Nagy volt a lárma a barlangban. Az ősember és az ősasszony egymással, a kis ősgyerek meg úgy általában a világgal üvöltött. A kutya volt csak csendben a barlang előtt. Vágyakozva nézte a barlang közepére lerakott óriási húshalmot, és nem értette az embereket.

- Mi az, hogy már megint késve értél haza? Már egy hete itthon kellett volna lenned! Persze rád nem lehet számítani. A haverok megint többet számítanak, mint mi! A családod!!! - hisztizett az ősasszony
- Dehogyis drágám! Tudod, hogy nem egyszerű dolog a vadászat. Több hétig követtük azt a mamutcsordát, mire sikerült egyet elejteni. - mutatott az ősember a húshalomra.
- Érzem is. Biztos vagyok benne, hogy egyszer sem fürödtél közben! Nem értem hogyan lehet valaki ilyen igénytelen.

Az ősemberen látszott, hogy kezd mérges lenni.
- Ne hisztizz asszony! Attól, hogy te mindig csak itt trécselsz a barátnőiddel, attól még van aki dolgozik!
- Na persze. Én csak trécselek. Különben is, a "barátnőim" is mondták, hogy jobb lesz, ha odafigyelek rád. Sokat mászkálsz mindenfelé a tudtom nélkül. Biztos van valakid.
- Ó anyám! Nem igaz, mennyi időtök van nektek. Hagyj egy nőt pár millió évre magától átevickélni az evolúción, és úgy befordul a barlangban meg a bogyószedés közben, hogy csak lesel. A marha sok időtől és unalomtól nekiáll történeteket gyártani. Gondolom ezek a hülye szőrök itt a falon is az unalomtól kerültek ide. Mi ennek az értelme? Miért nem csinálsz inkább ruhát belőle? - kelt ki magából az ősember
- Ennek az az értelme, hogy szép! Ez most az új divat. Lakberendezés a neve. Persze nem csodálom, hogy téged nem érdekel. Túl igénytelen vagy hozzá, hogy ilyeneket észrevegyél. Biztos az a pár millió év mamutvadászat teszi. - mondta szarkasztikusan az ősasszony, majd folytatta.
- Igazán fejlődhetnél már egy kicsit. Elvégre már nem vagyunk állatok. Odafigyelhetnél az apróságokra is egy kicsit. Biztos nem vetted észre milyen szépen kitakarítottam. Egész nap sikáltam a követ, erre te bejössz és idevágod a szoba közepére ezt a fél mamutot. Szegény gyerek úgy megijedt, hogy azóta is bömböl.

- Végre jó a telefonom, erre nincs térerő! Na keressük meg a fickót, aztán menjünk! - szólt Neo Trinityhez.
- Itt nem is lesz térerőd. Még nagyon messze vagyunk a telefon feltalálásától. Ez az őskor.
Egy barlang előtt álltak. Bentről női kiabálás és gyereksírás hallatszott ki. A barlang előtt eldobált csontok és állatmaradványok között egy kutya aludt. Neo bekiáltott a barlangba.
- Helló, van itt valaki?
Egy bőrökbe öltözött szőrös, de intelligens tekintetű férfi lépett ki a fényre. Látszott az arcán a távozás okozta megkönnyebbülés.
- Igen?
- Tudom, mit gondolsz. Tudom, hogy szeretnéd tudni az igazságot, szeretnéd ha felébrednél és rájönnél, hogy az életed csak egy álom...
- Ki az? - kiáltotta bentről az ősasszony.
- Semmi, semmi. Szerintem Jehovások. - kiáltotta vissza az ősember.
Neonak megrándult a jobb szeme alatt egy ideg, de folytatta.
- Nem vagyunk Jehovások. Az igazságot hoztuk el neked. Most kell választanod. Ha a kék pirulát választod, akkor minden marad a régiben, ha a pirosat, akkor felébredsz és meglátod az igazságot.
Neo kinyitotta mindkét kezét és mindegyikben egy pirula volt. Egy kék és egy piros.
- ... Mit akarnak? Zavard el őket! Nem veszünk semmit. - szólt megint bentről a hang.
- Jól van drágám. Mindjárt elintézem. - szólt az ősember majd Neoék felé fordult.
- Sajnálom, de azt hiszem, a feleségem nem örülne neki, ha tovább maradnék. Viszlát.
- Ember! Gondolkodjon! Ez nagyon fontos!
- Értem, de most nem érek rá.
Az ősember visszament a barlangba, Neo és Trinity még tébláboltak egy kicsit majd visszamentek az ösvényen ahonnan jöttek.
- Ez azért nagyon gáz volt. Remélem, én soha nem leszek ilyen. - szólt Trinity.

Sam vezetni próbált. Rá kellett hogy jöjjön, hogy ez nem is olyan egyszerű akkor, amikor egy nyúlszerű izé lóg a fején, és felváltva verekszik és üvöltözik. Miközben pályagörbéjük egy vízisikló mozgásához volt hasonló, nem vették észre az út közepén guggoló, feketébe öltözött magas, fekete hajú férfit. Fekete hosszú bőrkabátot, sötét napszemüveget viselt és egy törött mobiltelefont szorongatott. Mielőtt elütötték volna az alak felegyenesedett, kinyújtotta feléjük bal kezét és a Desoto azonnal megállt. Samet megfogta az öv, de Max kirepült előre az autóból Sam fülének egy kisebb darabjával. Jóval a férfi mögött ért földet és nagyot nyekkent.
- Neo vagyok. Ti kik vagytok? Nem ismerős a mintázatotok. Nem vagytok emberek, de nem vagytok programok sem...
Sam kicsit összeszedte magát majd válaszolt:
- Én Sam vagyok, aki pedig a te segítségeddel katapultált, Max.
Közben Max egy kis hörgéssel felállt majd bizonytalanul eltántorgott az úton menetirányba.
- Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz itt az út közepén? Nem látod, hogy vannak, akik normálisan szeretnének közlekedni?
- Hmmm... Nem tudtok véletlenül egy mobilszervizt? Elejtettem és eltörött a telefonom.
- Ott van egy arrafelé - mondta Sam miközben a távolodó Max felé mutatott.
- Hol? A nyúlon túl?
- Az nem egy "Nyúl", hanem Max. Egyébként igen arra van szerviz.
- Visszatérve a kérdésedre... Éppen a telefonomat szedtem össze. Egyébként meg furcsa elképzeléseitek vannak a normális közlekedésről. Bár a nyúl fejét megérte volna lefényképezni repülés közben - mondta mosolyogva Neo.
- Nem "Nyúl". Max.
- Bár a fénykép úgysem ért volna semmit. Ez a világ úgysem létezik. Csak azt hiszitek, hogy létezik. Ezek a házak, az utca vagy az autó. Mind csak képzelet. A nyúl fejfájása és a beszélgetésünk is csak képzelet.
- Öööö, mi vagy te? Filozófus? - kérdezte Sam.
- Filozófus? Dehogyis. Én Neo vagyok. A kiválasztott.
- Aha. Szóval ilyen világmegváltós szektás vagy.
- Nem vagyok szektás. Én tényleg meg fogom váltani a világot. Csak előbb meg kell javíttatnom a telefonomat. Mit mondtál, hol van a szerviz? Valahogy a nyúlhoz volt köze...
Közben Max kicsit távolabbra ténfergett. Kicsit szétszórtabb volt és kevésbé agresszív mint általában.
- Mondom Max!!! Aaaahhh, hagyjuk. Kövesd azt a fehér nyulat!

Ülő Bika egy rendőrrel egy furcsa jelenetet figyelt. Két valami ütött egy embert. Az egyik egy emberméretű kutya volt kék öltönyben, kalapban és kék-fekete csíkos nyakkendőben, a másik pedig egy gyerekméretű fehér nyúl. A nyúl éppen egy zöld ruhás, szemmel láthatóan betörő kinézetű, kissé pocakos emberen ugrált, míg a kutya egy lépcsőn állva drukkolt neki. Sehogy sem feleltek meg a kutyákról és nyulakról kialakult sztereotípiáknak. A nyúl határozottan agresszívnak tűnt. Ezt nagyon jól alátámasztotta az, hogy miután végzett az ugrálással egy iszonyatos méretű pisztollyal átlőtt egy közlekedési táblát. Közben a kutya előállt valami fekete-fehér színű ősi amerikai autóval és kikiáltott a nyúlnak:
- Max! Dolgunk van. Ne szórakozz, hanem szedjed ki belőle az információt, aztán menjünk!
- Oké Sam. - mondta a nyúl, majd lenyúlt a betörő torkán, kiszedett a gyomrából egy papír fecnit, beugrott az autóba és már ott sem voltak.

- Kik voltak ezek? - kérdezte Ülő Bika a rendőrt. A rendőr középkorú, köpcös férfi volt és éppen fánkot evett.
- Valami újonnan jött lakosok. Kicsit furcsa a viselkedésük és a probléma-megoldási készségük, de hatékony, az kétségtelen. Úgy hallottam magándetektívek. Majd egyszer kikérdezem őket. Nem tudom, honnan jöhettek, de szerintem illegális bevándorlók lehetnek. Gondolom mexikóiak. A kutyán van kalap, onnan gondolom. - a rendőr jelentőségteljesen ránézett Ülő Bikára majd folytatta:
- A nyúl meg nagyon hirtelen természetű. Ilyen idióták nem teremnek akárhol. Biztos mexikóiak.
- Illegális bevándorló magándetektívek? Hogyan lehet ez? Nem paradox ez egy kicsit?
- Hát kicsit furcsa, az szent. Csak hát annyian vannak már ezek, hogy szinte külön országot alapíthatnának a miénken belül. Nem tudjuk az összeset kezelni. Ezek legalább többé - kevésbé törvénytisztelők. Ha speciálisak is egy kicsit.
- Mikor kezdődött ez az egész bevándorlósdi?
- Amerikában mindig gond volt a bevándorlás. Kérdezzed csak meg bármelyik indiánt!
Ülő Bika hülyén nézett.

Az Átlagember vásárolt. Tolta a kocsiját a sorok között és pakolt.
- Ezt láttam a tévében. Biztos jó. Azt mondták.
- Csipsz mindig kell. A nélkül még tévézni sem lehet.
- Ez most nagyon menő! Kell egy ilyen! Biztos örülni fog a gyerek.
Fogyasztott. Építette a piacgazdaságot, támogatta a termelőket, segítette a globalizmust. Végigért a sorokon, fizetett, siránkozott, hogy neki soha sincs elég pénze, kitolta a kocsit az autóhoz, bepakolt, majd elindult. Hazafelé gyorsulósat játszott a piros lámpák között, elszívott egy cigarettát, majd lazán kipöccintette a csikket az ablakon. Megevett egy csokit, a csomagolását hanyagul a kuka mellé dobta. Felment a lakásába, beletörölte a csokis kezét a pólójába, és lefeküdt a tévé elé a kanapéra. Előtúrt a kanapé mellől egy fél doboz csipszet és felkapcsolta a tévét. Szokás szerint nem vette észre, hogy a kanapé mellett a fotelben ül valaki. Egy rézbőrű meglett korú ember volt. Hosszú, egyenes haját befonta, tekintete szigorú és kemény volt. Megszólalt:
- Mit csinálsz, sápadt arcú?
- Tévézek - felelt flegmán Az Átlagember
- És előtte mit csináltál?
- Amit kellett. Vásároltam, autóztam, ilyesmi.
- Miért? Mindenre szükséged volt, amit vettél?
- Persze!
- Szóval te nem tudsz csipsz, mp3 lejátszó, dvd-k, félévente új telefon, nyolc pár cipő, háromféle dezodor nélkül élni?
- Nem. Ezek kellenek, mert különben lenéznek a többiek!
- Az nem érdekel, hogy így felélitek a földet? Nem érdekel, hogy utódaitokra mit hagytok? A Földet nem öröklitek, hanem az unokáitoktól kapjátok kölcsön. Már megtanulhattátok volna. Változnotok kell!
- De nekünk jó így! Egyébként indiánkoma! Ki vagy te? Ismered a Vinetut? Hehe.
- Ülő Bika vagyok, és nem ismerem, de ne tereld a témát! Egyszer próbálj odafigyelni egy problémára és felelősséggel dönteni! Meg kell változnotok!
- Te is tudsz úgy verekedni, mint Vinetu? Az volt ám a valami! Én is vagyok olyan jó! Kaphatsz egy tockost!
Közben Az Átlagember felpattant és ugrálni kezdett. Látszott, hogy nagyon erősnek érzi magát. Előre-hátra ugrált, kezét maga elé tartotta, mint a bokszolók. Ülő Bika előrelépett és egy óriási pofont kevert le neki. Az Átlagember elesett, a fejével összetört egy nagy vázát a sarokban és elájult.
- Hülye - mondta Ülő Bika és kisétált.

Abraham Lincoln egy villogó doboz előtt ült egy fotelban. A dobozban kis emberek próbáltak mindenfélét eladni szép képek és zenék kíséretében. A fotelja mellett pedig egy ember feküdt egy kanapén koszos ruhában, bámulta a dobozt és valamit evett. Fel sem tűnt neki Lincoln.

- Kit tisztelhetek önben? Én Abraham Lincoln vagyok, az Amerikai Egyesült Államok elnöke. - mutatkozott be Lincoln
Az ember felnézett és unott hangon válaszolt:
- Én vagyok Az Átlagember. Átlagos a családom, átlagos az autóm, átlagos a házam, átlagos a munkahelyem, átlagos a fogkrémem, átlagos a mosóporom. Tulajdonképpen mindenem átlagos. - válaszolta Az Átlagember
- Úgy látom, ez nem tetszik magának. - mondta Lincoln
- Nem hát! Jogom van jobban élni! - Az Átlagember öntudatos arcot vágott
- Joga van??? És a kötelességei? - kérdezte Lincoln
- Mi van velük? - kérdezett vissza Az Átlagember
- A kötelességeit teljesíti? - kérdezett újra Lincoln
- Mit számít az? Biztosan. A jogok a fontosak. - mondta Az Átlagember
- A jogoknak csak a kötelességekkel együtt van értelme. Azok, akik a kötelességeiket nem tartják be, azoknak nem járnak a jogok sem.
Az Átlagember felnevetett.
- Honnan veszi ezt a marhaságot? Lehet, hogy maguknál így van, de minálunk ez nem megy. A fél ország a jogaiból él kötelességek nélkül. - vigyorgott Az Átlagember
- És működik az ország? - hitetlenkedett Lincoln
Az átlagember elkomolyodott.
- Hát nem. Ami azt illeti nagyon nem.
- Akkor ezen kell változtatni.
- Azt nem lehet. Az biztosan alkotmányellenes lenne és különben is az emberi jogok durva megsértése. - okoskodott Az Átlagember
- Nem. Ez nem az. Az lenne az emberi jogok megsértése, ha valaki minden valós indok nélkül bebörtönözné, megölné, ellehetetlenítené vagy a munkától, és így a tisztességes megélhetéstől eltiltaná magát. - oktatott Lincoln
- Nekem soha sem ezt mondták. Én tudom mik a jogaim! - csattant fel Az Átlagember
- Azt látom. - mondta Lincoln majd felállt és kisétált a lakásból.
- Jobb is hogy elment. Kezdődik a Mónika.

Johanna és Voltaire kiléptek a hajóból. Egy tengerparton álltak, kezdett sötétedni. Nem messze tőlük egy fiatal és egy idősebb férfi állt. Az idősebb nagyon magas, szakállas férfi volt cilinderben és régies, nagyon elegáns öltözékben és a tengert nézve elmélkedett. A fiatalabb egyszerű kényelmes ruhában szintén a tengert figyelte és kavicsokat dobált.
Voltaire odament hozzájuk és megkérdezte az idősebbet:
- Kellemes jó estét uraim. Megkérdezhetem, kihez van szerencsém, és hol vagyunk?
Az idősebb rájuk nézett. Öregebbnek tűnt, mint első ránézésre.
- Abraham Lincoln vagyok, az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Ő pedig itt Johnathan Wendel ...
- Fatal1ty . Hátha így ismerősebb. - vágott közbe a fiatalabb.
- ... és az Amerikai Egyesült Államok területén vannak.
- Örvendek. Én Arouet de Voltaire vagyok, ő pedig ott kicsit messzebb Jeanne d'Arc. Örülök, hogy találkozhatunk. Mindig is szerettem volna az amerikai elnökkel beszélni.
- Én is örülök. Nem tudom, mennyire van tisztában vele, hogy államunk függetlenségének kivívásában önnek és tanításainak nagy szerep jutott. Az ön elméletei a szabad kereskedelemről, vallásról és az emberi jogokról alkotmányunknak szerves részét képezik.
- Emlékszem az amerikai függetlenségi háború kezdetére. Csodás érzés, hogy nem éltem hiába és nem hiába jártattam a számat évekig. Ugyanakkor sajnálatos, hogy nem hazám lett ezen ügyek szószólója.
- Pedig így van és így is marad. Az Amerikai Egyesült Államok mindig a szabadság élharcosa lesz és az emberek jogaiért fog küzdeni! Egy nagy, erős állam lesz ahol az emberek szabadon élhetnek.
- Biztos ebben? Sok állam indult szépen hangzó nagy célokkal és néhány generáció elmúltával mindig eltértek az eredeti gondolatoktól.
- Igen. Biztos vagyok. Ezt az alkotmányt a elődeink a legjobb tudásuk szerint, a legnemesebb indokokkal alkották meg. Hiszek benne, hogy az én életemben lezajlott háború a feketék felszabadításáért az Alapító Atyáknak és előrelátásuknak köszönhető. Hiszek benne, hogy munkánknak van folytatása. Hamarosan az egész világról eltűnnek a diktatúrák és az Amerikai Egyesült Államok vezetésével egy Új Világrend fog kibontakozni. A szeretet és békés egymás mellett élés boldog Új Világrendje.
- Sajnos én ebben nem hiszek, de legyen igaza.
Fatal1ty az egyik kaviccsal fejbetalált egy halat.
- Headshot! - mondta vigyorogva.
- Rossz érzésem van ezzel a fiatalemberrel kapcsolatban. - jelentette ki Lincoln. - Még jó hogy ma este színházba megyek. Legalább kikapcsolódok egy kicsit.

Prostatikus Vogon Jeltz stopposok jeleit fogta. Leszállt melléjük. Két alak szállt be, egy férfi és egy nő. A férfi furcsa, színes, bugyros ruhát viselt fehér parókával, a nő pedig elavult fémpáncélt. Nem illettek össze és vehemensen vitatkoztak beszállás közben.
- Nem lehet mindent csak logikával megmagyarázni! - mondta a nő
- Tévedsz kedvesem. Mindent meg lehet. Ha minden szükséges információ a rendelkezésünkre állna, akkor mindent meg lehetne magyarázni. - válaszolt a férfi.
- Elnézést! - vágott közbe Jeltz - Megkérdezhetném hova tartanak?
- Bocsánat a tapintatlanságomért, de ezt a fehérnépet nem lehet logikus érvekkel meggyőzni semmiről. Abban is Istent látja, amihez semmi köze sincs! Mellesleg nekünk mindegy hova megyünk. Csak innen el. Az én nevem Arouet de Voltaire a hölgy pedig Jeanne d'Arc. Én költő vagyok, a hölgy pedig professzionális megszállott. Önben kit tisztelhetünk?
- Prostatikus Vogon Jeltz, flottakapitány. Örülök maguknak, tudják én is költő vagyok. Az egyik legjobb az univerzumban bizton állíthatom. Örülnék, ha elolvasná egy versemet.
- Szíves örömest. - vágta rá Voltaire.
Felszállás után Jeltz átadta az egyik kedvenc költeményét, Voltaire olvasni kezdett miközben Jeanne durcásan nézett ki az ablakon.
- ... szőrtüsző ... posványos ... gennyekély??? ... tejóisten ...
- Na milyen? - kérdezte Jeltz.
- Hát azt kell hogy mondjam, hogy rendkívül merész, egyedi, formabontó és sokkal, de sokkal rosszabb mindennél amit eddig olvastam. Szerintem, hagyja abba azonnal, mert ha még egyszer elolvasnám, akkor a gyomrom a fülemen folyna ki.
- Lehet, hogy még egy kicsit csiszolok rajta. - válaszolt Jeltz a számára nem tetsző kritikát figyelmen kívül hagyva.
Közben Jeanne kezdte el olvasni a verset.
- Nem akarom megbántani, - folytatta Voltaire - de szerintem inkább abbahagyni kéne, nem pedig csiszolni. Ezzel a tehetséggel, pontosabban tehetségtelenséggel nem szabad kreatív munkát végezni! Próbálja inkább a bürokráciát. Ott is vannak papírok, mégsem tud vele azonnali belső vérzést okozni.
- Ááááúúúúú!!! - sikított fel Jeanne. Ennél rosszabbat én még életemben nem olvastam. Ilyet Isten nem engedne csak a Sátán! Ördögi lény! Távozz tőlem!
Előkapott egy keresztet valahonnan és azzal kezdte el ütni Jeltz fejét. Ez már használt és eljutott a kritikának ez az enyhén drasztikus formája Jeltz agyába is.
- Micsodaaa? Nem jó a versem? Kóklerek! Amatőrök!
Egy percen belül a földön voltak és már lökte is ki őket a hajóból.
- Útálom a stopposokat!

Emmet Brown leszálláshoz készülődött. Ha jól számolta, akkor Kheopsz piramisának építése a végéhez közeledik, és ő majd láthatja a befejezését.
- Igazán jó fej volt ez a kövér fickó. Szerintem valami mérnök lehetett. Pontos választ adott, de nekem teljesen használhatatlant. Na mindegy, nézzük a piramisokat!

Leszállt egy sűrűbb facsoport tövébe és elrejtette a Deloreant. Mikor kilépett a fák közül már látszott is a piramis. Tökéletes volt az időzítés, már az utolsó fázisban jártak a fáraó halálát nem számolva.

Egy gyors átöltözés és pár óra gyaloglás után odaért az építkezésre. Mindenfelé emberek nyüzsögtek. Korsókat, szerszámokat, gerendákat és különféle használati dolgokat cipeltek. Észre sem vették, pedig fehér hajával és fehér bőrével eléggé feltűnő volt. Kicsit később rájött miért. Voltak ott sokkal feltűnőbb dolgok is nála.

Az embernél jóval magasabb és testesebb humanoid lények. Arcukat mindenféle dudorok borították, bőrük gyűrődött, szürkés színű volt. Az egyik lény éppen az egyik felügyelővel beszélgetett.

Buddha a köldökét nézte a hegytetőn. A többiek már elmentek. Ő még maradt, mert gondolkodhatnékja volt és egy almafa is jó hűset tartott. Feküdt a tövében, nézte a távolodó alakokat és vallást épített. Egyszer csak egy alma pár centivel mellette esett a földre.
- Mellé. Pedig ha a fejemre esett volna, akár még eszembe is juthatott volna valami új és eredeti.

Gondolkodott. A saját szerepén, a többiek szerepén, a jövőre gyakorolt hatásukon. Nem tudta, hogy amit tesz a jövőben vajon mit fog jelenteni. Lehet, hogy a legjobb jó szándéka ellenére rosszul fognak elsülni a dolgok. Érezte az emberek irányításának a felelősségét.
- Mohamed kicsit fura volt ma. Remélem, nem csinál semmi marhaságot. Igaz így kicsit egykaptafás a vallása a többivel. Biztos egyedibbé akarja tenni. Végülis érthető.

Hirtelen villámok jelentek meg a fa fölött majd hihetetlen gyorsasággal egy repülő fémszekér jött ki a villámok közül. Tett egy kört a fa körül majd előtte lebegve megállt. Nem tudta mihez hasonlítani. Fémes csillogású volt, sok olyan dologgal rajta, amiről fogalma sem volt mi lehetett. Biztos valami jármű volt, de nem tudta hogy működhet. Talán az Istenek jöttek el érte? Ekkor rés nyílt rajta felfelé egy szisszenéssel. És bent egy ősz ember ült fehér ruhában furcsán élénk, kicsit őrült szemekkel. Nem tűnt Istenségnek.
- Jó napot! Emmet Brown vagyok. Megmondaná, milyen évet írunk?
- Rajeswari maharadzsa uralkodásának a 17. évét. - válaszolta Buddha megszeppenve.
- Öööö. Köszönöm.
A férfi tanácstalannak tűnt, a rés becsukódott, a szekér egy kicsit még lebegett, majd ugyanolyan gyorsasággal eltűnt ahogy jött.