Valamelyik reggel megint úgy keltem, hogy húztam a fejemet a párnámba, mert még álmodozni akartam... de nem tehettem, mert várt az egyetem. Közeleg az október utolsó napja, kezdenek bejönni a hűvösebb napok, bár most még viszonylag kellemesebb az idő, mint tavaly - legalábbis emlékezetem szerint -, engem mégsem ez érdekel, sokkal inkább az emlékek, amik újra és újra előjönnek.

Tavaly október 31-én töltöttem el egy csodálatos napot az akkori Szerelmemmel, akivel igazából soha nem voltunk együtt, de elég mély nyomott hagyott bennem, ugyanis hosszú évek után Ő volt az egyetlen olyan ember, aki bármikor képes volt feledtetni minden egyes zavarát az életemnek.
Az a nap úgy kezdődött mint a többi, reggel kelés, szokásos reggeli tevékenységek, aztán leültem a gép elé. Egy barátom azzal fogadott, hogy ha ráérek délután és esetleg volna kedvem, elvihetném őket Keszthelyre, mert mennek táncot oktatni, de sajnos nem tudna mivel lejutni, mert az édesanyjának is kell az autó. Gondoltam miért is ne, elhívom magammal a Lányt - akit csak hívjunk így - és amíg oktatnak a barátomék, addig mi elmegyünk sétálni a Balatonpartra. Minden szép és jó volt, elmentem a Lányért, nagy öröm, egymás karjaiba dőlünk, pedig alig egy napja találkoztunk utoljára, aztán elindultam összeszedni a többieket. Mikor mindenki megvolt, elindultunk szépen lassan, nyugis tempóban. Élveztük az utat, zenét hallgattunk, beszélgettünk, olyan igazi barátias hangulat uralkodott a kis kék autóban. Közbe észrevettem a visszapillantóban, hogy hátul ülő barátok épp egyikőjük telefonját adogatják egymásnak. Valahogy sejtettem, hogy rólunk volt szó, de nem akartak rákérdezni, ami lehet jobb is, mert nem tudtam volna mit válaszolni...
Mint később kiderült igazam is volt, mert erről ment a "társalgás", de ne szaladjunk ennyire előre. Időben megérkeztünk, mivel ismerős vagyok Keszthelyen, ezért hamar megtaláltuk az úticélt. Ők elmentek játszani a tanárt, mi pedig elmentünk a tópartra, hogy egy kicsit élvezzük a szép őszi estét. Kézen fogva járkáltunk a mólón, viccelődtünk és jó szokásunkhoz híven hülyítettük a másikat. Mások azt hitték, hogy bajunk van egymással, de mi így mutattuk ki a szeretetünket. Sajnos ennél többet csak én éreztem. Aztán amikor már kezdett közeledni az "oktatás" vége és már mi is fáztunk, visszasiettünk az autóhoz. Amint beszálltunk az első mozdulat mindkettőnknek a fűtés felé indult meg, amin jót nevettünk ismételten. Elindultunk a többiekért, aztán utána egy jót pizzáztunk az egyik kedvenc helyi éttermemben végül pedig elindultunk haza. Miután megérkeztünk és kiraktam a fáradt "tanárokat" mi még kimentünk a helyi tóra, ahova szinte minden nap kijártunk és eltöltöttünk pár kellemes órát és cigarettáztunk/füstöltünk egy keveset, amivel azóta már felhagytam. Ezúttal nem voltunk kint túl sokat, talán csak egy órát, mert eléggé elfáradtunk és már későre is járt. Mikor vittem haza Őt útközben észrevettem, hogy elaludt. Akkor valami elmondhatatlan dolog suhant át az agyamon, valami leírhatatlan nyugalom áradt belőle, ahogy ott pihent az anyósülésen. Mivel nem akartam felébreszteni lehalkítottam a zenét, lelassítottam és nekiálltam kikerülni a nagyobb kátyúkat. Aztán mielőtt odaértünk volna a házuk elé, pár méterrel előtte felébredt, de egy szót sem szóltunk, csak mosolyogtunk. Elbúcsuztunk, nagy ölelés, puszi, semmi több. Elindultam én is hazafelé, eléggé fáradtan, hiszen egész nap vezettem szinte, de megérte. Miközbe hazafelé az Ő általa írt CD-t hallgattam, elkezdtem gondolkodni, akkor először, hogy ez már több, mint barátság. Végül amiután én is hazaértem még beszélgettünk egy kicsit MSN-en, de hamar bealudtunk, a végén már ahoz is alig volt erőm, hogy átdőljek a székről az ágyamba.
A dolgok másnap már kevésbé kellemesre sikeredtek, ugyanis felkavarodtak a dolgok körülöttünk és ennek nem lettek kedvező hatásai, de erről úgy érzem majdnem egy év után, hogy egyikünk sem tehetett, de az biztos, hogy november volt az a hónap amikor minden elkezdett megromlani, majd végetért az a csodálatos október. Nem tudom ki ne ismerné a Sweet November című filmet -aki esetleg nem annak ajánlanám figyelmébe -, de azt tudom, hogy hasonló címmel leforgathatnám a saját Sweet October című filmemet. Most, hogy közeleg újra az a bizonyos október 31., nem tudom eldönteni, hogy azon a napon egyedül menjek le újra Keszthelyre, vagy esetleg beszéljek újra vele, és megkérdezzem van e kedve lejönni, vagy a harmadik lehetőség, hogy maradok itthon.
Egyenlőre az egész kicsit zavaros, de még van 2 hetem, hogy eldöntsem mi legyen.

Egyedül... már megint...
Ez a második este, hogy itthon ülve unalmamban és magányomban egy üveg whiskey és a kedvenc zenéim társaságában relaxálok gyertyafény mellett. A város kihalt, életnek semmi nyoma, az utcákon pár ember sétálgat csak, a tereken sincs semmi élet, eltűntek azok kis bandák akik kint szoktak lenni. Bizony elmúlt a nyár...
Amikor menni akarok valamerre csak úgy bele a nagyvilágba akkor senki nem jön, mert fáradt, vagy valami bajuk mindig van. A barátok akikkel lehetne menni, nincsenek itthon, ők elmentek más, nagyobb városokba egyetemre tanulni, én meg maradtam itthon, a jó öreg Zalaegerszegen. Szeretem, imádom, de kezdem úgy érezni, hogy sokból kimaradtam azzal, hogy itt tanulok tovább és nem máshol, de ez az én döntésem volt. Bár legbelül talán nem is ez zavar, sokkal inkább az, hogy lassan egy éve, hogy úgy igazán boldog voltam hosszabb időre, nem csak órákra vagy jobb esetbe egy-két napra. Mostanában csak a gondok jönnek... anyagi gondok is vannak sokszor, de mivel egyetemen elég hülye az órarendem, ezért nem nagyon tudok melózni se mellette olyat, ami jó lenne. Aztán az autóval is folyton csak a probléma volt mostanában, talán most már vége lesz ennek a sorozatos meghibásodásos korszakának. Az idő pont a hangulatomhoz illik, esős, borongós, se nem rossz, se nem jó. Valahogy én is így vagyok mostanában, sodródok az árral. Ahogy az épp most szóló Kowalsky meg a Vega - Ennyi csak című számában is elhangzik: "Ez is csak egy nap nem a világvége a kedvedet ne törje meg..."

Álmok... álmok melyek újra és újra előjönnek és feltépik a sebeket. Ezek azok a dolgok amik ellen végképp nem lehet semmit tenni. Míg ébren van az ember letudja kötni magát és a gondolatait más dolgokkal akár egyedül van, akár társaságban, de mikor álmodunk nem tudunk tenni szinte semmit, legalábbis én biztos nem. Lassan egy éve, hogy elszúrtam egy esélyt, hogy normális párkapcsolatom legyen. Akárhányszor újra Vele álmodok, mindig olyan hangulat tör rám amit nem kívánok senkinek. Próbálom elütni az időt, vagy csak egyszerűen elterelni a gondolatokat, de egy-egy ilyen álom után még ez is elég nehéz sajnos. Nem tudom, hogyan tudnám kezelni ezt a dolgot, nem tudom, hogy mivel lehetne ezen az érzésen segíteni, de azt tudom, hogy felemészt a helyzet. Tudom, hogy lesz majd más, sőt lesz (talán van is) még ennél nagyobb próblémám is az életben, de általában itt van az a pont, ahol elszakad az a bizonyos cérna és kissé magam alá kerülök...

Az egész estém elég unalmasra sikeredett, mint mostanában sajnos egyre több. Az okát ennek nem igazán tudom, egyszerűen így jön össze. Mivel a héten nem melózom, ezért délelőtt alvás, majd dél és egy óra között kimászok az ágyamból, megebédelek és leülök gép elé, MSN-re fel és csak vagyok... várom, hogy valami értelmes programot kitaláljanak, de sajnos semmi. Mivel az esti "randit" lemondták, ezért ötletem sem volt, hogy mit fogok csinálni a nap hátralevő részében, de aztán jött az ötlet... kigányolom az autót, tiszta kosz szegényem és már úgy is két hete nem látott takarítást. Belül csilli-villire pucoltam, talán nem lesz koszos a vasárnapi tuning találkozóig, ha meg mégis, akkor majd újra nekiesek. Miután végeztem, vissza a gép elé, megnézni pár részt a kedvenc sorozatokból, aztán újra az unalom uralkodik el. Este felé elnéztem egyik haveromékhoz, ha nincs jobb dolgunk csak kiülünk aztán beszélgetünk az élet nagy dolgairól. Mit ne mondjak érdekes dolgok jöttek elő ma is amik elég elszomorítóak.
Az egyik ilyen, hogy mostanra nem látunk mást, mint a 14-15 éves kis "mókusok" akik anyuci és apuci pénzén szerzik maguknak a drogot, és csinálják nap mint nap a hülyeségeket. A TV-ben is ez megy, hogy sorra halnak ki a heroinfüggők, mert valami új anyag vagy szennyezett, vagy túl erős. Nem tudom megérteni, hogy ilyenkor hol vannak a szülők és hogy mégis honnan szerzik ezek a fiatal kis suhancok a pénzt, ha nem dolgoznak lóf*szt se.
A másik ami mai nap nagyon tetszett, hogy, idézem: "nincs normális meló ebbe a városba... havi 70 rongyér meg nem megyek el melózni, annyit így is elb*szok benzinre"
Itt kicsit leakadtam, hogy mégis egy sz*ros érettségivel mit várnak az emberek? Miliós fizukat? Nevetséges... Aláírom, hogy én is nehezen találtam normális melót itt ahol lakok, na de akkor is...
Egyre több olyan dolog történik körülöttem amin már nem tudok se nevetni se meglepődni. Egyes ismerőseimet úgy hülyítik, hogy azt hittem ilyen csak filmekben létezik, de rá kellett jönnöm, hogy nem, mert sajnos az emberi szemétségnek és a naivitásnak nincs határa. Sajnos egyre több olyan embert ismerek meg akik ott használnak ki másokat, ahol csak tudnak és ez nekem nagyon nincs ínyemre. Nem tudom, hogy én élek rossz helyen, vagy ez máshol is így megy, de 3-4 évvel ezelőtt még teljesen máshogy néztek ki a dolgok itt. Szinte már rá se ismerek a városra, ahol élek. Azon már valahogy meg sem lepődök, hogy azok a lányok/nők akik körülöttem vannak, és korban összeillenénk vagy elisszák az agyukat, vagy szimplán csak hülyék és arra mennek, hogy kocsi és minél vastagabb tárca. Ha talál az ember egy-egy kivételt az vagy foglalt vagy csak egyszerűen 3-4 évvel fiatalabb, ami esetemben egy kicsit érdekes lenne, ugyanis 19 évesen egy 15 éves lánnyal összejönni, hááát... ezért már börtönt is kaphatnék ha úgy vesszük
Pedig tény, hogy Ő legalább nem az az idióta kis mai liba, csak szimplán hozzám fiatal.
Miután ezeket a témákat jól kiveséztük hazajöttem, majd ismét az internet rabjává lettem egy rövid időre, de aztán nyugóvóra próbáltam térni, de sajnos nem jött össze... és mivel mást nem tudtam tennni, ezért gondoltam írok pár sort ide a mai (vagyis ez már tegnapi) eszmefuttatásunkról.

Bevezető:

Eljutottam arra a pontra, hogy valami újat szeretnék, valamit ami eddig nem volt... valami mást, ami még nem volt. Ekkor jött az ötlet: iPhone. Mivel amúgyis szeretem az Apple termékeket a letisztultság és az egyszerűségük, nomeg a meggyőző tudások miatt, ezért biztos, hogy szeretném a kis kütyüt, de... jelenleg egy T-Mobile MDA Compact II PDA-telefon kombóval rendelkezek, amit elején annyira nem kedveltem, viszont az elmúlt lassan 2 évbe nagyon megszoktam, egyedivé varázsoltam rajta ezt azt, így a szívemhez nőtt, de hiányolom belőle a wi-fit, meg azért zenéket se első osztályúan játsza le hangminőség szempontjából.
Ebből adódóan jött a kérdés, lecseréljem?!
Dönteni nem tudtam, de aztán eszembejutott, hogy ott van az iPod Touch!
Na gondoltam ez lesz az én barátom... de megint csak jött egy pár apró részlet.

Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy aki a karácsony szebbik oldaláról szeretne olvasni, az más cikket olvasson, mert ez nem éppen arról fog szólni....

Nos ez a hetem nagyon "kellemesre" sikeredett pár napból állt. Kedden két dolgozat, az egyikből zsír hülye vagyok és hiába tanulok rá, másik meg nem vészes, azt túl élem. Fél osztály nem volt bent, úgy gondolták meghosszabítják egy picivel a szünetüket. Nekem is lehet ezt kellett volna tennem, de mindegy. Szerdai nap, tök lazítás (gondoltam én), semmi vészes óránk nincsen. Erre kedves elméleti infó tanár, a böszmeségének hála kiosztott nekem egy karót. Vicces egy ember. Amikor osztálytársam is szintén felelt, megkérdezte mi az, hogy "spyware", erre srác elmondja neki, hogy hogyan működik (persze nagyvonalakban) meg minden, mire a tanár, "jó, de mi az"?! Srác csak néz, mire a tanár benyögi "kémprogram nem?!". Alig volt vicces, hogy a srác már elmondta neki az egészet, erre azt akarta csak "tudni", hogy mit is jelent magyarul. Na de segáz. Haveromék megkértek, hogy dobjam haza őket suli után kocsival, mert mennek az autójukért szerelőhöz, mert volt valami gond a csomagtartóval. Jó, mondom miért ne. Megyünk fel haveromék lakása felé, fordulni akarok be az egyik utca végén, erre a jégen megindult az autó hátulja (teszem hozzá nem mentem többel, mint 40). Hát igen, jött a padka, meg én is jöttem, a bal első futómű meg elment... marha jó volt. Bal első lengőkar eltört, féltengely kiesett, felni eltört, bal hátsó felni behorpadt. A kasztnin viszont egy ujjnyi helyen lepattant a festék, de máshol karc sem volt. Na mondom, akkor ez még a szerencse, de jöttek a további gondok. Az autó a trailerre már csak úgy ment fel, hogy az egész első lökhárítót magaalá gyürte a kerék... na itt elment a kedvem... Viszont az autómentősök néztek, hogy hogy az istenben van még egybe az a lökhárító, más autókon az már darabokra törik, vagy legalább a helyéről lejön, de ezen még a helyén volt minden gond nélkül, csak bal oldalt összevolt gyürve. Ez egy jópont a Fiatnak. Gondoltam mindegy, így jártam, tanulópénz. Az elmúlt egy hétben úgyis rengeteg ember összetörte az autóját, még haverom apja is, aki buszsofőr, szóval nem feltétlen hiszem, hogy a bénaságom miatt volt az egész. Jó, mindegy túléltem és nekem nem lett bajom. Ez volt a legfontosabb. Csütörtök egy nyugis levezető nap volt az egész után, de jött a péntek. Úgy volt, hogy elmegyünk iszogatunk este, elmegyünk buliba és szarunk a világra. Ez így is történt, elmentünk iszogattunk, jól éreztük magunkat, bementem buliba, aztán élveztem az estét. Bementem táncolgatni, még a zene is élvezhető volt, aztán egyik csajszi ismerősöm integetett, hogy menjek már fel táncolni hozzá. Felmentem, aztán lerántottak és jött a balhé, mert a srác (ahogy ő mondta) nem engem, hanem a csajt akarta nézni, én meg normálisan válaszoltam, hogy sorry, nem az én problémám. Aztán megfejelt, és jöttek a gondok... A vicces az egészben, hogy itt teljesen mindegy volt, hogy én mennyit ittam, mert ha egy kortyot se iszok ugyan ez történik. Én egy rossz szót nem szoltam, de ezzel semmit nem lehet kezdeni, mert a kidobók se mernének felállni nekik. Úgymond így jártam, csak az bassza a csőrömet, hogy ezt akkor bárki megcsinálhatja minden következmény nélkül? Hát nem tudom, érdekes egy világban élünk. Most jelenleg az egész arcom felvan dagadva, a szám nagyobb, mint Kelemen Annáé, az orrom meg akkora mint Walter Matthaué. Ez az egész egy hét nekem amolyan kis "ajándék" karácsonyra. Vicces, de talán a jövő évem nem lesz ilyen balszerencsés. Most már csak maradok itthon és pihenek a szünet hátralévő részében...
Jobb ha maradok a seggemen, mert lehet már csak rosszabb lenne.

Az előzmények

Gondolkoztam, hogy mit is lehetne kitalálni "jóanyámnak" karácsonyra, amit még használna is és nem csak egy értelmetlen baromság, amit kirak a polcra vagy bármi.... nézelődtem neten, forgolódtam városba, de semmi normális ajándékot nem találtam, ami megfelelt volna a kritériumoknak... Aztán böngészgetek tovább, egyik haverom kérdezett valamit egy mobillal kapcsolatban, felmásztam a magentás barátunk oldalára (alias T-Mobile) és egyik oldalon egy érdekes látvány fogadott... különböző egyszerű telefonok domino csomagban olcsón (5-10ezer magyar pénzmag...)
Jött az ötlet, mi lenne ha egy új telefont kapna anyuka, úgyis rendetlenkedik a jelenlegi... Egy régi SE T100-assal rendelkezett aminek az akksija az alatt az 5-6 év alatt amióta használja azért már kezdte megadni magát, ami azért nem olyan nagy csoda. Na de nézzük meg mennyibe is kerül ez nekem előfizetésesként?! Ledöbbenve nézem az oldalon: 990HUF
Újabb kérdés, mivan...!? de egy pár pislogás után rájöttem, hogy ez tény, nem én vagyok a hülye... namondom nyomok egy frissítést, hátha csak valami php hiba, de az is teljesen rendben volt.
Körülbelül ennyi kellett ahoz, hogy eldöntsem, jó, kész, ez lesz az ajándék.
Még néztem, volt jópár készülék potom pénzekért, nem is az volt a lényeg, hogy ennyiért vegyek, vettem volna drágábbat is ha az jobb, de igazából szerintem neki bőven elég ez is... kamerát úgyse használja ki soha, bluetooth-ról azt mondaná, hogy nem kell neki semmiféle túsz... szóval ez bőven elég lesz neki.
Nagynehezen el lettek intézve a dolgok, hazahoztam, anyuka előre megkapta, úgymond a "Mikulásbácsi" előbb meghozta, mert összefutott a Jézuskával... =P

When everything goes wrong…

Érzések, melyekre egyáltalán nem számítottam volna 3-4 hónappal ez előtt folyamatosan nyomják a szívemet. Szinte megállás nélkül kattog az agyam valamin, amit nem tudok felfogni, hogy hogyan tud ennyire padlóra küldeni. Nem nagyon szoktam ilyen lenni… az elmúlt 5 évben 2szer voltam ennyire készen. Az indok egyszerű, mint már párszor kifejtettem egy két cikkemben… egy lány. Csak gyűlnek bennem a dolgok, egyre jobban marnak legbelül és egyszerűen nem tudom, hogy mit is tudnék tenni ellene. Talán semmit sem…
Az elmúlt egy évben azon aggódtam, hogy a fenébe is az egész világgal, jön az érettségi, tanulnom kell, nem kell nekem most párkapcsolat, mert amilyen „szerencsés” vagyok, úgyis elfog valami romlani, és az egész érettségit elhanyagolom. Hát most az elmúlt hetekbe eljött az a pillanat, hogy jelenlegi helyzetem szerint a jövőmet is lassan elrontom az érettségivel együtt, ha ez így halad tovább. Próbálok menekülni a gondolatok elől, de ez nem olyan egyszerű… Tanulásra nem tudok koncentrálni, mert ha itthon vagyok megőrülök attól, hogy egyszerűen mindig rátalálok valamelyik képére, kitörölni pedig nem fogom semmi pénzért sem őket. Esetleg ha elmegyek itthonról, akkor azért nem fogok tanulni, bár akkor legalább ha társaságban vagyok általában elterelik egy picit a gondolataimat. Sose voltam egy depressziós ember, általában egy életvidám, pörgős „idióta” vagyok, aki nagyon tudja élvezni az élet minden egyes percét, de mostanában erre alaposan rácáfolok. Semminek, de tényleg semminek nem tudok őrülni. Sulit sose szerettem, de most még annyira se törődök vele, mint amennyire eddig, pedig megfogadtam, hogy az érettségi miatt ezt az évet meghúzom alaposan. Hát most mit mondjak, egyetlen tantárgy van amiből gázosan állok, amiből mindig rossz voltam a közép suliban, de a többiből se vagyok valami fényes. Igaz az átlag 3-4 megvan mindenből a magyart leszámítva, mert jelenleg annak is örülök, ha átmegyek. A tanárok is rátesznek a kedvemre egy jó nagy adaggal. Minap például a magyar tanárom állított meg és vágta a fejemhez, hogy anyám mennyire nem ezt érdemli tőlem. Én ezzel pedig teljesen tisztában vagyok és gyűlölöm is magamat miatta, de ha egyszer nincs hozzá erőm, hogy egyik hétről a másikra összeszedjem magamat, akkor mit tudnék csinálni?! Jelenleg úgy érzem, semmit. Nem sok dolog van ami le tud kötni annyira, hogy elfelejtsem a problémákat, ha meg véletlenül összejön, akkor tuti, hogy valaki vagy valami csak úgy csuklóból hazavágja. Lehet az egy szám, egy kép, vagy csak egy apró szó, ami miatt újra elkezd kattogni az agyam és túráztatom magamat rajta órákig vagy rosszabb esetben napokig. Jelen állás szerint, az egyetlen jó dolog ami történt velem, hogy rájöttem kik is azok akikre számíthatok, ha gond van és ki az a ki csak úgymond „haver”. Erre viszont jók ezek a helyzetek, hogy kicsit a dolgok mögé látok, de azért lehet ezeket nem most kéne látnom, de biztos, hogy nem ilyen áron. Félek attól, hogy tényleg a jövőmre is kifog hatni az, hogy egy gyenge pillanatomban talált meg valaki, aki darabokra tört. El sem tudom képzelni, hogy miért van az velem, hogy bármennyire is megadnék bármit annak akit szeretek, mindig csak ráfaragok. Vagy átvernek, vagy csak azért kellek nekik amim van és nem pedig az, aki vagyok. Múlt héten egy kis szabadságot vettem ki a suliból és volt időm gondolkozni az egészen, de egy kicsit se jutottam előbbre, egyre inkább csak az jár a fejembe, hogy miért nem?! Miért nem adtunk egy esélyt az egésznek, miért nem lehetek végre újra boldog egy olyan mellett akit én is szeretek?! Talán ezt dobta a gép… Mindenesetre azt sose fogom megérteni, hogy azok, akik állandó jelleggel b*sznak mások fejére és csak magukkal törődnek, hogy a fenébe tudják állandóan lesz*rni a világot és azt, ami körülöttük lezajlik. Sokszor úgy érzem, hogy szimplán mindig összegyűlik bennem a sok dolog ami történik velem nap mint nap és ez mindig a legrosszabbkor jön elő rajtam. Viszont most nem tudok mást tenni, minthogy várok arra, hogy elmúljon ez az egész körülöttem, újra tiszta fejjel lássak mindent, szabadon és ugyan olyan életvidáman, mint ahogy máskor szoktam és csak remélni tudom, hogy nem lesz túl késő és még lesz időm rendbe hozni az életemet és vele együtt a jövőmet. Vagy a másik lehetőség is fent áll, hogy Ő rájön valami csoda folytán, hogy lehet, hogy én tényleg mindent megadnék érte, és lehet, hogy belém szeret és akkor talán minden megoldódik és ketten hozzuk rendbe azt, amit elrontottam valahol az elmúlt hetekbe, bár, hogy őszinte legyek ennek nem sok esélyét látom jelen pillanatban…

Reggel 7, telefon nyekereg, újabb nap van, kellj fel. Egyik kéz ki a takaró alól, TV távirányítóját felkutat. Megvan, bekapcsolom, bámulom, majd kimászok. Irány a fürdő, reggeli, majd újra fürdő. Ruha magamraölt, táska felkap, irány a garázs. "Kicsi kék vadállatban" fordul a kulcs, beröffen, garázsból kimanőverez, irány a suli. Első két óra a világ legértelmetlenebb órája: "elméleti infó". Segáz, zene füllbe, pulcsi padra, fej lehajt, pihen. Váratlanul bealszok, hülye álom, felébredek, látom még 10 perc visszavan. Túlélem, kimegyek a teremből, köszönök pár ismerős arcnak, majd jön egy "kellemes" matek óra. Ez után már úgy éreztem, hogy eléggé megedzőttem, lemegyek kávéért, de sor hatalmas, beállni nincs kedvem, büfés barátomat nem zavarom a szokásos hátsó ajtós megoldással, túl elfoglalt. Visszabattyogok a terembe, még vissza van 3 óra. Ezeket is átvészelem. Irány haza. Gyors kaja, kis pihenés, irány öltönypróba, igaz kicsit elkenődve az "órai álom" miatt, de nem törődtem vele. Öltönypróba lezajlott, irány a netszolgáltató, hogy elmondjam nekik, már másfél napja nincs net. Probléma megoldva, plusz internet ára 2000Ft-al csökkentve, sávszélesség duplázva, mindezt azért, mert egy évvel meghosszabítottam a szerződésünket. Hurrá, minden szép és jó, hazaérve már minden működik. Kicsit unalom, majd az álom egyre jobban elgondolkodtat... ígyhát kocsiba be, benzinkúton 10 liter a kis kékségbe, nagy kör a városban, haverhoz fel, cigi, rágyujt, tea, beszélgetés az élet nagy dolgairól, majd minden rendben, elindulok hazafelé. Félúton kattanás, nemveszek észre semmi furcsát, nemtörődök vele. Garázsajtó nyit, visszapillantók behajt, valami furcsa... elhagytam a visszapillantóban lévő tükörlapot... hurrá. Anyámnak elmesélem, majd ki a hibás? persze hogy én... mindegy. Még mindig életben vagyok, bár már nem túl sok kedvem van a nap hátralévő részéhez. Gépre ránéz, majd látom, hogy fél világ rámtalált MSN-en. Szép tapintatosan lerázok mindenkit, csak a fontosabb emberekkel beszélgetek. Este 10 után TV bekapcs sorozatok elé beül, végignéz, elfárad, zuhany. Gép elé vissza, majd elgondolkozok, hogy mi a franc van velem, hisz ez megy már velem hetek óta, de nem tudom eldönteni. Aztán végül logoutra fel, cikk megír, aztán már csak gondolkozok tovább, hogy holnap ez kezdődik újra, majd utána újra és újra és újra. Kicsit monoton, de ez van, már elég régóta, itt az ideje beletörődni...
Hogy mitől? Nem tudom. Gondok? Vannak, de kinek nincsenek? Mi a probléma velem? Szintén nem tudom megválaszolni a kérdést. Talán az idő teszi ezt, talán az, hogy nem tudom mi van a nagy Ő-vel, talán csak simán hülye vagyok.