Egy újabb, nyomós indok inni. Arról van ugye szó, hogy a drága anyuka és a világ legszebb gyermeke (mindenkinek a sajátja az) még a kórházban van, tehát lehet a lakásban egy "utolsót" bulizni, megadni a módját.

Hát, sikerült. Szerencsére a rendőröket nem hívták ránk, csak az utcáról óbégattak, hogy hejj mán, fél tizenkettő van, csendesebben mán. Sebaj, kulturált társaság, visszakiabálás nélkül bejöttek.

A lényeg, amiért sikeres volt, hogy ma rendesen megindult a tej, végre evett a gyermek annak rendje és módja szerint. Tudni kell róla, hogy eddig a cukros vizet is csak nyammogta eddig (a többi gyerek nyakalta be mint őrült), fogyott is negyed kilót szegénykém. Nem sírt, aludt álló nap. Próbálták felébreszteni, vagy ébren tartani, hogy egyen, de ha meghallotta páromat meghallotta vagy meglátta, azonnal mosolyogva aludt újra. Pedig csipkedték, paskolgatták finoman, de minden módszer csak egyszer hatott, utána immúnissá vált.

Hívjatok psyhoDad-nek, innentől.

Egy kis statisztika.

Életem értelme, párom, kedvesem (kinek melyik szimpatikusabb) terhessége vége felé jár. Ez teljesen rendben van, hál istennek egészséges, jól viseli, nem terhes, állapotos. Nagy különbség. Mivel kocsink nincs, nőgyógyász meg a város másik végében (ettől égnek áll a hajam), lehet jó sokat használni a BKV-t. És itt jön a rögvalóság:

A nyolc és fél hónap alatt négyszer adták át neki a helyet. Ebből 3 db. középkorú nő volt, az egyetlen férfi pedig egy idősebb bácsi, aki önmagában is alig állt a lábán.

Ez persze így csúsztatás, hisz a terhesség jó darabig nem is látható. De mivel az utolsó egy-másfél hónapban már hetenként kell(ett) járni, amikor már igencsak kerek a pocak, és eléggé feltűnő, hogy a buszra szállás sem egyszerű, nem hiszem el, hogy az a helyes reakció, hogy elfordítjuk a fejünket, vagy hogy jól bámulunk, de mozdulni azt már nem megy.

Nem azt mondom, hogy mindneki álljon vigyázba, amint felszáll egy kismama, egy nehezen mozgó öreg, vagy ilyesmi. De megkérdezni, aki a közelbe van, ne legyen már oly fárasztó.

Azért nem gondoltam volna, hogy ilyen még van a XXI. században:

A termékhez adott driver cd-n frissebb driver és Patchmix van, mint ami a gyártó tulajdon honlapján.

Az már csak külön extra, hogy egyenként a cd-ről felrakva mindenféle hibát dobnak, de az autorunt elindítva minden feltelepül szépen.

Ennek örömére fel is vettem egy ötletet. [KLIKK] Semmi extra, nem volt sokat gyúrva, pár perc toszakszás.

Ja, meglett, kicserélte a HitSpace különösebb gond nélkül. Voltak apróbb dolgok, de én se vagyok tökéletes, ők se.

Viszont ez a k*rv* k*b*sz*tt kreatív fospumpedli szoftveres támogatás, aaaaaaaz borzasztó.

Hogy a búbánatos büdös 'csába lehet eladni egy olyan terméket, ami nem megy win7 alatt, mert nem. Driver van béta, ugye (ami már lassan bölcsibe mehet, olyan öreg, hogy már járni tanul), de a PatchMix nem ismeri fel. Nem, nincs supported kártya, mennyéhaza.

Feltúrtam 121313125 fórumot, de mindenhol ugyan az van: pci-e + win7? Száksz.

Ha lenne egy nagy piros gombom, "nuclear strike on e-mu HQ" felirattal, most úgy csapkodnám, hogy leszakadna az asztal.

Ha alaktalan gügyögő roncshalmazzá kell güriznem magam, akkor is fogok venni egy macpro-t és pro tools-t, mert azt összedugom, felrakom és működik, nincs is lónemiszervjános toszakszás.

Ez már a második, ami egyszer csak úgy, se szó se beszéd, meghal. Bekapcsolom a gépet, Patchmix közli, hogy: de hát neked nincs is E-Mu hangkártyád, mit akarsz te tőlem. Kiszed, berak, driver újrarak, másik pci slot, ezek kombinációja. Nem, csak azért sem.

Értem én, hogy kell, hogy legyen hátránya, ha már ugyan azok az A/D D/A konverterek vannak benne, mint a ProTools HD-ban, hogy faszán visz pár DSP-t, tényleg kurva jól szól és még nem is annyira drága... de hogy nem ismerek embert, akinek ne lett volna baja vele. Van akinek nem halt meg, de időnként hisztizik, újra kell indítani, drivert rakni, kiszedni visszarakni, stb.

Különben is, a legfrissebb PatchMix 2008-as (2.1), a win7 BÉTA driver lassan egy éves.

Creative, az örömhölgy édes jó anyukád, az, hogy nőjön köröm a szemhéján.

Ez most még garis volt, az előző nem.

Azért a Hiccszpészre is kíváncsi leszek.

Seszínű levelekként hullottunk alá.
Szárnyunk összetört, meggyötört lelkünk
Nem bírta már soká a szenvedést.
Tudatunk tagadta a történteket.

De szívünk még élt, lüktetett.
A földön feküdve csendben néztük
Kezünkön a feszülő kék eret.
Nem akartuk hinni a végzetet.

Sorsunk eldőlt, ránk nehezedett.
Otthonunk, szeretteink nélkül kell
Kezdenünk egy más világban új életet.
S tenni mindezt nem hibázva.

Harcunk nehéz, utunk hosszú lesz.
Időnk véges, erőnk elfogy, csak
Bűneink hosszú sora lehet végtelen.
Jobb dolgaink talán ott lesznek a mérlegen.

Egy tollat mindenki megőrzött magának.
Szárnyukat hátrahagyva, lehajtott fejjel
Indultak neki a mérges világnak.
Bukott angyalok, emberként hibáznak.

2008.

Manapság meg:

Lépkedünk még,
Szemünkben izzik a vörös vég,
Lenyugvó napkorong.

... melyek valóban terhesek számunkra. Dolgok, melyeket meg kell tenni akkor is, ha jelentős lelki, szellemi vagy akár fizikai megterheléssel járnak. Súlyos döntések, melyek majd végigkísérnek egész életünkön. Akkor is, ha nem emlékszünk rájuk, mert nem akarunk, vagy mert fel sem fogtuk a jelentőségét. A lelki teher örök bélyegként ég belénk akkor is, ha nem veszünk tudomást róla.

Manapság ezek a nehéz dolgok:

- válaszolni egy kik*rt privát üzenetre,
- félreállni az ajtóból, hogy esetleg le tudjak szállni, utána te meg fel,
- kimondani azt, hogy "köszönöm",
- úgy általában véve köszönni,
- elfogadni mások igazát,
- megtartani az adott szót,
- stb.

Gyakorlatilag minden, ami a normális emberi együttéléshez szükséges, kipusztul, mint a dinók. Lehet sírni, hogy jajj, milyen világ ez, de fölösleges: mi tesszük olyanná, amilyen. Vagy közvetlenül, vagy közvetve azzal, hogy hagyjuk.

Pistikét is anya szülte, ha nem is anyaszült meztelenül. Szép gyermek volt, szülők szeme fénye, nem az orvos sírt fel először, hál istennek. A család nem volt gazdag, de a szegénység árnya sem vetült rájuk soha - nem is hallotta azt a mondatot, amikor bevásárlókocsi hátuljába ültetve tologatták az üzletben, hogy "nem kicsikém, ezt nem vesszük meg, nincs rá pénzünk". Persze nem dobálhatott be mindent csak úgy, azért meg kellett nevelni, nem lehet telhetetlen nagy korára. Ha valamit megfogott, kérdezték, hogy miért kell az? Nem elég a másik amit korábban vettél? Nem jó? Ez jobb? Melyik kell, jól gondold meg! Apa azt mondja, hallgass az anyura, tudja mit mond, igaza van. Anya azt mondja, hallgass az apura, tudja mit mond, igaza van.

A dackorszak jött, nem volt vészes, a sok szeretet (hiába, az egykeség) és persze a gondos nevelés hatására el is múlt gyorsan. Legalábbis a felszínen. Inkább csak alacsony lángon égett, mint a kisnyugdíjas gázpalackjának utolsó vizes molekuláin a vasárnapi csirkefarhát. Sose hallotta azt, hogy nincs igazad - csak azt hallotta, hogy éppen kinek van. Nem kellett sok, megtalálta a maga igazát is, felvette tanult viselkedésmintát.

Avagy kiskáté lábbeli reklamációkkal kapcsolatban.

1. Nem mindig neked van igazad. (Mondjuk ez az élet alap törvénye, de sokaknak nem megy.)

2. Attól, hogy sokat fizetsz valamiért, még lehet szar.

3. Attól, hogy fizetsz egy szakértésért, nem feltétlen fog neked igazat adni, mert jó esetben független a szakértő.

4. A világ más részein akár 6-10 pár lábbelit is vesznek /fő/év, és azt árulják máshol, mint itt. Csak kint olcsóbban, és mivel gyakrabban vásárolnak, nem is úgy tervezik, hogy kibírja oly sokáig. (Ma már szinte mindenhol, ha nem a garancia lejárta után egy nappal megy tönkre a termék, hanem előtte, fejüket fogják a mérnökök, hogy hol rontották el.)

5. Lábbelire nincs garancia. Szavatosság van, 2 év. Első fél évben a kereskedőnek kell bizonyítania igazát (szerinte nem gyártási/technológiai/anyaghiba), utána neked.

6. Vigyázzál arra a szerencsétlen valamire, ha már drága pénzen megvetted, kaptad. Cipőkanál, nem sarokra/oldalára lépve lehúzni, rendesen megkötni, nem szarrá áztatni, stb.