontos" küldetés! Ajánlom, hogy jó válasz legyen, mert különben itt helyben kivégeztetlek benneteket!

- Neve?
- Homer Simpson.
- Tessék itt a szavazólapja. Következőt!
Homer bement a szavazófülkébe. Utána egy magas vékony ember következett fehér tógában.
- Neve?
- Julius Caesar.
- Hmmm... Nem találom. Biztos, hogy ehhez a szavazókörhöz tartozik? Várjon csak! Megvan. Tessék a szavazólapja. Következőt!

Caesar beállt a Homer melletti szavazófülkébe. Mindketten kitöltötték a papírt és egyszerre indultak kifelé. Az ajtóban kicsit összeütköztek.
- Elnézést. - mondta Caesar
- Semmi gond. - válaszolta Homer. A szeme megakadt a másik furcsa ruháján és szóvá is tette:
- Maga indiai?
- Nem. Én római vagyok. - mondta szemráncolva Caesar.
- Akkor miért van itt? Most költözött ide?
- Igen. Most kaptam meg az állampolgárságot. Most voltam először szavazni, de nem tetszik ez a demokrácia.
- Miért? - kérdezte Homer és nem gondolta, hogy ezt a kérdést mennyire meg fogja még bánni.
- Mindenki szavazhat és ezért nem hatékony. Olyan emberek is, akik a saját életükben sem tudnak egy normális döntést meghozni, egy ország sorsáról dönthetnek. Ez nem helyes.
- Ööööö... Ahaaa. - válaszolta Homer bambán.
- Ez a mostani szavazás is ilyen. Feltesznek egy olyan kérdést, amit egy felületes olvasó rosszul értelmez, és azt fogja választani, amit nem is akart. Maga tudja, hogy mi volt a kérdés?
- Persze. Az, hogy ... ööö ... Doh!
- Na erről beszélek. Bezzeg egy jó diktatúra. Igaz, hogy az emberek egy kis része sokkal rosszabbul él, de a nagy többség boldogabb. Persze a diktatúrának is megvannak a veszélyei. Egy rossz diktátor tönkreteheti az országot pillanatok alatt. Viszont egy jó uralkodó csodákra képes. Igazából szerintem a diktatúrának nagyobb a kockázata, de nagyobb a fejlődési potenciálja is.
- Igen. Szerintem is. - válaszolta Homer, de közben menekülési utat keresett.
- Az a demokrácia előnye és hátránya is, hogy a vezetőknek be kell számolni mindenről négy évente és ha nem jól sikerül, akkor megbukott. Ezért minél több embernek meg kell felelniük. Ha pedig valaki mindenkinek meg akar felelni, akkor az valakinek nem fog tetszeni.

Robert Oppenheimer szögelt. A tengerparti házában javítgatta az ereszcsatornát, mert a múlt éjszakai vihar kicsit megtépázta. Egész életében gondolkodott és most jól esett neki a nyugalom, amit a magány és az egyszerű munka nyújtott. Hallgatta a kopogást és mosolygott. Ekkor megszólalt egy hang mögötte:

- Ne kopogj!
Robert megfordult és bosszúsan ránézett a sárga dzsekibe öltözött ismeretlenre.
- Miért ne kopogjak? És különben is ki vagy te?
- Én, - veled ellentétben - egy természettudatos ember vagyok. Védem a természetet és a fajok közti békét hirdetem. Azért ne kopogj, mert felvered az állatokat az erdőben!
- Szerintem az állatokat marhára nem érdekli a kopogásom, de egyébként is végeztem vele. - válaszolt Robert, majd bement és kutakodott bent egy kicsit. Megtalálta a festéket és az ecsetet, kiment a kerítéshez és gondolta, hogy nekiáll festeni. A természettudatos ismeretlen megint rászólt:

- Miért fested a kerítést?
Robert megrökönyödve nézett rá.
- Hát mert csúnya. A régi festék már lepattogott róla.
- És arra nem gondolsz, hogy ez mit jelent a természetnek? Ez a festék, ha lecsöppen vagy neadjisten kiborul, sok-sok évre terméketlenné teszi a talajt.
- Még jó, hogy nem álltam neki. - sóhajtotta Robert és lerakta az ecsetet. Szépen visszapakolt a házba és kihozta a motorcsónakjának a slusszkulcsát. Beült a csónakba és ismét boldogságot érzett. Egészen addig, míg a természettudatos ismeretlen ismét megszólalt:

Oppenheimer, Einstein és a Menedéklakó egy Új Mexikói bunkerben ültek és néztek kifelé. Közben ment a visszaszámlálás.
- 3.
- 2.
- 1.
Vakító fényvillanás, majd egy gombafelhő emelkedett a magasba. A felhők teljesen megsemmisültek az atomrobbanás útjában.
- Csodálatos! Ezt nem lehet megunni. - sóhajtott a Menedéklakó.
- Csodálatos, de szükségtelen. - szólt Einstein.
- Csodálatok és szükséges. - válaszolt Oppenheimer.
- Miért lenne szükséges? Emberek százezreinek halálát fogja okozni. Sokszor gondolkodok rajta, hogy nem kellett volna aláírnom azt a levelet.
- Háború van. Vagy amerikai, vagy japán lesz az a párszázezer halott. Vagy bevetjük ezt a fegyvert vagy partraszállunk Japánban. Választhatunk.

Nézték tovább a felhő emelkedését. Kicsit később a hang is megérkezett. Mennydörgésszerű robajjal csapott le és érezni lehetett a levegő vibrálását. Mikor kicsit elhalkult Einstein folytatta a beszélgetést.
- Remélem, soha nem fogják használni.
- Én pedig azt, hogy soha nem fogják ok nélkül használni. Bizonyos esetekben emberéleteket menthet.
- Például, ha mindenki fél tőle és mindenkinek van, akkor nem mer senki támadni. - mosolygott Einstein.
- Például. Vagy majd most. Megkapják a Japók és azonnal le fogják tenni a fegyvert. Észre fogják venni, hogy nincs esélyük.
- És az utóhatások? Sugárfertőzés?
- Hát az mocskos egy dolog. Jobb lenne nélküle, kétségtelen.
- Én szeretem az igazán koszos, mocskos dolgokat. Van hangulatuk. - vágott közbe a Menedéklakó. - Csatornákban, barlangokban mászkálni, sugárfertőzött állatokat lőni halomba. Régi szép idők...

Egy fiatal férfi rohant befelé New Renoba. Csontsovány volt, ruhája cafatokban lógott. Egy másik férfi és egy nő üldözte kicsit lemaradva. Ők jobban tápláltak voltak és a ruházatuk alapján rabszolga-kereskedők lehettek. Mindegyikük az ájulás szélén állt mire beljebb értek a városba. A menekülő segítségért rimánkodott az emberekhez, de azok nem törődtek vele. Nem akartak belefolyni mások ügyeibe. Főleg nem rabszolga-kereskedők ügyeibe. Mikor már majdnem elkapták az üldözői két lövést lehetett hallani. A két üldöző elesett, az út baloldali szélén lévő kerítésnek támaszkodva egy középkorú fickó leeresztette a puskáját. Kék kezeslábast viselt sárga csíkokkal. A ruha hátrészén egy nagy sárga 13-as virított. Látszott rajta, hogy tapasztalt harcos. Egy kutya feküdt mellette.

Az üldözött felé fordult:
- Miért üldöztek?
- Elfogtak és rabszolgaként tartottak, de elszöktem pár hónap után.
- Na és mit csinálsz amikor éppen nem rabszolga vagy? - kérdezte az idegen vigyorogva.
- Hááát... Szeretek szerelni. Fegyverekben nem vagyok túl jó, de a kisebbekkel azért elboldogulok.
- És hogy hívnak?
- Vic vagyok.
- Engem úgy ismernek, mint A Menedéklakó. Ő pedig Dogmeat. - mutatott a kutyára.
- Én pedig Mr. Bishop nevében jöttem, hogy utánanézzek a területén történt incidensnek. - szólalt meg egy éppen érkező, öltönybe öltözött férfi. Az "incidens" szót nagyon hangsúlyosan ejtette ki. Két másik hasonló öltözékű férfi kísérte. A bámészkodók szétrebbentek jöttükre és csak összetákolt házaik ablakaiból figyelték a történéseket. Az öltönyös folytatta:
- Legyenek szívesek felvilágosítani, hogy mi történt és miért van itt ez a két hulla.
A Menedéklakó válaszolt:
- Ezt a fiatalembert üldözte ez a két rabszolga-kereskedő. Nemrég szökött meg a fogságukból...