Botrány, botrány, megbocsáthatatlan, emberevő botrááány! Nem tudtam sört inni Kiskunlacházán.

Más rendes kiránduló mit tesz, amikor egy új helyre téved? Képeslapot vesz. Kavicsot szed. Poharat nyúl az étteremből, megizéli a kocsmáros feleségét, lelopja a templomharangot, vagy körbevizeli a városházát. Szóval emléket gyűjt így vagy úgy. Nekem az a dilim, hogy elfogyasztok egy sört amit ott helyben vettem, erősítvén a helyi gazdaságot. Csapoltat ha lehet, de az üveges is megteszi, tudom én jól hogy nem mindenhol éri meg frisset tartani. És most nem jött össze, brühühüüü! Láttam én leszálláskor már, hogy elég kopott az a "Kocsma" felirat, meg távolról a becsukott kertkapu sem szólaltatta meg a vészjelzőt bennem. Elmentem hát nyugodtan sétálni húsz percre, majd amikor visszatértem, közelebbről már láttam hogy én itt ma darázscsípésen kívül mást nem kapok, új csehót keresni meg már nem volt idő. Szomorúság van mostan.
Egyébként szabadnapot terveztem mára, a postáról begyűjteni a cuccaimat, tekerni egy békéset Győr körül, madarakat fényképezni, otthon dögleni, kaját varázsolni telefon és pizzéria használata nélkül, ökör hozzászólásokat szórni a Facebookon, Carl Gustav irányított rakétavetővel ritkítani az orosz páncélosokat, de neeeem, nekem utaznom kell. Hülye állat. Én genetikailag vagyok csavargó, ez egyre valószínűbb. De ha már baromságot csinálsz, csináld jól: amikor tegnap eldőlt, hogy utazás lesz Kiskunlacházára, a biztonság kedvéért még egy Sopront is bevállaltam estére. Megint csak egy félórás tartózkodás találkozóval együtt a vasútállomáson, de itt legalább tuti van sör, mégpedig az állomási büfében. Tudod, olyan kis látványpékséges izé, messze nem kocsma ám: vannak pogik, van édesség, üdcsi - és mellékesen van csapolt Soproni is. Igazi kuriózum ez a hely.

Tegnap még kaptam egy felhívást egy lastminute soproni útra, elfogadtam, de már nincs hangulatom szerkesztgetni a tegnapi posztot így ide kerül majd a statisztika.
Ma Budapest volt az egyik cél már vagy huszadjára. A találkozó után a Magyar Ćehó (igen, amolyan cseh bötűvel) tudott magához vonzani, mivel a cégér szerint Staropramen sörük is van, azt pedig még nem kóstoltam. Legalábbis nem emlékszem rá. Volt ezen a helyen még egy valag cseh étek is, innen az elsőre fura név, de belőlem csak a sör váltott ki "azonnal kell" érzést. A pultos fiatal srác, kissé mintha belassult volna, a sör enyhén kesernyés, de teljesen rendben van az íze, a pincehelyiség hangulatos ugyan, de volt valami béna, kellemetlen alapszag odalent (penész? Fene tudja), így az ajánlottnál kissé visszafogottabb minősítést adok. Enni is ideje volt már - van a Keleti mellett, a McDonald's előtt, még a sarkon egy hentes. Lehet ott mindenféle húsételeket is fogyasztani, állva. Immár sokadjára ettem ott, imádom a kajáikat. Kolbászra esett a választásom, mustárral, ubival, kenyérrel. Na most a mustáradagoló kezelése elég nehezen megy a felszolgáló hölgynek, így ha ötször rászólsz, hogy "kevéééés mustárral!", akkor elérheted azt, hogy a kolbászt csak félig fedi el a mustársárga (mégis, milyen legyen?) folyadék. Úgy negyed liternyi mehetett étkezésem végén a kukába, ami inkább mustárgyűjtő volt, jelentéktelen mennyiségű szalvétával és műanyag villát leszámítva. De mondom, a kolbász isteni volt, a kenyér puha, az ubi is frankó, és a kiszolgálás gyorsabb mint akármelyik gyorsétteremben a környéken, azok túl felkapottak és ezért kissé leterhelik a személyzetet.
Irtó fura volt úgy átutazni Győrön, hogy nem szállok le, csak nézem az állomást, olyan elveszettség-érzés uralkodott el rajtam, ugyanis délután Szombathelyen is vártak rám. Jó nagy városnézéssel töltöttem most az időt a találkozóig, de legbelül már alig vártam hogy a Restiben ismét csapolt Kőbányait ihassak. A gyanúm beigazolódott, itt egy hangyányit finomabb mint Miskolcon volt! Az is üt, ha nem állsz le vele időben akkor szó szerint, de ha most hirtelen rám szakadna az ítélet hogy kétezer évig fogok élni és válasszak inni valamit erre a csekély időre, akkor a Zámolyi Ser után ez a Kőbányai lenne a következő kiszemelt, annak ellenére hogy másfélszer annyit kérnek érte mint Borsod székhelyén. Fizetném is kétezer évig boldogan, közgázpélda estére: sörhitel 2000 évre CHF alapon, napi egy sör, havi százezer fizu, négyévente idióta kormány, kivitelezhető-e adósbörtön nélkül?

Na ez is megvolt, most több mint száz évig nincs több probléma a Vénusz-átvonulásokkal, hacsak nem következik be valami végzetes kozmikus kataklizma, de akkor szerintem az átvonulások kukkolása lesz az emberiség legkisebb problémája. Mondjuk ha a Hold előtt vonulna el, na, azt megnézném
Érdekes, hogy az 1000, a 600 és a 300mm-es telével fényképezve nem sikerült lényegesen eltérő mennyiségű részletet előcsalni a képből. Elég alacsonyan volt a Nap, a légkörünk meg nem az a kimondottan fényképészbarát közeg, így a nagyobb optikákkal nem is sokat szórakoztam, a kicsi és könnyű, de kiváló képű 300-as Canon a késtabilizátorral együtt bizonyult a leghasználhatóbbnak állvány nélkül. Tanulság, hogy a napszűrő fóliák túl sötétek ahhoz hogy a horizont közeli napot sasoljuk vele, míg natúrba azért elég kockázatos lett volna a szememnek ugyanúgy mint a fényképezőgépnek. Kell szerezni valami átmeneti szűrőt. Tanulság továbbá, hogy egy közepesen tré csillagászati témájú képpel is össze lehet szedni a Facebook-on annyi lájkot mint egy ütős viccel.

Kellemetlen szagvilágú bácsika toporgott előttem a folyosón, egy aránylag ritkán lakott kupét keresve. Nem hajléktalan volt, az egyértelmű, a nála levő szatyor mérete is elég kicsi volt, de ha magától nem is, utaspanaszra tuti lerakja a kaller a következő állomáson. Na sikeresen választott a bátyó, egy huszonéves csajhoz szédült be, meg is kérdezte szabad-e, és azt még láttam hogy mit vállal be a hölgy egy reflexszerű bólintással, de innentől maximum csak hallhattam őket - a következő kupé teljesen üres volt, oda vágódtam be, hogy valamennyire azért rálássak a mellettem zajló forgalomra.
Hogy el tudd kerülni a fura útitársakat, következzék hát némi vonatozási túlélési egyszeregy:
- Ha a kiindulási állomáson szállsz fel, és az utazásod során jelentősebb forgalmú megállók várhatók még, de te lázasan keresed a legüresebb szakaszt a vonaton - nálad nagyobb vesztes nincs is. A többi felszálló között ugyanis tutira lesz pár rázósabb alak, és ezek jó eséllyel rád találnak amikor maguknak keresnek helyet. Ne üres környékre ülj, hanem válassz egy aránylag szimpatikus arcot, és telepedj a közelébe, persze ne túl közel. Ezzel máris létrehoztál egy olyan kismértékű lokális zsúfoltságot, ami jó darabig elriasztja az új felszállókat. És te választottál magadnak valakit, nem pedig téged választottak, nagy különbség ám.
- Kiindulási állomáson felszállás továbbra is: fejpályaudvarokon elég lusta szokott lenni az utazóközönség, 6-8 kocsi már kényelmetlenül hosszú ahhoz hogy végigsétáljanak mellette a vonat elejébe. Te ne legyél lusta, ha mégis magányra vágysz, tipli előre, egyre kevesebben lesznek ott. Persze nem árt előre gondolkodni, egyrészt az előző kérdéskör miatt, másrészt, hogy hol lesz neked aztán kényelmes (vagy gyors, ha ez szempont) a leszállás? A közbenső megállók során hol várható a többi felszálló?
- Nyáron nem olyan vicces napfénnyel közvetlenül érintett helyet kifogni. Ha Komárom és Győr között utazol, egyszerű a képlet, csak annyit kanyarog a vonat mint egy zuhanó kődarab, a nap legnagyobb részében déli irányból lehet fotoszintetizálni. De ha mondjuk Tatabányáról mennél a Keletibe? Jónéhány hurok van közben, összevissza forgolódik majd a szerelvény, így ha nem sikerül előrelátóan döntened, már az is elég lehet, ha nem közvetlenül az ablak mellé telepedsz, mondjuk a bazi nagy üvegfelületekkel megáldott Flirt szerelvényeken ez sem véd. Sőt, érdemes lehet feláldozni a "menetiránynak háttal rosszul vagyok" baromságot is. Van annál rosszabb, hidd el.
- Szintén a nyári szellőzés kérdése. Ha van légkondi, a vonat meg helyjegyes, ne szégyelld végigtúrni az összes kocsit a legmegfelelőbb hőmérséklet érdekében. Amíg nem más helyére ülsz, a kutyát nem érdekli a helyjegyed. Tavaly nyári tapasztalatom hogy az első osztály a legzimankósabb (én ezt szeretem, de ízlés kérdése). Ha légútilag érzékeny vagy a légkondira, menj dokihoz. Ha úgy általában az áramló levegő zavar, vigyél egy kendőt például. Ez segíthet légkondi nélküli vonaton is, ugyanis ha a kánikulában nekiállsz nyavalyogni hogy huzat van a nyitott ablakok miatt, a helyszínen lincselnek meg, tárgyalás nélkül, én pedig ott leszek és még segítek is nekik. Ha kevés a kendő, vigyél sapit, pulcsit, mittudomén - legyél előrelátó, és ne akarj tizenöt másik embert kikészíteni.
- Télen meg egy pokróc jöhet jól ha engedi a pakkod. Felsővezeték-szakadáskor nagyrészt bizony annyi a fűtésnek, és mínusz tíz fokban gyorsan elillan a kocsi hője. Ha már egyértelmű hogy veszteglés vár rád a nyílt pályán, akkor melegítsd elő a pokrócot (egy törölköző is jó lehet, utána mosás kell neki, de nem megér ennyit?) a testeddel, majd tekerd a lábad/cipőd köré. Még jobb ha fel tudod tenni a lábad a szemközti ülésre. Amikor pedig kezded érezni a felsőtesteddel is hogy kényelmetlenül hüsi lett, a kabátod ne vedd fel, hanem terítsd magadra, hatékonyabb.
- Pihenés vagy munka: elég egyértelmű. Vonat eleje vagy vége amire szükséged van, de lehetőleg nem az ajtó mellett, és árnyékban ha találsz olyat, első osztályon. Ezt nem lehet tovább ragozni, innentől a szerencsére vagy utalva. Paradox módon az első osztály átka gyakran a fennhangon pofázó vasutasok hordája, valamint azok a szülők, akik szerint jó ötlet a visító nyolchónapos gyerekkel beülni ide.
- WC-papír vagy legalább némi papírzsepi is jó ha van nálad, habár tapasztalatom szerint mostanában egészen kiváló a vonatok papírellátottsága, de kritikus esetben nem jó érzés az utolsó utáni pillanatban szembesülni a helyzet reménytelenségével.
- Vigyél némi innivalót is magaddal. Nyáron egyértelmű hogy miért, de télen is jól jöhet az agyonfűtött kocsiban, akármilyen furán is hangzik.

Bátran kapj elő egy térképet, szükség lehet rá a következő sorok közben.
Vonatozásilag kicsit rutinosabbak is idetévednek néha, ez jó. Magánban kaptam egy olyan kérdést, hogy a Győr-Budapest-Székesfehérvár-Győr miért egy útnak van feltüntetve, inkább két külön út tűnik logikusnak, a retúr pedig kizárt, hiszen az oda-vissza út nem ugyanazon az útvonalon zajlik.
A tarifarendszer nem trükkös utazásokra van felkészítve, hanem egyszerűbbekre. Az, hogy egy útvonal a térképen jó közelítéssel körként írható le, már trükkösnek számít. Egy útra szóló jegy vásárlásának kb annyi a feltétele, hogy az út során ugyanaz a vonalszakasz nem érinthető egynél többször. Márpedig a fentebb említett kör teljesíti ezt, ha a visszaút során Győrt nem Komárom, hanem Veszprém irányából közelítem meg, és biztos ami biztos, nem Győrig, hanem csak Győrszabadhegyig kérem a jegyet. Csináltam ilyet még a fizetős korszakban, működik, szabályos. És ez azért jó, mert minél hosszabb távra utazol, annál olcsóbb a jegy fajlagosan (ez amúgy sem olyan istentől elrugaszkodott szemlélet), azaz 300 kilométer bizony kevesebbe kerül mint 2x150. Az említett 300 kilométertől messzebb pedig minden további 50 kilométer csak fillérekbe kerül, 550 kilométer felett pedig egységesen 6400 forint a teljesárú, belföldi jegy. És összeállítható olyan trükkös útvonal - más kérdés hogy mégis mi a fenének - ami kicsiny országunkban jóval tovább kanyarog ennél a távolságnál.

Egyetlen arcot ismerek csak Keszthelyen, nem is lett volna kerek a tegnapi kirándulás ott ha nem botlok pont őbelé. Bőszen kerestem a megfelelő helyet egy jó kis víztükör csillogásos - ellenfényes kép készítéséhez, amikor megszólalt mögöttem, hogy "Ja, jó objektívvel könnyű fényképezni" - ami önmagában ugye nem igaz, de üdvözlő szövegnek pont jó, másrészt meg remélem hogy jó is, mert tőle vettem négy napja.
Végre megint két olyan talákozót sikerült lebonyolítanom, ahol a környék is érdekelt. Voltam már Keszthelyen, de csak osztálykirándulós-kastélynézős jelleggel, jóformán a partra sem mentünk le, igaz az egész Balaton nyugati csücske amolyan fehér folt nekem, Szigligettől Balatonberényig - egy pár évvel ezelőtti bringatúrát kivéve - szinte semmit nem láttam a területből, jól esett az ismétlés. Az igazi az lenne, ha a Keszthelyi-hegységet is bebarangolhatnám, no de hagyni kell valamit a következő alkalomra is, nem? A Balatonban egyébként sosem a tavat magát találtam vonzónak, hanem az őt körbeölelő tájat. Ezen belül Balatonfüred és Tihany a kedvencem, lehet mászni bőven, és a Panoráma is tökéletes több csúcsról is. Badacsony ebből a szempontból már kissé mostohagyerek, nagy csalódás volt hogy a kilátót a tetején nem a legmagasabb pontra építették, igaz olyan idétlen a hegytető (kb ez is a baj: tető, és nem csúcs), hogy egyszerűen nem is lehet normálisan elhelyezni. Vagy 50-60 méter magas építmény kellene, de az elég tájidegen, meg túl drága is lenne.
A déli part már kevésbé mozgalmas, de azért Balatonföldvár környéke is a szívembe lopta magát, lehet ott is kirándulni, csak ügyesen kell megválasztani az irányt. A szép látvány a partról pont az északi oldal változatossága miatt garantált, ráadásul a nap is hátulról süt, egye fene hát a relatíve sík partvonalat.
Az igazi egy nyugis, 2-3 napos tó körüli bringatúra lenne ismét. Igen, körbe lehet tekerni egy nap alatt is, de minek? Sportteljesítménynek remek, de ehhez azért elég nyomorult tud lenni az utak minősége itt-ott, akkor meg már sokkal jobb, ha nézelődni is lehet közben.
Hazafelé menet igazán jó arc volt a két jegyvizsgáló csaj. Nem volt kimondottan kerékpárszállító kocsi (ja igen, bicajjal voltam) a vonaton, így az utolsó peronra helyeztem el a járgányt, ahol ugye ajtók is vannak. Annál a megállónál pedig, ahol pont a problémás oldalon volt a felszállás, odébb szaladt egy ajtóval, és kinyitva már kiabált is az utasoknak, hogy nála szálljanak fel... jól esett, hálás voltam, de nem járja hogy miattam többen is szívjanak, ezért a következő megálló után már odafigyeltem hogy mikor melyik oldalra kell áttetriszeznem a kerékpárt.

Jól figyelj, csak egyszer írom le, és azt is gyorsan mert sütök is közben.

Tegnap Komárom volt, ma eredetileg csak Budapestig akartam menni, aztán Üllő lett belőle, visszafelé Székesfehérvárral (hopp, egy pohár Dreher) bolondítva. A Maestral egyik fülkéjében sikerült kifogni egy olyan útitársat, aki lába és táskája segítségével három ülőhelyet foglalt el sikeresen. Téblábolt is kint a folyosón egy önbizalomhiányos leány, hogy be merjen-e nyitni vagy ne - nem mert szegény, itt pattant el bennem valami.
Németajkú volt az ipse, amúgy elég kultúrált értelmiségi arccal, az asszony magyar, de neki sem esett le hogy kicsit helytakarékosabban is terpeszthetne az ember, ezért a pofátlanul bámulós taktikához folyamodtam: néztem az ürgét. Az első egy-két perc kritikus ilyenkor: ha nekiáll olvasni, annyira belemerülhet, hogy felsülök. De nem, beszélt néha hozzá az asszony, ilyenkor kiszúrta hogy nézem. Amikor láttam hogy rám figyel, akkor egy pillanatra ránéztem a lábára, majd gyorsan vissza a szemébe. Majd a táskára, ismét a szemébe. Egyre jobban látszott rajta hogy baromira zavarban van.
És kapcsolt. Alig két perc alatt, egyetlen szó nélkül sikerült ráébresztenem valakit arra hogy elég bunkón viselkedik (Én is? Galambom virágszálam, háborúban fegyverek vannak, nem becéző szavak). Oldalra fordult, kistáskáját átdobta arra az ülésre amelyikre a lábát is felpolcolta - siker. Kínozhattam volna még a másik ülés miatt, de láttam hogy nem reménytelen, tudatosult benne hogy itt a Balkánon is megkövetelünk bizonyos normákat, minek zaklassam tovább.

Mennyit változhat egy ember évtizedek alatt? És egy család? Egy nagyobb közösség? Vagy egy város?
Miskolc lehet hogy nem fog soha jelentősebben megváltozni. Az csak kozmetikázás, hogy pláza van, sétálóutca van, lépten-nyomon felújítás meg építkezés van - a társadalmi struktúra, a közösségi szemlélet változatlansága, és a szintén, de nem kizárólagosan felelős gazdasági helyzet ötven év múlva is rányomja bélyegét majd a városképre. Itt is. Mert miskolciak, ne értsétek félre, nem szidok vagy ítélek meg én itt sem jóembert, sem a lakóhelyét, sőt tudom is értékelni a bájos részleteket amiket e változatos város nyújt. Csak megpróbáltam kissé a külső szemlélő nézőpontjából körbepillantani, és úgy érzem sikerült.
Fél órával hamarabb érkeztem a találkozóra, gondoltam teszek addig egy kis kört a Szinva partján a kerékpárúton indulva. Az állomás épületéből kiérve egy aluljáró teszi biztonságossá az átkelést az amúgy nem túl forgalmas úton, használom hát. Az aluljáró lépcsőjén apró jelek árulkodtak arról hogy itt sem vagyok teljesen biztonságban, az én olvasatomban legalábbis a vércseppek elhelyezkedése és mennyisége alapján itt nem baleset vagy egészségügyi vészhelyzet volt. A patakpartra érve furcsa volt, hogy a víz konkrétan nem nagyon látszik, a méteres gaz segített a csuri patak privát szféráját őrizni. A kerékpárút egyébként meglepően jó állapotban volt, látszik hogy nem nagyon tévedtek rá nehezebb járművekkel, csak éppen kerékpárossal nem (mit kerékpárossal: egy szép darab kóbor ebet leszámítva emlőssel sem) találkoztam a nyolcszáz méteres szakaszon, pedig egész jó vonalvezetéssel köti össze a belsőbb területeket a pályaudvarral. A visszaút a sínek közelében történt, az mindenhol elég lepusztult vidék szokott lenni, így igazságtalan lenne bármilyen leírással is szolgálnom.
A találkozó után a Pályaudvar létesítményeit vettem szemügyre. És én nem akarok gasztroblogot írni, tök süket is vagyok úgy általában mindenféle táplálékhoz, de már megint vasútállomási bisztróélmény volt, bocsi.
Maga a resti be van zárva. Kicsit továbbcsusszanva rajta egy bisztróba lehet azonban botlani, kint Arany Ászok hirdetőtábla, a táblán Kőbányai és Dreher ajánlattal, világos, nem? Hát a Dreher nem, az barna, azzal nem is foglalkoztam, de a Kőbányai már döfi. És pofátlanul olcsó - na tipli befelé.
Jó nagy helyiség, all-in-one: hangulattalan székek-asztalok, néhány talponálló magas asztal az állva evéshez/iváshoz, három játékgép a sarokban - el lehet férni. A pult jó hosszú, igaz a kínálat is gazdag, kell a hely. Odasétáltam hogy kérjem a sört, de látom, a pultos csaj nem akar másfél méternél közelebb jönni, mondom mi a szösz, már veszélyesebb a képem mint a kint zsebrevágott kézzel őgyelgő, csomagok nélküli helyi társaságnak? Ráéreztem a lényegre, a hölgy nem szándékosan tartott késdobásnyi távolságot, hanem a pult széles is volt piszkosul, a kasszába való benyúláshoz 2 méter 60 centi körüli csibészeknek van csak esélyük, azok meg elég ritkák errefelé. Ha meg idejönnek a Navi'k a Pandoráról, majd kitalál valami újat a tulaj szükség esetén.
Miután a foci EB lázában mindketten vetődtünk egy kisebbet hogy eljusson hozzám a sör, megállapíthattam hogy ugyanolyan finom volt mint Szombathelyen. Ott másfélszer annyiba kerül mint itt, de az harmadolyan messze van csak, hmm, hová járjak? Neeem, nem akarom tudni hol lehet Győrben is kapni, pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa! Csak elrontaná az élményfaktort.
Eh, már megint úgy csusszanok el a Mátra lábánál hogy nem mászhatom meg (milyen érdekes mondat, működik a Mártával is), ha jó idő lesz a hétvégén és Kismarja is befuccsol akkor megoldom valahogy.
Pilisvörösvár volt a következő megálló. Egy apró bibit javított egy Hardveraprós kolléga a winyómon, és ide sem ártana visszajönni még mostanában: hamarosan megkezdődik a Budapest-Esztergom vasútvonal felújítása, pótlóbuszok ide vagy oda, tuti káoszba fullad a tömegközlekedés. Komárom felől ráadásul nagyon csúnyán elbántak az esztergomi vonatokkal, igaz pont két kirándulósjárat maradt meg, de attól még felejtőssé válik a térség a következő egy évben. Tehát a közelben felhúzott mű-egri várat hamar meg kell ejteni.

Tegnap Székesfehérvár várt, ma pedig Pécs ismét... amit egyáltalán nem bánok, mert szép város, és az ide vezető vasútvonal is kínál nézelődnivalót bőven. A találkozó pár perc alatt lezajlott, majd azonnal letettem tervemről miszerint maradok még pár órát fényképezni. Először is nem hoztam magammal nagylátószögű objektívet, ami általános képekhez azért jobb mint egy teleobjektív. Másodszor pedig elég borongósba fordult az idő, később pedig némi eső is igazolta döntésem helyességét.
Betértem hát a Római Kert étterembe, egy pohár csapolt Soproni gurult le míg elintéztem pár internetes teendőt, majd visszabattyogtam a vasútállomásra, "ennivalót kell szereznem" hátsó gondolattal. Nem voltam éhes, de csaknem három óra az út Kelenföldig és egyáltalán nem biztos hogy ott lesz időm kaját venni az átszállás közben, márpedig ha reggel nyolckor ettem utoljára, akkor este hatra itt katasztrófa lesz.
Néztem a várakozó vonatot - van rajta büfékocsi. És mivel nemsokára megszüntetik a belföldi vonatokon a közlekedtetésüket, elhatároztam már hogy egyszer kipróbálom, milyen is az ebéd a vonaton. De ah, ez most nem az a nap, inkább uzsgyi a pár méterre levő kínaiba.
Böngésztem egy kicsit a kínálatot, majd a csípős hús tetszett meg (ne kérdezd a pontos nevét, az is lehet hogy pont ez volt kiírva, kínaiban mindig rábökéssel választok), és mivel tudom hogy visszafogott mennyiséget szabad csak bezabálnom, kis adagot kértem. Aki evett már ilyen büfében, az tudja: a "kis" és az "adag" közé a tulaj lusta kiírni, hogy "hadseregnek való". Szép nagy kupacot kaptam hát a hungarocell dobozkába, és a vonaton az azonnali kóstoló során kiderült, hogy azt a csípős dolgot nem poénnak szánta ám a kínai, a skorpiócsípés ehhez képest puha ajkú thai prosti lágy érintése naptól óvott sima bőrömnek. Huszönöt perce toltam be a kóstoló utolsó falatját, de csak most hagytam abba az izzadást a szomszéd csaj szerint túlklimatizált kocsiban. A legnagyobb ciki pedig, hogy a táp nyolcvan százaléka még megvan, ennek kellene ma elfogynia, a könyökömön is verejték fog szivárogni az hétszentség, ha holnapután is lesz még poszt akkor tudjátok: túlélte a rohadék.

Nem mondtam hogy köszönöm, hanem csak egy félmosollyal és egy biccentéssel ennyit közöltem: "Ez az ország legfaszább restije", amire a bent ücsörgő két vendég lelkesen helyeselt, és a pultos lány is teljesen őszintének tűnő örömmel vette tudomásul búcsúszavaimat.
Azért a legfaszább, mert naggggggyon hangulatos előteret varázsoltak a peronra, amolyan Rattan-szerű sötétbarna ülőgarnitúrákkal, ízlésesen kipárnázva alkoholizmusban érzékenyült valagunknak. Azért a legfaszább, mert a csapos csaj már a vallomásom előtt is jó fej volt. Azért a legfaszább, mert volt csapolt sörük a látogatásom idején. És azért a legfaszább, mert ez a sör Kőbányai lett, és most erre lehet nem indulsz be különösebben, meg is értem, mivel az üveges változatát amolyan kissé kommersz (habár finom) sörnek tartom, na de, barátom, na de: csapolt verziója valami fenséges.
Szombathelyen vagyunk ám, édes.
Egy találkozó csalt a városba, volt szabadidőm előtte megint, így vonatoztam kicsit Kőszeg felé. Nem volt egyértelmű hogy ez belefér majd, kis híján negyed órás késéssel esett át az IC-m a célvonalon, a csatlakozó kőszegi inga pedig tulajdonképpen nem is csatlakozó, azaz normális esetben tojnak mindenre, elég feszített menetrenddel közlekednek, ha menni kell hát megy. Most nem, megvárta a késett vonatot Budapest felől, így ötven méter futás után (hé, sportolok!) felcsüccsentem rá.
Meg szerettem volna nézni egykori laktanyámat a vonatról, de a laktanya és a sínek közötti pár száz méterre egy komplett kertváros nőtt, szevasz. Nem probléma, bámultam a tájat, visszafogottan bájos vonal ez, a nyugatról magasodó Kőszegi-hegység adja a látvány alapját. Kőszeg előtt nini, néhány mesterséges tó, ide vissza kell jönnöm körbesétálni őket. A jegyvizsgáló csaj meg eléggé ledöbbent amikor visszafelé is találkozott velem, ilyen ritka lenne a látszólag cél nélkül utazgató?
Szombathelyre visszaérve ismertem fel, hogy ez a város ÉL. Ezt egyszerűen a vasútállomáson látottakból extrapoláltam: este hétkor az összes rohadt üzlet, van belőle vagy tíz, nyitva van még. De nem ám úgy, hogy először bedeszkázták a lerobbant helyiséget, aztán a hajléktalanok meg kinyitották, mint máshol, ah, nem. Hanem rendesen, árulnak minden bizbaszt, újságot, játékot, kaját. És - óóó, nem vagyok rád méltó - a resti is szeretettel várja szomjas vendégeit ahogy fentebb vázoltam, hangulata pedig akármelyik partihelyszínnek becsületére válna. A J Á N L O T T !