Álljon itt az, amit anno leszedtem, amikor úgy döntöttem, eltakarítom magam innen is. Amit persze azóta megbántam. Kontrolcé, kontrolvé, abrak a babra.
***
Stencilnek millió apró nyűgje volt az élettel.
Késett a busz, korábban jött a vonat, esett az eső, a hó, kitört a ceruzája hegye, rosszul aludt, kilöttyintette a kávét. Valami mindig történt, amin volt oka sóhajtozni, vagy legalábbis felszisszenni, ciccegni. Mert szisszenteni szeretett. Még egész fiatalon vette föl ezt a szokást, mert már akkor is nagyon tudatos igyekezett lenni és sokkal jobbnak tartotta, mint a káromkodást. Az nála a buták, ostobák, haragtartók ócska gőzelvezetéseként volt számon tartva. Így hát felszisszent most is, amikor felébredt. A régi, ócska rádiója ugyanis végleg bemondta az unalmast, és nem ébresztett. A számlapon egykedvűen villogott a négy darab nulla, a második és harmadik között a kettősponttal. Sóhajtott is, mert ez így hétfőn reggel nem járja.
Felkelt, de nem sietett. Nem volt hajlandó idegeskedni, úgy vélte, egy jó nagy sóhajtás segít, kiadja a feszültséget. A kávét viszont már szinte kívánta, szinte érezte sötét, keserű zamatát, mivel mindig cukor és tej nélkül itta. Elég édes neki az élet, meg a sok vattacukor-szagot árasztó, művilági reklám, mondogatta. A kis műsorok, amiket meg szokott nézni esténként a tévében, biztosították neki a szükséges, betevő rózsaszínt. Egyszerű, tiszta embernek tartotta magát.
Ez az ember most saját, elmosódott, karikás szemű tükörképét látta a kávésdoboz aljában. Mely, vonta le a nagyszerű következtetést, üres volt. Ciccenés, sóhajtás. A doboz rázogatása, hátha. De nem, nincs értelme, ami üres, az üres. Sebaj, majd bent iszik egy csészével, a kedvenc kis csészéjéből, melyet még a mamától kapott. Helyes kis bögre volt, szívecskével, cukkolták is érte egy darabig. Mint minden másért is, de ennek nem tulajdonított jelentőséget.
Irány a fürdőszoba. Hoppá, a héten nincs meleg víz. Akkor fürdés sincs. Hát, ez már egy fejcsóválást is megér, természetesen a sóhaj mellett. Fogat mosott, kicsit leöblítette az arcát, majd felöltözött. Pontosabban felöltözött volna, de nem volt vasalt, tiszta inge. Hát igen, tegnap hosszan ultizott régi cimborájával, nem jutott idő a háztartása. Természetesen a cimbi kölcsönkért egy kis pénzt, talán egy ötöst, hirtelen nem is emlékszik. Mindegy, úgysem adja meg soha. A vesztes harcos nyugalmával kezelte pénzügyeit.
Gyorsan kivasalt valamit, felkapta kopottas öltönyét, és a buszhoz indult. Az persze az orra előtt húzott el, grátiszként némi mocskos latyakkal borítva be nadrágszárát. Óhh, remek! Sebaj, úgyse nézi senki a boxban ülve. Leintett egy taxit, mivel most már igazán késésben volt. Nem csoda hát, hogy a szokásos reggeli araszolás végtelennek tűnt. Ráadásul a taxis valami hülye útvonalon ment, elmondása szerint csak próbálta kikerülni a dugót. Sebaj, odaértek, még épp időben.
Négyezer-ötszáz’ lesz. Vetette oda morogva a taxis, és némi dohányt tubákolt, sárga fogai vastag vonallal húzták alá függősége tényének rövid tőmondatát. Mennyi? Háhh, a pofátlan mindenit! – gondolta Stencil, de kifelé csak egy sóhajt eresztett meg, s némi ciccegés közben adott két kétezrest, a maradékot, ócska bosszú gyanánt, apróban adta. Nagyon apróban. Sosem tett még ilyet, de most jól esett neki. Mégiscsak egy jó nap lesz ez.
Kártyáját felmutatta a portán, majd a lifthez sietett. A záródó ajtók közül Körző önelégült vigyora volt hivatott tudni vele, hogy ezt most megszívta. Az a beképzelt barom, két hónap alatt osztályvezetővé nyalta magát. És még Egérkét, a titkárnőt is az ujjai köré csavarta. Pedig Stencil már évek óta csapta a szelet neki. Áhh, kár is rá a szó.
Kicsit megizzadt, mire felgyalogolt. Az ajtóban a főnök fogadta. Nem mondott semmit, csak az órájára nézett, de Stencil tudta, ez rossz ómen. Nagyon rossz. Amúgy is utálta a főnököt, mindig egy hájas, hasát vakargató disznónak gondolta őt, akit egyszer majd böllérként látogat meg. Miközben helyére sietett, mosolygó arcok fogadták. De nem az üdvözlés mosolya: ez az égető, arcpirító mosoly, amikor mindenki látja, hogy bepisiltél, de te nem tudod mi a baj. Ó, egek, a slicce, végig lenn volt. Még menet közben szenvedett, hogy felhúzza, nem csoda, hogy fellökte Egérkét. Alig győzött bocsánatot kérni, de közben fél kezét még a nemesebb részét fedő zipzáron felejtette. Kínos, roppant kínos.
Asztalán szerteszét hevertek a múlt heti hajtás során keletkezett iratok. Sok mocskos, tintás papír, tűzbe kéne dobni mindet, és a lángjain malachusit sütni. Azét a malacét, igen. Hadd csöpögjön a kopaszból a zsír. A bögréje füle kacsintott rá néhány gyűrött irat közül. Ó, legalább kávé lesz. A fül azonban nem hordozott bögrét többé. A test összetörve hevert más papírok alatt, s a fül mint halott letépett karja, ernyedten csúszott ki kezei közül. A sóhajtásba most már egy jól hallható „b*ssz* meg” keveredett. Hát, ez már tényleg sok a jóból.
A Főnök mellé lépett. Valami teljesítményről, meg határidőről, meg munkamorálról beszélt, lassan, komolyan, ahogy egy egyetemista lekezel egy tanulatlan hülyét. A mondat végére pontként egy halom akta került, a többi tetejére. Mögötte Körző önelégült vigyora képzett homályos hátteret. A gyűlölet színdarabjának lángoló hátterét. A disznó elment, a beképzelt is elfordult, és megsimogatta Egérke derekát. A titkárnő hangja édesen csilingelőre váltott, amit Stencil úgy szeretett. De hozzá sohasem beszélt így.
), vagy egy Fender preckó, vagy egy Music Man.
