04.01-04.07. Hétfő – Vasárnap

Hát, úgy tűnik, hogy a legutóbbi bejegyzés vége nem volt egészen helytálló. Akkor még azt gondoltam, hogy pár nap alatt megírom a folytatást, és lezárom a történetemet. Azóta azonban alig volt olyan alkalom, amikor tényleg viszonylagos nyugalomban tudok leülni, kinyitni egy üveg bort, és végig tudom gondolni az utolsó hetet. Mivel elég régen volt, képek alapján repülök, amiket persze szerkesztek, és töltök fel, de szerencsére még mindenre emlékszem.

Egy év után elérkezett az utolsó munkanap is, igaz, már a hivatalosan csak turista voltam, vasárnap ugyanis lejárt a munkavállalási engedélyem, és a vízumom is. Mégis úgy gondoltam, hogy hétfőn még bemegyek elköszönni mindentől, és mindenkitől, ha már egyszer a múlt héten mindenki Shikokun nyaralt. Tízre be is baktattam az intézetbe, de csak egyedül, Bese Hatanodait járta, és szuvenírek után kutatott. Mindenki sikerrel túlélte a konferenciát, rendben megérkezett, és természetesen már lázasan dolgozott (vagy legalább úgy tett) mire megérkeztem, kivéve persze Masashit, aki hétfőnként a yokohamai kórházában dekkol, ahova hivatalosan tartozik. Már nem csináltam semmi különöset, csak beszélgettem, kiürítettem a szekrényemet, és vártam a delet, ugyanis az intézet, és a nagyfőnök szervezett nekünk egy kis búcsúebédet az egyik közeli étteremben. Igazi japán stílusú hely volt, csak nagyobb, mint az eddig látottak, egy szobában kényelmesen elfért az intézet összes dolgozója, több, mint húsz ember. Nagyon hangulatos hely egyébként, minden fa, süllyesztett asztalok, kimonós kiszolgálók, és fantasztikus kaják. Igazán kitettek magukért a helyiek, mint mindig az egy év során, de azt hiszem, ez volt a csúcs. Hogy mit ettünk? Kobe marhát rengeteg zöldséggel, meg tofuval. Egyébként, nekem először csak sima vörös húsnak tűntek a szeletek, nem is tudtam eldönteni, hogy milyen állatból, ugyanis ilyet még soha nem láttam. Vörös hús, a rostok között viszonylag sok zsírral, valami elképesztően vékonyra szelve. A kobe marha igazi különlegesség még Japánban is, ezeket az állatokat ugyanis nagyon egyedi körülmények között tartják. A mende-monda szerint, aztán ebből ki tudja mennyi igaz, néha sörrel itatják, és szakéval masszírozzák őket, hogy igazán különleges legyen a húsuk. Egy kiló kobe marhából származó hús ára ennek megfelelően iszonyatos, akár 150000 jen is lehet. Nem, nem elírás, tényleg négy nulla van a 15 után, azt hiszem, jobb is, hogy ezt csak az ebéd végén tudtam meg. Szerintem nyugodtan lehetne nyersen is enni, de természetesen itt ennek is megvan a módja. A húst, mint mondtam nagyon vékony szeletekre szelik (majdnem nulla fokon, mikrotomhoz hasonló géppel), és mi ezeket fogtuk meg pálcikával, mártottuk bele egy pillanatra forróvízbe, és ettük meg. Innen jön ennek az ételnek a neve is, ez a shabu-shabu, ami úsztatást jelent szabad fordításban. Ízre fantasztikus, a húst nem kell rágni, gyakorlatilag elolvad, ha nem lenne ilyen baromi drága simán ez lenne nálam a favorit. Volt még némi halacskás tofu, lótuszgyökér fagyi, meg pár ismeretlen zöldség, algából készült tészta, de minden nagyon finom volt.

03.25-31. Hétfő – Vasárnap

Jelenleg, amikor ezt írom, április másodika van. Most van egy kis időm, úgyhogy megpróbálom elmesélni a múlt hetet. Mint gondolom kitalálható, nem voltak könnyű napjaim, a helyzet már-már egészen az otthoni hétköznapokat idézte az elindulás előtt, azaz munka, majd egyéb program, és esetleg némi alvás.
Nem is emlékszem mindenre, úgyhogy sajnos biztos lesz pár dolog, ami kimarad, de azt hiszem senkinek nem lesz emiatt hiányérzete.

Hétfőn még szokás szerint kilencre bementem dolgozni, de már nem futottam teljes napot. A délelőtt még adatelemzéssel, az utolsó prezentációm véglegesítésével telt, szóval nem unatkoztam. Délután aztán indult a móka, ugyanis ki kellett vennem a pénzemet, megszüntetni a bankszámlámat, majd elmenni az Immigration Office-ba státuszt módosítani. Mondtam már, hogy imádom a bürokráciát? A fizetés szerencsére időben megérkezett, még huszonötödikén, délelőtt, úgyhogy délután egykor a titkárnővel, Fujioka sannal szépen átballagtunk a JP (Japanese Post) egyik irodájába. Kis papírmunka, pár pecsét, némi pénzszámolás, és laza egy órán belül végeztünk is.
Fél óra pihenőt engedélyeztem magamnak, aztán irány az IEC, és Miura san, aki most is elkísért a bevándorlási hivatalba. Nagy segítség volt, ugyanis oda táláni még nem lett volna gond, talán el is tudtam volna intézni az ügyet egyedül, de így minden esetre sokkal egyszerűbb volt. A múltkori kör után már csak annyi volt a dolgunk, hogy leadjuk a regisztrációs kártyámat, és kérjünk egy pecsétet az útlevelembe a státuszmódosításról. Rögtön megtaláltuk a megfelelő pultot, laza 15 perc alatt sorra is kerültünk. Levámoltak rólam négyezer jent az ügyintézés költségeire, majd kaptunk egy sorszámot. A múltkori szívás után már kicsit félve néztem fel a számlálóra, és sajnos a gyanúm beigazolódott. Az én cetlimen 796 szerepelt, a számláló pedig éppen 576-on állt... Reméltem, hogy nem sikerül megdönteni a múltkori rekordot, de tévedtem, ezúttal majdnem dupla annyian voltak előttem. Viszont, most vészesen közeledett az öt óra, azaz a zárás ideje, úgyhogy a szorgos japán munkaerő kissé felpörgette a dolgokat, és több mint kétszáz ügyet laza egy óra alatt lezártak. A végén már olyan sebességgel pörgött a számláló, hogy alig lehetett követni, de valahogy ezt nem bántam. Fél hatkor már útban voltunk vissza Hatanodai felé, az útlevelemben pedig ott figyelt a matrica, miszerint még további harminc napot legálisan tartózkodhatok az országban. A nap további részében semmi érdemleges nem történt, még visszanéztem az irodába, aztán leléptem blogot szerkeszteni.

Azt hiszem, az elmúlt két hetet egy bejegyzésben fogom elmesélni. Egyrészt, nem volt olyan sok érdekesség, főleg csak szivatás, másrészt ki tudja, mikor lesz időm újra bejegyzést készíteni.

03.11-17. Hétfő - Vasárnap

Az elmúlt hetek egyértelműen a kutatásról, illetve, annak lezárásáról szóltak. Mivel jó két hónapja kaptam egereket, és tudtam készíteni négy sejttenyészetet, másfél hónap alatt lett annyi kísérlet, amihez korábban négy hónapra volt szükség. Ezeket lejátszani, kiértékelni, majd bemutatni a megbeszéléseken nem volt kis feladat. Persze, értelme az egésznek még mindig semmi, egészen konkrétan egy alkalommal jött ki valami biztató, de azt többet nem sikerült megismételni. Az alkalmazott módszer megbízhatóságát, és hitelességét ismerve erős a gyanúm, akkor egyszer csupán a véletlenek egybejátszásának köszönhetően jött ki olyasmi, amire rá lehetett mondani, hogy használható. Ha az ember sokat játszik egy dobókockával, előbb-utóbb hatost dob. Ezt persze csak én látom így, Tomnak ez amolyan pozitív megerősítés volt, hogy minden szép és jó, és innentől már özönleni fognak azok az adatok, amiket ő szeretne látni. Ez valahogy megint nem jött be. Lehetne fogni sok mindenre, abban az esetben, ha sok hónappal ezelőtt nem bizonyítottam volna feketén fehéren, hogy az a mérési, és kiértékelési módszer, amit használnom kell, teljesen megbízhatatlan. November óta játszottuk egymással ezt a meccset, de végre, vége. Kiképeztem az utódomat, Midori-chant, már amikor vette a fáradtságot, és hajlandó volt csatlakozni. Még egyszer, az utolsó kedden, el fogom mesélni a csapatmegbeszélésen mi a helyzet, mindezt új módszertani értékeléssel fogom alátámasztani, aztán kezdjenek a projekttel, amit akarnak.
Részemről a témát már lezártam, az elkészült eredményeket, a lehetséges okokat, és kétségeimet a nagyfőnöknek elmondtam, nem teljesen nyíltan, de ha egy kicsit is tud olvasni a sorok között, akkor megértette. Van egy olyan érzésem, hogy neki mindösszesen annyi volt a lényeg, hogy a Biostation ne álljon üresen, hanem valaki használja, hogy ez által igazolni tudja a kutatási forrást biztosító cég, vagy hivatal felé, hogy hasznos műszert vásárolt. Az, hogy milyen eredmény jön ki a mérésekből már teljesen lényegtelen. Az előadásom után annyi volt a megjegyzése, hogy bár ez a mérés most nem sikerült, még rengeteg potenciál van a Biostationben, és az általam vizsgált PACAP-Müller sejt párosban is, és reméli, hogy otthon is tovább tudom majd vinni ezt a vonalat. Valószínűleg Tom elfelejtette tájékoztatni arról, hogy ő kicsit másképp tervezi a dolgot. Legalábbis, amikor válaszként megemlítettem, hogy egy asszisztens csaj fogja folytatni a munkát, kicsit meglepődött. Mindegy, ezt majd Tommal lejátsszák egymás között, ez engem már nem érint. Természetesen megköszöntem a támogatást, meg a lehetőséget, elköszöntem az intézet dolgozóitól, és ezzel lezártam a hivatalos részt. Ez volt tizenharmadikán, szerdán. Azóta befejeztem a méréseket, és a kiértékelést, huszonhatodikán tartok még egy előadást a csapatmegbeszélésen, és pont. Soha többet PACAP, és Müller sejtek.

Már többször ígértem, hogy írni fogok az itteni lakásomról, ezt azonban eddig nem tettem meg, úgyhogy, most pótlom. A kiutazásom előtt kevés dolog volt konkrét, talán az érkezés dátumát, meg a repjegyet leszámítva nagyjából semmi, azt azonban elhintettem a megfelelő helyeken, hogy én szobatársat nem szeretnék. Ezt a kérésemet szerencsére figyelembe vették, így kaphattam egy eléggé kicsi, de a célnak tökéletesen megfelelő egy ágyas szobát hozzá tartozó fürdővel, WC-vel. A lakás egyébként egy hatemeletes, vasbeton vázas, épületben található, ami az egyetem tulajdona. A földszinten lakik az International Exchange Center, tehát, ha bármi bánatom van, szerencsére nem kell messzire mennem, hogy elsírjam valakinek. Csupán két emeletet kell lecaplatnom, és már a földszinten is vagyok, illetve, az első emeleten, mert errefelé olyan, hogy földszint nem létezik.

Tehát, itteni szempontok alapján én a harmadikon lakom, ami otthoni rendszer szerint a második emelet. Ezt vagy lifttel, vagy lépcsőn tudom megközelíteni, és szerencsére zárt folyosóról lehet bejutni a lakásba. Azért szerencsére, mert a bejárati ajtó eléggé jelképes, az alatta levő laza másfél centis rés nem túl bizalomgerjesztő, még ha belülről van is küszöb. Ekkora helyen már egy soványabb egér is vígan átfér, egyéb létformákról nem is beszélve. A zár otthoni léptékkel nézve a rossz vicc kategóriájába sorolható, egy szimpla kulcsos alkotás, kb. bármivel nyitható, de csak kívülről, az ajtó belső felén csak egy elforgatható retesz látszik. Ez tipikus japán, vagy inkább amerikai megoldás, így nem fordulhat elő az, hogy valakit véletlenül bezárnak valahová. A lakás többi ajtaján levő zárakra is jellemző, hogy mindegyik retesszel zárható, de kívülről is nyitható kell, hogy legyen.
Az ajtón túljutva egy belépő fogad, ami a folyosó padlójával van egy szinten. Itt le kell venni a cipőt, és papucsra váltani, ez is japán szokás, utcai cipőben japán lakások, sőt elég sok üzlet, és kocsma esetében is ennél tovább haladni nem ajánlott. Ez egyrészt okos gondolat, másrészt a közös papucsok használata miatt a kosz ugyan nem, de a lábgomba terjed, mint az állat. A belépőhöz képest a lakás padlója kb. 20 centivel magasabban van, tehát, a határ a cipőben bejárható, és a papucsos rész között eléggé markáns. Ezután egy folyosóra jutunk, innen nyílik a külön WC, ami nagy luxusnak számít, majd a fürdő, végül pedig a szoba.

03.04 – 10. Hétfő – Vasárnap

Ez a hét valami fantasztikusan zsúfoltra sikeredett, nem maradt túl sok idő alvásra. Egyrészt, jövő héten meg kell tartanom az évzáró előadásomat, amihez szükséges a nemrég véget ért kíséretek kiértékelése, meg minden eddigi munka általános összefoglalása, azt is át kell gondolni, mit is akarok mondani, meg kell szerkeszteni az előadást, stb. Így utoljára valami ütőset szeretnék összehozni. Persze, tudom, hogyha kiállnék és nyökögnék valamit pár semmitmondó dia kíséretében, ugyan olyan reakciót kapnék, mintha életem előadását tartanám, de azért akkor is. Ha használható eredmények nem is lesznek, azért lássák, hogy profi módjára is képes vagyok hozzáállni a dolgokhoz, ha épp szükséges, és van értelme. Úgyhogy jövő szerdáig ez a projekt fogja kitölteni időm legnagyobb részét, de hajt a tudat, hogy ez lesz az utolsó menet.

Emellett persze egyéb programok is voltak még a hétre. Rögtön kezdésnek kedden este hivatalos voltam egy búcsúpartira, sajnos ezúttal a rosszabbik fajtából. Ez volt ugyanis a hivatalos búcsúztatója a tavalyi év során érkezett diákoknak, ezért csak úgy, mint áprilisban, aki egy kicsit is fontosnak érezte magát ezzel kapcsolatban, az ott volt. Hogy hol? Egy új helyszínen, ahol eddig még nem jártam, a kórház főépületének 17. emeletén levő éttermében. Elegáns hely fantasztikus kilátással, bár kint már sötét volt, bent meg égtek a lámpák, úgyhogy erősen az ablakra kellett tapadnom, hogy körbe tudjak nézni. Nappal kéne ide feljönni, akkor lenne az igazi. Este 18.25-re volt kiírva a kezdet, addigra kellett „semiformal” stílusban kiöltözve megjelenni. Hogy ez mit takar, számomra rejtély, végül arra jutottam, hogy ha csak félhivatalos, akkor a nyakkendő, meg öltöny nem kötelező, jó lesz a farmer zakóval kombináció. Végül is, nem sokat tévedtem, a buli szervezői, meg a fejesek természetesen ki voltak nyalva, de a diákok többsége lazára vette a figurát. A program egyébként a welcome party-hoz nagyon hasonló forgatókönyv szerint zajlott. Volt egy nyitóbeszéd, majd az oklevélátadás. Ez engem váratlanul ért, senki nem mondta, hogy oklevél is jár az egy évért, de úgy voltam vele, hogy nem baj, legalább lesz valami hivatalos dokumentum is, amivel igazolni tudom, hogy nem csak hallucináltam (bár, kétlem, hogy ilyen erős drog létezne). Végül aztán minden diákot szólítottak, csak engem nem, úgyhogy ebből nyilvánvalóvá vált, hogy nekem mégsem jár írásos bizonyíték. Gyanítom azért, mert engem nem az egyetem hívott meg, hanem az anatómia intézet vezetője. Erről ennyit.
Azután következett egy kis szabadprogram, kajálással egybekötve. Ezt a részt általában szoktam élvezni, de most nem hagytak a kajára koncentrálni. Az egyik orvos kezdett velem nagyon lelkesen beszélgetni Magyarországról, meg az egyetemről, a képzési rendszerünkről, mint kiderült, nem véletlenül. Laza 10 perc után kinyögte, hogy őt igazából azért érdekli mindez, mert van egy fia, akit szeretne Európába küldeni orvosira, és érdekelné a véleményem. Már régóta gondolkodok azon, hogy egy japán diák mi a fenének akar pont a magyar orvosképzésben részt venni. Egyrészt, az ő előképzettségükkel a mi oktatási rendszerünk maga a pokol. Japánban az önálló gondolkodásra, és problémamegoldásra nevelés annyira nem divat, anélkül meg elvégezni mondjuk a pécsi orvosit, hát, nem lehet egyszerű. Másrészt, az itteni angol oktatás is hagy némi kívánnivalót maga után. Általában az irányított kommunikáció működik, tehát amíg olyan sablon szerint zajlik a beszélgetés, amit az illető megtanult nincs gond, de amint kötetlenbe fordul a párbeszéd, látványosan megáll a tudomány. Az ok egyszerű, ők teljesen másképp tanulnak angolul, mint mi. Nálunk ugye először van némi nyelvtani alapképzés, aztán a szókincs beseggelése, majd az egészet megfelelően kombinálva, jó esetben az ember képes lesz társalogni, képességeinek megfelelő szinten. Japánban ezzel szemben szituációkat gyakorolnak. Azaz megtanulják, hogy egy kérdés mit jelent, és arra mit kell válaszolni, és teljes mondatokat ismételnek az iskolában újra és újra, amíg a gyerekek meg nem tanulják őket. Tehát, elképzelhető, hogy egy direkt kérdésre fantasztikus csodálatos körmondatban képesek felelni, de amint a kérdés nem a megszokott, a beszélgetés megszakad, mert nem értik, és nem tudnak rá felelni. Továbbá az írást, és az olvasást sokkal jobban erőltetik, mint a beszédet. Van olyan munkatársam, aki röhögve olvassa az angol cikkeket, sőt, még írni is tudna, ha nagyon összeszedné magát, de egyszer sem tudtam vele érdemben kommunikálni, mert beszélni azt egyáltalán nem tud. El lehet képzelni, hogy ilyen angoltudás mennyit ér egy orvosin, főleg nálunk, ahol rengeteg a szóbeli vizsga. Ha ez még nem lenne elég nehézség, Japánban az orvosképzés nyelve nem a latin, hanem a japán, és a Magyarországon megszerzett orvosi diplomát nem fogadják el. Tehát, ha valaki el is végzi az egyetemet, nem fog tudni utána hazamenni, és elhelyezkedni, mert nem lesz elismert diplomája. Ezek után szerintem, aki önként hozzánk akar jönni orvosira, az hülye. Mint kiderült, itt sem a gyerek szíve vágya a dolog. Jó húszpercnyi értetlenkedés, és mellébeszélés után sikerült kihúznom kedves apukából a valódi okot: a gyermek hátrányos helyzetű. Nem agyilag, hanem testileg, ugyanis csak bottal képes járni (valószínűleg csípőficamos, mint elég sokan errefelé). Emiatt itteni orvosi egyetemre nem veszik fel, így a kedves orvos szülők úgy gondolták, hogy majd Európa jó hely lesz neki. Ha rosszindulatú akarnék lenni, még azt is hozzátenném, hogy esetleg nem is lenne nagy baj, ha ott is maradna, de ilyet még csak véletlenül sem feltételeznék senkiről. Egyébként a kissrác 13 éves, úgyhogy gyanítom, nem ő álmodik minden percben orvosi karrierről, az egyetemtől pedig még nagyon messze van. Mit lehet erre mondani? Kedvem lett volna kicsit leépíteni kedves beszélgetőtársamat, de erre sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas, úgyhogy finoman próbáltam sugallni, hogy talán várjanak még pár évet, és kérdezzék meg a gyereket, hogy mit szeretne. Addig is keressenek egy lehetőleg külföldi angoltanárt, és ha a srác minden áron ragaszkodik az orvosihoz, ezeket az apró nehézségeket feltétlen említsék meg neki, mielőtt felvételizne.
Mire sikerült befejeznem a társalgást, pont vége lett a kajálásnak, de szerencsére a szesz továbbra is elérhető közelségben maradt. Mivel ismét szükséges volt egy nyilvános bemutatkozás, gyors egymásutánban lehúztam három pohár bort, és mire sorra kerültem kellemesen ellazultam. Elnyomtam a már betanult beszédemet, megköszöntem mindenkinek mindent, és mivel én voltam az utolsó, ezzel kb. vége is volt a bulinak. Még a fejesek elszavalták a maguk monológját, újra megbizonyosodtam róla, hogy az egyetem igazgatója biztos, hogy nem észbeli képességei révén került ebbe a pozícióba, és már lehetett is lepattanni. Remélem, ennél csak kellemesebb búcsú partik lesznek ezután.
Sajnos, képek még nincsenek, a fotókat az International Exchange Center nem volt hajlandó kiadni. Közölték, hogy majd megkapjuk CD-n, várjuk ki. Megpróbáltam elkérni, de nem jártam sikerrel, mert ezt ők csak CD-n fogják odaadni, majd valamikor, hogy miért, azt nem mondták. Így a vége felé közeledve egyébként úgy veszem észre erősen csökken a mosolyfaktor, meg a korábbi lelkesedés.

02.25. – 03.03. Hétfő – Vasárnap.

Jelentem, végre megérkezett a tavasz. Legalábbis, a héten átmenetileg 17-18 fok is volt, amit nagyon tudtam értékelni. Az ehhez kapcsolódó fejfájást már kevésbé, de a meleg front, és ez, nálam mindig szorosan összefügg. Már hétfőn éreztem, hogy valami jön, aztán ahogy azt kell, a tavasz első napján laza tíz fokot emelkedett a hőmérséklet egy nap alatt. Furcsa volt még télben lefeküdni, és tavaszra kelni. Reggel kinyitottam a teraszajtót, és sokkal melegebb volt kint, mint a szobában. A fejfájáson kívül még egy negatív dolog kapcsolódott a felmelegedéshez, ez pedig az orkán erejű szél. Eddig is ez volt a legkellemetlenebb része a hideg időnek, december eleje óta viharos északi szél fújt egy héten legalább háromszor. A tavasz déli széllel érkezett, ami nem sokkal jobb, csak annyival, hogy ez már legalább meleg levegőt hoz.
Furcsa az itteni időjárás, valahogy úgy tudnám leírni, mintha egy képzeletbeli vonal választaná el egymástól a hideg, és a meleg területeket. Tokió december első hete óta ennek a vonalnak az északi felén volt, azaz szibériai hideg áramlott a térségbe. A képzeletbeli határ fokozatosan húzódott délre kb. január közepéig, majd onnantól ismét megindult északra. Most jött el az a pont, hogy újra átbillentünk a vonaltól délre eső zónába, tehát mostantól ismét déli az uralkodó széljárás, és meleg levegő érkezik egészen decemberig. Persze, minél közelebb vagyunk a hideg/meleg határhoz, a szél annál kiszámíthatatlanabb.
A változatosságért pedig az időnként délről meginduló trópusi légáramlat a felelős. Ilyenkor nyáron tájfunok alakulnak ki, de a jelenség télen is megfigyelhető, csak ekkor nem olyan intenzíven. Fél napig fúj orkán erejű déli szél, és több fokot melegszik a levegő, aztán van pár óra szélcsend, és jön a viharos északi szél. Az itteni időjárás közel sem olyan változékony, és kiszámíthatatlan, mint otthon, bár azért néha tud váratlan meglepetéseket okozni.

02.18-24. Hétfő – Vasárnap

Ez a hét rögtön egy kis lazítással indult, hétfő este ugyanis Hiroval elmentünk egy kicsit alkoholizálni. Én épp az újabb vicces eredmények miatt bosszankodtam, ő meg az egyik hülye PhD hallgatójára volt kiakadva, ezért úgy döntöttünk, levezetjük a feszültséget. Hogy hol, azt rábíztam, elvégre ő van itthon, egy dolgot kértem, hogy az alkohol mellé legyen valami ennivaló is, elvégre úgy az igazi. Gondolkodott hosszasan, mi legyen a menü, aztán megkérdezte, hogy szeretem-e a disznó belsőséget. Végül is miért ne, a szív, nyelv, máj, ilyesmi elég finom, nálam ezek számítanak belsőségnek, még mondjuk a vese, meg az agy mellett. Mint később kiderült, errefelé kicsit tágabban értelmezik ezt a dolgot. Egy kis kocsmaszerű helyre mentünk, ami leginkább egy lemezekből összetákolt bódéhoz hasonlított. Kb. az eső ellen védett, de azon kívül semmi extrát nem tudott felmutatni, bár a hangulatos volt, az tény. A székek, és az asztalok sörös rekeszekre pakolt deszkák, és raklapok voltak, a padló döngölt föld itt-ott némi betonnal megszórva, a bádogfalak pedig tele voltak aggatva mindenféle képpel, felirattal. Szóval, európai szemmel nézve igencsak lepusztult hely benyomását keltette az összhatás, de én szeretem az ilyen hangulatos kocsmákat. Két dologban reménykedtem, hogy a kaja alapanyaga friss, a sör pedig kellően hideg lesz. Végül persze egyikkel sem volt gond. Illetve, a kajával azért akadt némi gubanc, éppen abból kifolyólag, amit fentebb írtam. Első fogásként érkezett egy kis edény az asztal közepén álló mobil gáz főzőlap fölé, ami meg volt pakolva káposztával, szójacsírával, tofuval, meg valami fehér, habos izével. Először nem igazán jöttem rá, mi is ez pontosan, aztán felfedeztem, hogy a fehér valami nem egységes, hanem kisebb csepp-szerű egységekből áll, amikhez kicsi, négyzetre vágott rózsaszín lemezek kapcsolódtak. Gyorsan átvillant az agyamon a disznó anatómiája, és próbáltam beazonosítani, hogy ez vajon milyen része lehetett a szerencsétlennek. Nem töltött el különösebb lelkesedéssel, ami végül kijött, de a biztonság kedvéért azért megkérdeztem Hirot: „Ez ugye nem vastagbél?” Hiro a két korty sörtől kellemesen ellazult, vigyorgó fejjel közölte, hogy de, jól gondolom, és finom lesz, higgyem el. Hát, kissé ingatag lábakon állt a hitem, úgyhogy a zöldséget, meg a tofut kiettem a tálból, a rám eső béldarabkákat meg nagyvonalúan átengedtem Hironak, aki láthatólag nagy élvezettel meg is ette őket. A folytatás aztán már jobban tetszett, rántott máj salátával, szívdarabok nyárson sütve, úgyhogy már kezdtem bízni abban, hogy jól fogok lakni, aztán megint érkezett valami furcsaság. Kicsi, barnára sült, ceruza vastagságú csődarabkák nyárson. Megint el kezdett pörögni az agyam, hogy kitaláljam ez mi a pillanat, a vastagbélnél határozottan szimpatikusabbnak nézett ki, de ahhoz túl vékony volt, hogy ez legyen a vékonybél. Végül aztán feladtam a dolgot, és megkérdeztem Hirot, hogy ez honnan származik. Persze, a szó nem jutott eszébe, úgyhogy pár percnyi kérdezz-felelek után derült csak ki, hogy ez bizony sült petevezeték. Hmm… végül is, ez legalább nem zsír, hanem izom, akár még finom is lehet alapon megkóstoltam. Nem volt rossz, de nem lesz kedvencem, egy kicsit rágós ugyanis. Az utolsó fogás aztán ismét nyárson érkezett, kicsi, feketésre sült kockák formájában. Az illata alapján ez legalább hús volt, még ha nem is a legnépszerűbb helyről, a koponya, és a fejbőr közötti eres, izmos részt sütötték ki. Ez nem volt rossz, főleg némi majonézzel megtámogatva. Ja, meg persze sörrel.
Most nem volt olyan érdekes beszélgetés, mint szokott, témához illően maradtunk a disznóknál, meg a disznóhúsnál, ami Japánban nem annyira népszerű, mint otthon. Persze, itt a hal komoly konkurenciát jelent, főleg azért, mert némileg könnyebben elérhető, és még gabonát sem igényel. Meséltem a disznóölés örömeiről, amiben nyilván az ittenieknek nem igazán van részük, aztán érkezés után bő másfél órával véget is ért a spontán piálás. Hiro egy korsó sörtől kész volt, úgyhogy másfél óra után hazafelé vette az irányt, de alapvetően nem volt rossz vacsora. Legközelebb azért azt hiszem, maradok a disznó népszerűbb részeinél, nekem ez már kicsit túl egzotikus volt. A buli spontán jellege miatt a fényképezőgépem sajnos nem volt nálam, se a telefonom, úgyhogy nem tudok képi bizonyítékokkal szolgálni.

02.11-17. Hétfő – Vasárnap.

Mennek a hetek egymás után egész kellemes sebességgel, ennek következtében azonban nem igazán történik semmi említésre méltó, vagy váratlan. A kis listámra azért felkerült ismét pár érdekesség, amiről érdemes írni, ez a bejegyzés amolyan szemezgetés lesz. Több téma röviden kifejtve, teljesen spontán jelleggel, így senki ne keressen túl sok összefüggést, mert nincs.

Kezdeném rögtön egy kis érdekességgel. Valamelyik nap kínai kollégám ezerrel túrta a netet, és úgynevezett „bento box” képek után kutatott. Kérdeztem tőle, hogy ezt ugyan miért teszi, mi olyan különleges lehet egy ebéddobozban. A bento ugyanis az a kis doboz, amiben az emberek az ebédjüket hordják nap, mint nap, persze csak akkor, ha épp nem a munkahelyükön levő étkezdében, vagy valami utcai vendéglőben esznek. A csaj mosolygott, és mondta, hogy őt ez baromira hidegen hagyná, úgysem hord magával ilyesmit, a fiát viszont megszólták az óvodában. Japánban ugyanis kb. mintegy verseny van az anyukák között, méghozzá bento box készítő vetélkedő. Azaz, minél pofásabb ebéd, vagy uzsonnás dobozt visz a gyerek az iskolába, óvodába, annál menőbbnek számít. Jellemző a japánokra, hogyha egyszer nekiállnak versengeni, akkor azt egyrészt nagyon diszkréten teszik, másrészt hajlamosak a végletekig elmenni, és időnként kissé túlzásba viszik a dolgot. Azt hiszem, ebben az esetben is ilyesmi történhetett, ugyanis, amilyen bento box fotókat a neten látni, az kissé hihetetlen. A legjobb szó rájuk a műalkotás. Mangahősök, anime figurák arcai lesnek vissza a dobozokból, amiknek minden alkotórészük ehető. Az anyukák a neten vadásznak különböző ötletek, és lehetőségek után, majd ezeket meg is valósítják, egyesek akár napról napra képesek ilyen módon elkényeztetni a csemetéjüket, és lenyűgözni a környezetet.

02.04-02.10. Hétfő - Vasárnap

Ezen a héten sem történt semmi váratlan, vagy legalább érdekes esemény, de azért két hét alatt összegyűlt egy bejegyzésre való dolog. Úgy tűnik most a „mindenki kutat ezerrel” időszak zajlik, így a szokásosnál is jobban magába fordult a társaság nagy része. Rohangásznak, mint pók a falon, és dolgoznak, vagy minimum úgy tesznek. Én is megpróbálom elfoglalni magam, témám még mindig kellemes, félhalott állapotban van, és a következő hetekben nem is várok komoly áttörést. Annyi előrelépés történt, hogy kiderült, Tom az egyik asszisztenst bízta meg azzal, hogy továbbvigye ezt a történetet. Szegény. Már előre sajnálom. Ennek következtében kaptam egy tanítványt, akinek minden technikai lépést meg kell mutatnom, és meg kéne tanítanom. Ugyan, angolul annyira nem beszél, de ez senkit nem érdekel. Mondjuk, kihívás az van benne, és legalább nem kell azon agyalni, hogy magyarázzak el olyan dolgokat angolul, ami még magyarul sem lenne egyszerű. A csaj egyébként egészen ügyes, ha valamit egyszer megmutatok neki, akkor azt képes tökéletesen lemásolni. Ami nem kis teljesítmény, egy tíz napos egér szeméből kipreparálni a retinát elsőre, majdnem tökéletesen, azt hiszem elismerésre méltó kézügyességet feltételez. Viszont, abban biztos vagyok, hogy semmi kreatív újítást nem fog vinni az eddig módszertanba, és a későbbiekben Tom lesz az agy, ő meg a szükséges segédeszköz. Jelenleg is ez a szokásos felállás, lehet, hogy jobban fog működni a rendszer, mint velem, majd pár hónap, esetleg egy év múlva kiderül.