Robert Oppenheimer szögelt. A tengerparti házában javítgatta az ereszcsatornát, mert a múlt éjszakai vihar kicsit megtépázta. Egész életében gondolkodott és most jól esett neki a nyugalom, amit a magány és az egyszerű munka nyújtott. Hallgatta a kopogást és mosolygott. Ekkor megszólalt egy hang mögötte:

- Ne kopogj!
Robert megfordult és bosszúsan ránézett a sárga dzsekibe öltözött ismeretlenre.
- Miért ne kopogjak? És különben is ki vagy te?
- Én, - veled ellentétben - egy természettudatos ember vagyok. Védem a természetet és a fajok közti békét hirdetem. Azért ne kopogj, mert felvered az állatokat az erdőben!
- Szerintem az állatokat marhára nem érdekli a kopogásom, de egyébként is végeztem vele. - válaszolt Robert, majd bement és kutakodott bent egy kicsit. Megtalálta a festéket és az ecsetet, kiment a kerítéshez és gondolta, hogy nekiáll festeni. A természettudatos ismeretlen megint rászólt:

- Miért fested a kerítést?
Robert megrökönyödve nézett rá.
- Hát mert csúnya. A régi festék már lepattogott róla.
- És arra nem gondolsz, hogy ez mit jelent a természetnek? Ez a festék, ha lecsöppen vagy neadjisten kiborul, sok-sok évre terméketlenné teszi a talajt.
- Még jó, hogy nem álltam neki. - sóhajtotta Robert és lerakta az ecsetet. Szépen visszapakolt a házba és kihozta a motorcsónakjának a slusszkulcsát. Beült a csónakba és ismét boldogságot érzett. Egészen addig, míg a természettudatos ismeretlen ismét megszólalt:

- Hova mész?
- Csónakázok egy kicsit. Megyek egy kört, hogy jól érezzem magam.
Az ismeretlen a fejét ingatta.
- És a szegény halak és a tenger? A halakat halálra rémíti a motorcsónak zúgása, a tenger pedig sokáig fogja nyögni azt a szennyezést, amit okozol ezzel a teljesen felesleges utaddal.
- Akkor sem fogod elrontani a napomat. - morogta Robert miközben kiszállt. Bement a házba és egy könyvet vett elő és leült egy székre olvasni. A természettudatos ismeretlen kicsit téblábolt, majd ismét kötözködni kezdett:

- Szegény fa. Az életét adta azért a könyvért, amit most a kezedben tartasz.
- Hát ilyen nincs! Ennek semmi sem jó. - dühöngött Robert majd letette a könyvet, bement a belső szobába és leült a TV elé. Pontosabban leült volna, de már ült ott egy másik fura ember. Kék nadrágot, fehér inget viselt és fánkot evett. Bőre természetellenesen sárga volt és csak pár szál haj meredezett a fején. Látszott a testalkatán, hogy nem ez az első fánk az életében. Bambán bámulta a tévét. Robert felkiáltott:
- Mi ez már megint? Minden tele van ezekkel a sárgákkal?
Még mielőtt kérdőre vonta volna a sárga embert, az ismeretlen nem hagyta szó nélkül a tévét sem.

- Tudod, honnan jön ez az áram?
- Persze, hogy tudom. Az egyik helyi atomerőműből. Nekem is köszönhető, hogy megépülhetett. - mondta büszkén Robert.
- Nekem pedig, hogy még most is működik! - mondta a sárga ember tele szájjal folyamatosan a tévét bámulva.
- És majd ha kiég a fűtőanyaga akkor az sok ezer évig fogja szennyezni a környezetet. Arról nem is beszélve, ha majd felrobban az egész erőmű. Az egész világot tönkre fogja tenni! - dramatizált a természettudatos ismeretlen.

Robert kiakadt. Sok volt neki ennyi izgalom egy napra. Üvöltve válaszolt a természettudatos ismeretlennek és sárga embernek:
- Te marha! Hát nem látod, hogy a civilizáció energiát fogyaszt. A te ruhád és egész életed is abból táplálkozik! Még a lebomolhatatlan dzsekid is az atomenergiából lett, ami még mindig az egyik legtisztább energia! Ahhoz, hogy baszogass, van eszed, de ahhoz, hogy valami értelmeset csinálj, mondjuk szemetet szedjél vagy elköltözz a sivatagba egy napelemmel, ahhoz lusta vagy. Szóval húzz el és csinálj valami értelmeset! Meg maga is! - Az utolsó mondatot a sárga embernek címezte.