Ez is egy nyári este, de mennyire más, mint ez a másik...
Ott, akkor, persze nem tudtam sokat gondokodni az elmúltakon, mint most így a gép előtt, az asztalon finom citromos teával, miközben a falra játékos árny-fény rajzokat vetít a Nap fákon átszűrt alkonyi fénye...
...a szél kisöpri a fejemből az összes tudatos gondolatot, csak foszlányok bukkannak fel, hogy aztán továbbszálljanak és újabbaknak adják át a helyüket. A leggyakoribbak persze a mögöttem álló nap történései, még nem váltak emlékké, elevenek, a bőrömön érzem a nagy tó zöldes hullámainak simogatását, a felhők közül néha-néha előtörő nyári nap azonnal perzselő forróságát, a fülemben visszhangzik a kavargó tömeg moraja a fesztiválon, a számban az öreg hegyi nyaraló udvarán, tárcsában sült süllő hófehér húsának íze... De erről én nem tudok most, minden idegszálam az útra, a motorra koncentrál. Kezdem érezni, hogy nem a szél az, ami a gondolatokat elkapdossa, egyszerűen csak nincs időm most érezni ezeket is. Ahogy leszállt az este, felerősödött, majd viharos lett a szél, a látóhatár felől még derengő fény elég komolynak látszó felhőtornyokat vetített az égre, de a társaság gyűrűje és a tűz melege végül meggyőzött, hogy nem kell sietnem.
Most itt vagyok, koromsötétben, a motorom hátán, alig valamivel 110 kilométer per órás sebességgel az útviszonyoknak megfelelő sebesség felett - tekintettel arra, hogy az útviszonyoknak az ágyamban történő, 0 km/h-s sebességű alvás felelne meg. A gép jól viselkedik, alig egy hónapja van meg, még nem barátkoztunk össze teljesen, de úgy érzem, hogy szép jövőnek nézünk elébe, engedelmesen fekszik rá a széllökésekre, foggal-körömmel kapaszkodik az útba, csak a mélyebb nyomvályúk bizonytalanítják el, ilyenkor kicsit erősebben kell terelgetni, úgy látszik, azért annyira még nem vagyunk jóban. Ilyenkor kicsit hiányzik az Öreg Hölgy, de az ilyen magányos, éjszakába nyúlóan hosszú túrákra már nem Őt viszem, hiába, eljárt az idő. Az új társ magabiztosabb, erősebb, a fordulatszámmérő lecövekel a 7500 felett, nem hozzák úgy zavarba a húzósabb emelkedők, a néha szembe kapott széllökések.
A tavat, ami eddig jobbról kísért, lassan magam mögött érzem, most már tisztán délnyugat felé tartok, az eddigi ferde szembeszél szinte teljesen derékszögű oldalszél lett. Ami viszont jobban aggaszt, az az egyre közeledő villámok fénye, a közeljövőt elég sötétnek - és vizesnek - becsülöm, deréktól felfelé is csak mérsékelten vagyok most vízálló, alatta meg szinte semennyire. Fokoznám is egy kicsit a sebességet, de itt már több az erdősáv, kiszámíthatatlanabb a szél, így aztán marad a 110. Az első és a hátsó lámpa két fényköre vesz most csak körül, ilyenkor eszembe jut néhány régi dolog, ugyanez az út, akkor még az Öreg Hölgy hátán, fülledt melegben, két kar összefonva rajtam, egy másik sisak koccan néha az enyémhez...
...érdekesek a fák levelei a reflektor fényében, ahogy sodorja őket a szél, az éjjeli lepkék a fény felé törekvő rövid csíkoknak látszanak, de most nem koppannak a sisak ellenzőjén, a kabát elején, a szél az ő számítasaikat is összezavarja, az utolsó pillanatban mindig elhajlik a pályájuk, elvétenek. Aztán újabb csíkok, ezek már nem hajlanak el. Esőcseppek! Talán megúszom. Talán.
Az útszéli fényvisszaverők pontjai kezdenek ezer csillag szórt fényének látszani a plexin keresztül, aztán az út is egyre sötétebb szürke lesz, majd hirtelen fekete tükörré válik. Ennyi, elveszem a gázt, most már hiába sietnék, rezignáltan veszem tudomásul, hogy ezt elcsesztük. (Valahogy jobban hangzik többes számban...) A sebességmérő visszakúszik 70 környékére, és szép csendben ázok át. Először a bokám környékén lesz egyre hidegebb, majd térd körül, aztán a kesztyű és a kabát ujja találkozásánál, innentől már nem is annyira követem, szép illedelmesen és általánosan vacogok.
Húsz percig egykedvűen ver az eső, én egykedvűen tűröm, aztán csillapodni kezd. Már éppen megnyugodnék, amikor kicsit félre kell kapnom a gépet, az út szélén ott álldogál egy róka, dermedten bámul a reflektor fényébe, nem ugrik meg akkor sem, amikor elzúgok előtte. Idei kölyök, nyurga, hosszú lábakon, csapzott, még fiatal bundával. Remélem, miután kikerül az én fényem rabságából, a koma abbahagyja az út melletti szájtátást, és nem vasalja ki senki.
Egy alvó falun megyek át, a házak szemei lecsukva, fény szinte sehol, csak a kis dombon álló templom tornya áll a gőzlámpák hideg fényében, mint egy világítótorony. Ahogy elgurulok előtte, a sisakba behallatszik egy harangütés. Többet nem hallok, már eltávolodtam, de a kijelzőn az óra megmutatja, hogy mennyit hallottam volna: négy negyed, tizenkét egész.
Éjfél.
Hirdetés
Random flashback II.
Tovább a teljes íráshoz...Tovább olvasom...
Bejegyzés
0
"Lámpákrul"
Az alábbiakban néhány eretnek gondolatot szeretnék megosztani az Olvasókkal egy olyan témában, amely - annak ellenére, hogy a hétköznapi életben mindenki találkozik vele - szinte alapjaiban sem ismert, de azért tévhitekkel bőven övezett: ez a világítás. Az írás apropója az a kampány, amely a hagyományos izzólámpák ellen folyik, a kompakt fénycsövek (CFL, compact fluorescent lamp) és a LED-es fényforrások javára. Ez a folyamat körülbelül egy-másfél évtizede indult, de csak az utóbbi időben érte el olyan szinten a köztudatot, hogy azt érdemben befolyásolhassa is. Ez önmagában nem is lenne nagy baj, csak ebben a "hadjáratban" sajnos nagyon kevés a szakember, aki valamilyen szinten értene is a témához, a szószólók között politikusok, áltudósok, magukat "környezetvédőnek" nevező emberek jeleskednek.
Miről is szól ez a kampány? Néhány szó, ami a plakátokon szerepel: "energiatakarékosság", "hatékonyság", "hosszú élettartam", "környezetbarát", és így tovább. A végeredmény az, hogy az izzólámpa lett az ősgonosz, az "új" fényforrások pedig a megmentők. (Azért idézőjeles az "új", mert bizony a modern kompakt fénycső technológiája is megünnepelte már a negyedszázados jubileumát, és a LED-et sem lehet már "világrengető újdonság"-ként eladni.)
Kellemetlen
A helyszín vidéki kis-közepes város, a végvárrendszer délnyugati főkapitánysága, ha úgy jobban tetszik. Az időpont kb. egy-másfél órával dél előtt. Éjjel esett egy kis eső, és most a Nap éppen azt próbálgatja, hogy az jobb-e, ha kisüt, vagy az, ha inkább a vékony felhők mögül dereng elő. (Azóta sem döntötte el.)
A forgalom gyenge, a levegő friss, az utcák szinte kihaltnak tűnnek. Éppen azon gondolkodom, hogy sosem látom ilyennek a várost, nekem csak munkába menő, meg az onnan hazafelé tartó csúcsforgalom jut. Meg persze azon, hogy akinek lejár a jogsija, járhat gyalog, de legalább leléphet egy kicsit a munkából, és láthatja a hétfő délelőtti nyugalmat. (És csak azért sem húztam fel magam a Magasságos Okmányirodán, mosolyogtam az ügyintéző hölgyekre, udvarias voltam, minden papírom megvolt, mindenről volt fénymásolatom is, egy pillanatig el is töprengtek rajta, hogy talán nem csak a jogsimat hosszabbítják meg, hanem kiállítanak egy csökkent értelmi képességet igazoló okmányt is, de aztán úgy gondolták, hogy minek annyit írni, ha nem muszáj.)
Jövőre, veletek, ugyanitt
Ezt is megértük. Ma öreg járgányom egész szemrehányóan nézett rám, amikor kitoltam a ködös reggelbe. Egy ideig kicst harákolva kapkodott a ködös levegőből, aztán megnyugodott. Így van ez. A tegnapelőtti eső egész takaros ködfátylat sóhajtott, rám is tört rögtön az őszi hangulat.
Délutánra aztán lágy napsütés próbálta fenntartani a látszatot, de hiába, már csak egy hét van ebből a nyárból. A villanydrót is mutatja az idő múlását. Nem is tűntek fel először, de az egyik macs megjelenése olyan felzúdulást váltott ki, hogy azt már nem lehetett nem észrevenni.
Jó utat, vigyázzatok magatokra, jövő tavasszal találkozunk!
Random flashback I.
Nyári este van, kicsit már hűvösödik, de a föld és a falak még sugározzák a nap melegét.
Kimerülten érek haza, nem is fizikai fáradtság ez, csak kicsit felőrölt folyamatos koncentráció, meg ez a fülledt meleg. És még nincs is vége ennek a napnak.
Meglátom őt, ki tudja, mióta vár rám. Először elmegyek mellette, de aztán visszanézek, fáradtnak látszik ő is, ahogy a falhoz dől, de ez csak álca, érzem benne a feszülő energiát. Mozdulatlan, de engem néz. Ő persze már tudja, mit akar, erre született, én még bizonytalan vagyok. Pedig nem ez az első, már számtalanszor csináltuk. Tudja, hogy nem hiába szuggerál, lassan megértem, mit szeretne, elfordulok, hogy ne lássa az arcomon a kaján vigyort. Ledobom a cuccom, felnyúlok a polcra a "felszerelésért", első a biztonság, ugye. Elég, ha csak rajtam van, úgyis nekem kell vigyázni mindkettőnkre. Végigsimítok rajta, ez még csak tapogatózás, de aztán ösztönösen jönnek a mozdulatok, néhány érintés kell csak a megfelelő helyeken, hogy finom remegés fusson végig a testén, érzem, hogy teljesen életre kelt. Még álmos egy kicsit, lassabban reagál, de csak néhány perc, és tűzforró lesz, minden apró mozdulatomra azonnal válaszol...
Nekem is kell egy kis idő, hogy tökéletes legyen az összhang, újnak tűnik minden, sokáig hűtlen voltam, de nem szól, ha nem megy minden úgy, mint régen, csak megértően dorombol. Sokat látott már, nem én vagyok neki az első, persze, hogy nem, hiszen tíz évvel idősebb nálam, de mellettem újra fiatalnak érezheti magát, meg is látszik rajta a törődés.
Már egy test vagyunk, követjük egymás mozdulatait, eltűnnek a falak, elmosódik minden, ami közel van, ő pedig egyre forróbb, egyre jobban belejön, erősen kell tartanom, átfogom a lábammal is, szorítom a derekát; de azért elfogadja, hogy én vagyok a főnök, én vagyok felül, sohasem tiltakozik, most sem. Érzem a belőle áradó forróságot, a ritmusát, tudom, hogy most érzi magát a lehető legjobban.
De - sajnos - hirtelen eljutunk a célunkhoz, lassul minden, szétesik a mozgás, esetlenek vagyunk, elmúlt a pillanat. Jólesik egy lélegzetnyi mozdulatlanság, ő még remeg egy kicsit, a belőle áradó fáradt izzás tovább tüzeli körülöttünk az amúgy is forró levegőt. Most már tényleg kezd nagyon elegem lenni a kánikulából. De azért mosolygok, megsimogatom, és kihúzom a kulcsot.
Puha lánykéz nyúl az állam alá, kioldja és lehúzza a sisakot (hhhh, a fülem!), kapok egy puszit, és már ül is fel mögém, kezembe nyomja a másik fejvédőt, ha ketten vagyunk, az enyém az idétlenebb sisak.
- Késtél.
Makogok valami bocsánatkérés-félét, berúgom a gépet, a lány pedig megpaskolja a sisakot a fejemen, jelezve, hogy indulhatunk. (Erről le kellene szoktatnom, vagy venni egy olyan sisakot, ami nem visszhangzik fél percig.) A járgány most nem dorombol, úgy látszik, megsértődött, vagy mi. De azért teszi a dolgát, pár másodperc, és újra hűt a szél. Nem is árt, alattam is, mögöttem is egy meleg test, a hátamon csorgott már az izzadság. Elmarad mögöttünk a város, négyesben szinte megszűnik a motor hangja, hallani vélem, ahogy a váltó keveri az olajat. Mellettünk autók húznak el, de nem sietünk, a mutató valahol a 100-as alatt táncol, tehát 85 körül mehetünk, az öreg hölgynek így, 35 év után, két személlyel már nem szokott ínyére lenni a száguldozás, hamar túlmelegszik, és olyankor nem barátságos.
Lassan esteledik, az aszfalt már csak ott sugározza a meleget, ahol egész délután sütötte a nap, az árnyékos részeken áthaladva már egy kis hűvös erdőillat is bekúszik a sisak alá.
Hazaérünk, a lány lecibálja a fejéről a sisakot, nagyot fúj, és gyorsan elkezdi lefejteni magáról a bőrt (mármint a ruhát). Aha, szóval nem csak nekem volt melegem. A gépet a helyére tolom, aztán bemegyek, és lerogyok az első fotelba. Hulla fáradt vagyok, lehet temetni. A lány persze üde és friss, látja szomorú állapotomat, ezért amikor elmegy előttem, kapok egy együttérző csókot. (Hogyan csinálja, hogy ebben a pokolban is hűvös a szája?) Aztán meglátja magát a szekrény tükrében, és elkezdi megigazítani a haját, majd így szól:
- A motorozás tényleg olyan, mint a szex.
Kezdek odafülelni.
- Amennyiben? - kérdem.
- Megizzaszt, és összekuszálja a hajam.
Most vagy rátapintott a lényegre, vagy csapnivaló vagyok az ágyban.
Internal system breach attempt detected
Írtam múltkor, hogyan váltam meg a motoros kaszámtól, meg az almatermés 80%-ától. Azóta - fogcsikorgatva ugyan - de kicsengettem egy ugyanolyan gép árát a helyi Stihl kereskedőnek, aki arról számolt be, hogy szinte mindennapos az ilyen vevő, aki az ellopott helyett jön be másikat venni, meg már tőle is vittek el gépeket (nem az üzletből, hanem a sajátját). Király. A papírok kitöltése közben meghallgathattam a boltos javaslatait az ''ilyen mocskos, tolvaj népség'' kiirtására vonatkozóan, aztán megállapodtunk abban, hogy cseszhetjük. Az új gép is szépen muzsikál, szüret előtt le is irtottam vele az összes füvet a szőlő környékéről, nehogy már bokáig érő harmatos fűben kelljen mászkálni a szüretelőknek. A gép pedig dolga végeztével a szobám sarkában tartózkodik, ameddig elkészül a tárolóra a rács, meg a riasztó.
Szóval a karaván halad, az alma fogyogat, a levelek hullanak, én meg a hétvégéimet a szőlőben meg a pince fenekén töltöm, vagyis szüretelek ezerrel. Ilyenkor természetes, hogy az ember a jobbfajta szőlőből meg az édesebb mustból küld vagy visz a rokonságnak. Ami jár, az jár. Ebből a nagyi sem maradhat ki, hamar be is pattantam a Kisoroszlánba (Pug206), néhány üveg must és egy kis vödör szőlő betáraz, aztán hajrá. Nagymama rossz hangulatban. Múlt éjjel ''ismeretlen tettesek'' belökték a hátsó ablakot. Tokostul. Eddig loptak már a földről, a gyümölcsösből, a külső kamrából, de oda, ahol én és a családom konrétan él, még nem merészkedtek. A helyzet fokozódik, a türelmem fogy.
Az ablakon kívül rács van, így nem tudtak bejönni, de valószínűleg nem is ez volt a céljuk. Ha az lett volna, először a rácsot vágják el, ahhoz nem kellett volna bántani az ablakot. Viszont az üveg le volt ragasztva papírral, így nem láttak be. Szóval most csak körülnézni jöttek. Viszont az ilyen akciók után az eddigi tapasztalat alapján borítékolható, hogy egy hónap se kell a betöréshez.
Szerencsétlen öreganyám 84 éves, egyedül él. A háza saroktelken van, tehát csak az egyik oldalon lenne közvetlen szomszéd. De nincs, évekkel ezelőtt meghaltak. A másik oldalon, az út túlsó felén egy vele egykorú öregasszony, szintén egyedül. Az egész falu hasonló képet mutat. Minden második-harmadik házban egy-egy öregasszony, esetleg egy-két öregember. Munkában megvénült, beteg, tehetetlen magyarok. Nagyanyámhoz legközelebb épkézláb ember 150 méterre lakik. Ő viszont kijelentette, hogy sötétedés után az apja lelkének se menne ki az udvarból. Még az udvarra se életbiztosítás kimenni éjjel, pedig a két kutya védelmében bátrabb az ember.
A legszebb az egészben, hogy nagyanyám kicsit gyengén hall, így csak reggel vette észre, hogy mi történt. Tőle nyugodtan be is mehettek volna, nem valószínű, hogy feltűnt volna neki. Ajánlom mindenkinek stílusgyakorlatként, hogy próbáljon megnyugtatni úgy egy megrettent öregasszonyt, hogy tudja a következőket:
- lényegében nincs semmi olyan eszköz, amivel meg lehetne akadályozni a betörést (Mk. 15 Phalanx most nincs a garázsban, úgyhogy az kiesett)
- nagyanyám nem hajlandó a házát otthagyni, hogy hozzánk költözzön
- a rendőr azt mondta, hogy lényegében bekaphassuk (A faluban az elmúlt években legalább száz betörés, lopás biztosan volt. Következmény: több embert kihallgattak.)
- én 35 kilométerről nem vagyok valami gyors reagálású távfelügyelet
- kutya tartása lényegében hiábavaló lenne, mert sajnálná az ember, ha megmérgezik vagy agyonütik (A szóban forgó ablak amúgy is a szomszéd telekre néz.)
- jobb is, ha nagyanyám nem vesz észre semmit, mert szemrebbenés nélkül agyonütik, ha megzavarja a betörőket (néhány éve a rendőr apja találkozott közelebbről egy késsel, amikor éjjel kiment megnézni, miért ugat a kutya. Abból se lett valami országos botrány, még megyényi se.)
Hazaérve felbontom a leveleimet, megjött az értesítés a körözés elrendeléséről a kasza ellopásának ügyében. Kár: 200 000 Ft. Besorolás: kis értékű lopás. Kösz, srácok, de nekem elég nagy érték volt.
Quo vadis, domine?
Jó kis hétvége
Péntek, meló vége, hurrá, irány a barkácsbolt, zárvétel. Két héttel ezelőtt ugyanis betörtek az ÉN VÁRAMBA, hogy a rosseb egye meg, és elvitték hűséges társamat ([link]), aki fáradhatatlanul volt segítségemre minden gazok irtásában. Közel kétszáz róka, huss. Két hónap meló ára.
A betörés utáni ideiglenes zárási megoldást most már mindenképpen pótolni kell, a lakat mégsem egy időtálló megoldás. Egy biztonsági és egy patkózár lesz, köszönöm. Meló betervezve szombat délutánra. Előtte azonban el kell ugrani a nagymama gyümölcsösébe, ki kell húzi a villanydrótot, kiakasztani a táblákat áramütésveszélyről, meg vegyszeres kezelésről, hogy az alma a fán érjen meg. Persze a vezetékben nincs áram, és annyira még nem ment el az eszem, hogy saját magamat mérgezzem meg a szedés előtti permetezéssel. Szóval kamuzunk, talán elég lesz a puszta elrettentés, tavaly bejött, tavalyelőtt nem.
Idén, úgy látszik, már a próba se jön össze. Kinézek a gyümölcsösbe, már messziről látom, hogy a fiatal Golden fa üres, az ágak letördelve. Káromkodnék, de nem szoktam. A nyáron lába kelt a baracknak, egy hónapja szedik a szőlőt, ahogy érik, már nem tudnak igazán meghatni. Különben is, mit sírok, a krumplit nem vitték el, mert a szomszédé szebb volt. Én meg ezt tapasztalva, hamar beköltözötettem az enyémet kamrába.
Hátrébb érve látom, hogy a Starking alatt a fű letaposva, néhány széttaposott alma, az a fa is üres. Valamennyi Jonathán akad még a magasabb ágakon, a két nagyobb Golden felső ágain is van még mit keresni.
Látom már, hogy hol jöttek be a kertbe, a kerítés drótja elvágva, lenyomva. Követem a nyomokat, az útvonal a szokásos, a helyi rendőr széttárja a kezét, aztán megy vissza szüretelni. 20000 forintos érték alatt a törvény nem foglalkozik velem, van más dolga is. Az egy apró, elhanyagolható tény, hogy nekem nem 20000 forintomban van az, hogy egész évben ''ápoltam a kertem, hogy nőjjön a sok virág'', ahogy a Republic is zenélt róla.
Igaz, most jut eszembe, hogy a kaszát is ellopták, amivel rendben tartottam... Lásd fent.
Az se sokat számít, hogy ezen a télen nem lesz a pincémben méregmentes, vitamindús gyümölcs, amit a Nap érlelt meg, nem a hormonkezelés, meg a pirosító permetszer. Ennek okán februárban bosszúból egy hét táppénzre megyek.
Persze mehetnék magam igazságot tenni, de nem veretem agyon magam néhány mázsa almáért. Magamban szuronyos puskás, kakastollas csendőröket, akasztófát, László király törvényeit, napalmot vízionálok, de nem megyek vele sokra, inkább elővakarom a ládákat a sufniból, és összeszedem, ami maradt. Kicsit még zöld, kicsit még savanyú, de a miénk, mi? Legalább megvárták volna, míg megérik. A fűben akácrudakat találok, ezzel verték le a termést, hogy eladhassák léalmának. Dédapáim, nagyapáim jutnak eszembe, akik azt tartották, hogy ne sajnáld az útonjárótól, ha a fádról vesz magának gyümölcsöt, hogy felfrissítse magát, mert kétszeresen hálálja meg az, aki a többit adta. Jövőre igen jó termés lehetne ezen az alapon, főleg, ha a sok letört ág pótlására nem hajtanak ki újra a fák még az ősszel.
Szóval zárcsere elhalasztva, sürgősségi almaszedés okán, legalább megvan a program vasárnap délutánra. Sápítozó nagymama megnyugtat, alma kocsiba be, ablakot le, könyököt ki, kettesbe be... Irány a felvásárló, hátha tud mondani valamit. Tud is, amennyiben közli, hogy nem tud semmit. Hordják a népek az almát, de ő nem tudja azt megvizsgálni, hogy honnan. Kérdem: a cigányok is? (Úgy látszik, rasszista vagyok, dögöljek meg. De nem tudom a nevüket, ha tudnám, úgy kérdeztem volna. Politikai korrektség mindenek előtt.)
- Hát igen, ők is...
- Az újtelepiek?
(Most egy ügyvéd tiltakozna, hogy feltételezés, de arra vezettek a nyomok, én meg gyanakszom.)
- Azok.
- De hát azoknak egy huncut almafájuk sincsen! Ráálltak az almaszintézisre, vagy mi?
- Azt én nem tudom. Mi az a szintézis?
Itt szépen elköszöntem, elkönyveltem, hogy bottal üthetem az alma nyomát (erre mondjuk már reggel rájöttem), meg azt is elhatározom, hogy levágom az összes fát, aztán termelek a helyén rekettyét. (Később erről leteszek, mert sajnálnám a fákat.)
Vasárnap délután: fúrok, faragok, zár fel, zár le, jelöl, vés, próbál, örül.
Az ajtó lassan kezd egy páncélterem kapujára hajazni. Ülök a sok forgács mellett, almát rágcsálok és válogatom a kezemből a szálkákat. Mellettem a tegnapi almásládák. A maradék alma úgy tűnik, félénk típus, mert az új zárak dacára is aggódik. Meg tudom érteni.
Vigyázzatok, mert a gonosz odakint jár, bozótvágóval riogat és almacsutkával dobálózik.
Huszárok
Huszár... Magyarnak mindig szívet melengető érzés ezt a szót hallani. Hiszen ''nemzeti'' fegyvernemünk, a huszárság elit alakulatnak számított a harcmezőkön négy évszázadon át. Számtalan történet maradt fenn róluk: csatákról, amelyeket a huszárok rohama fordított meg, a '48-as forradalom hírére hazatérő magyar századok dicsőséges és - nem egyszer - tragikus útjáról, Hadik András gróf zseniális és szemtelen ''huszárvágásáról'', amikor megsarcolta Berlin és Frankfurt városát. Kevesen tudják, hogy nem védelem nélküli városokról volt szó, Berlin helyőrsége közel másfélszeresen meghaladta a támadó huszárok hadi létszámát! De a városkapuk betörése után a porosz katonaságot már az első roham teljesen szétszórta: nagy részük elesett, a többit Hadik fogolyként magával vitte a saját vonalak mögé - a 215 000 aranytalléros hadisarccal együtt.
A nagy idők aztán elmúltak, az I. világháborút még a díszes, zsinóros öltözékben kezdő huszárok a géppuska elterjedésével szürke egyenruhát kaptak, és a háború vége felé a lovakat hátrahagyva nekik is a lövészárkokban kellett szolgálatot teljesíteniük.
A lovasság utoljára a II. világháború alatt kapott szerepet, de egyre többször már csak tragikus felhangokkal, mint például a lengyel lovasság kétségbeesett védekezése esetében a német tankok ellen.
Az egyik utolsó klasszikus - és sikeres - lovassági roham ki másnak a nevéhez fűződne, mint a Hadik-huszárokéhoz?
Íme egy német szemtanú visszaemlékezése:
„…Ismét kemény harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, amely egy magas vasúti töltés mentén ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, s mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor a tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt a kecses, elegáns lovaikkal? Egyszerre megdermedtünk: ezek a magyarok megbolondultak! Lovasszázad lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban villogó kardokkal végigvágtázott a széles síkságon. (…) Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordul, és pánikszerűen otthagyja állásait. A huszárkard, úgy látszik, kicsit sok volt az orosz muzsik idegeinek! A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket. (…) Most az egyszer az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelésen…”
Erich Kern: Der Grosse Rausch, Zürich 1948, az 1. lovasdandár 3. honvéd huszárezredének támadásáról, Nyikolajev közelében, Oroszország, 1941
S hogy miről jutott ez most eszembe?
A kezembe került egy fénykép a nagybátyámról, katonaruhában. Ő nem volt huszár, nem is lehetett volna, hiszen csak az utolsó magyar huszáralakulat megszűnése után lett katona, de a kép felidézett egy régi történetet.
Abban az időben, amikor nagybátyámat besorozták, nagy titkolózás övezte a honvédséget. A katonákat igyekeztek a lakóhelyüktől minél messzebb kiképezni (talán azért, hogy egy esetleges felkelés esetén minél messzebb legyenek az otthonuktól?) Amikor eljött az idő, nagybátyámat is besorozták, be kellett menni a hadköteleseknek a legközelebbi Hadkiegészítő Parancsnokságra, aztán se kép, se hang.
Dédapám, mint még a régi világból való ember, azt tartotta, hogy ha már egyszer az unoka ''oda'' van a haza használatára, hát neki legalább ahhoz joga van, hogy tudhassa, melyik vidékre vitték.
Fogta magát tehát, és elgyalogolt a húsz kilométerre levő Hadkiegészítő Parancsnokságra, hogy érdeklődjön. (Meg kell jegyezni, hogy ekkor dédapám már hetven fölött járt, és azt is, hogy az akkori rendszerben ő ''osztályidegen elemnek'' számított, mint (akkor még) önállóan gazdálkodó parasztember, akit már csak a kérdés miatt is nyugodtan bezárhattak volna kémkedésért.)
Elment tehát az öreg, és szerencséjére mindjárt a Parancsnokság kapujánál belebotlott egy szintén befelé tartó őrnagyba. Dédapám egész életében minden rendfokozatot ismert, legyen az csendőr, rendőr, vagy katona, így illendően köszönthette a katonát, ''őrnagy elvtárs''-nak címezve, majd bizalmasan közölte vele jövetelének célját, hogy az őrség ne hallhassa - nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a főtisztet.
- Jöjjön velem az irodámba, elvtárs - mondta az őrnagy.
Az öreg követte is. Az ajtót becsukva maga után, az őrnagy tájékoztatta arról dédapámat, hogy milyen veszélyekkel járhat az ilyen kérdezősködés.
- De ez egyszer elnézem magának, a korára való tekintettel, elvtársam, hogy ilyen dolgokba ártotta magát. Tudhatná, hogy az ilyesmi katonai titok. Ugye maga nem volt katona? - kérdezte a főtiszt.
- Nem, őrnagy elvtárs, én sohasem voltam katona - felelte dédapám, kihúzva magát.
- Na látja, ugye...
- Én nem voltam katona sohasem, őrnagy elvtárs, én huszár voltam.
Meglepett csend következett, majd az őrnagy csak annyit kérdezett:
- Hol, melyik egységnél?
- Szegeden, még Ferenc József király idejében, de honvéd huszár voltam, nem közös. A 3. honvéd huszárezrednél szolgáltam, ... ezredes úr alatt.
(Dédapám emlékezett a parancsnok nevére, én sajnos elfelejtettem.)
Erre nem szólt semmit sem az őrnagy, csak elfordult, a telefonhoz lépett, majd néhány hívás után visszafordult, dédapám vállára tette a kezét, és megkérdezte:
- Hogy hívják az unokáját, bátyám?
Dédapám megmondta.
Kis idő és még néhány telefonhívás után az őrnagy közölte dédapámmal a nagybátyám állomáshelyét, a fegyvernemet, majd azt mondta:
- Az egység nevét már tényleg nem mondhatom meg. Menjen csak haza, bátyám. És ha valamikor megint szem elől tévesztené az unokáját, keressen csak engem, majd utánanézek.
- Hálásan köszönöm, fiam.
Kezet fogtak, tisztelegtek egymásnak, a dédapám pedig megnyugodva indult haza, és a kapuban keményen szalutált az őrségnek, amit azok meglepetten viszonoztak.
Sólyomszem, II.rész
De történt egy este, mint szokásosan, összegyűltek a szomszédok a rádió körül és hallgatták a híreket, hogy tüntettek az egyetemisták, aztán Gerő betiltotta, majd megint engedélyezte. (Akkoriban jelszavaktól volt hangos az ország, mindenkinek volt állandó jelzője, mint Odüsszeusznak. Gerő Ernőnek – aki az újjáépítésben is részt vállalt, mint közlekedési miniszter – ez jutott: „Gerő, a hídverő!” Hang a kocsma hátsó részéből: „Gerő, a szarmerő!”) Aztán egyszercsak egy nagy kattanás hallatszott a rádióból, és megszakadt az adás. „Hallotta sógor? Már lőnek!” A válasz: „Te szerencsétlen.” Minthogy az adás nem indult újra, hazaoldalogtak az emberek.
A következő napokban azonban futótűzként terjedt el a forradalom híre, a lovakat, szerszámokat hazavitték a TSZ-ből, leverték a községházáról a vörös csillagot, letépték a Rákosi-címert, helyette kiették a régi címert és a magyar zászlót. Előkerültek az elrejtett tartalékok, megindultak a szekerek, hogy lisztet és húst vigyenek a városokba. Akinek rokona, barátja volt a fővárosban, a vonat tetején utazva vitte fel, amit tudott, kenyeret, lábánál fogva felfűzött csirkét, egy üveg pálinkát. Sok sorkatona is hazajött, a honvédeknél is nagy volt a fejetlenség. Akadt, aki úgy jött haza, ahogy a hír érte, a Csepel teherautóval, utánakötve a könnyű páncéltörő, a platón meg a megszeppent tüzérszakasz.
A falu nem sokat érzékelt az orosz intervencióból, a dombok között megbújó kis házakban csak a híreket várták, a városból visszatérőktől azonban nem sok jót hallhattak. Orosz tankok mindenütt, hiába mondta a miniszterelnök, hogy „csapataink harcban állnak”, már mindennek vége.
Eltelt azért néhány hét, néhány hónap, mire elő mertek bújni és visszatértek az elmenekült párttitkárok, bizalmik, politikai funkcionáriusok. Újra megalakult a TSZ, most is elvittek néhány embert, kit börtönbe, kit kivégezni.
Visszatért az élet a forradalom előtti kerékvágásba, néhány év múlva hazajött, aki hazajöhetett, és igyeztek minél mélyebbre temetni az emlékeket. A gyerekek nem akartak a TSZ-ben dolgozni, inkább közelebb húzodtak a városokhoz, volt, aki egészen a Csepel-szigetig költözött, egész utcákat népesítettek be az elvándoroltak az ottani településeken, csak ebből az egy faluból.
De mit történt a szereplőinkkel? Az öreg Jóska és felesége abban a tudatban élte le hátralevő éveit, és úgy halt meg, hogy az „idegenben” keresett vagyonkájukat elrabolták tőlük, és semmit sem hagyhatnak az utánuk jövőkre. Pista még megérhette a rendszerváltás hírét, a hadifogságért és az elvett javakért járó csekély kárpótlást azonban már csak az özvegye és a lánya kaphatta meg. És mi lett csendes, takaros kis falujukból? Lakossága ma alig közelíti meg a háromszáz főt, nagy részük 70 év feletti nyugdíjas, szinte csak asszonyok. A férfiak elfogytak. Szinte minden második ház lakatlan, az elhagyott portákon cigányok telepetek le. Tehén, ló nincs, disznó talán 5-6. Baromfi is csak elvétve akad, nem mintha az öreg parasztasszonyok nem tudnának ellátni néhány tyúkot és egy kakast, de miután a cigányok ötödik-hatodik alkalommal is ellopták az összeset, belefáradtak. Védekezeni nem tudnak, nem is mernek, mióta az egyik cigány a helyi rendőr apjának torkát vágta el nagykéssel, mikor az tolvajláson kapta. Az öreget sikerült megmenteni, a cigány fél évet bujkált, majd elkapták. Megúszta súlyos testi sértéssel és néhány évvel, tekintettel makulátlan előéletére (hiszen alig akadt aktájában lopás, garázdaság, testi sértés; egyikből sem volt több, mint húsz).
A falu halálra van ítélve. Sőt, már lassan be is fejeződik az ítélet végrehajtása. Beszéltem a pappal, 10 éven belül kevesebb, mint ötven magyar marad a faluban. A környékben sem jobb a helyzet. 60 évvel ezelőtt közel kétszáz gyerek járt az iskolába. Most a harmadik faluba viszi a busz a gyerekeket, kettő kivételével cigányok. De abban az iskolában is csak hellyel-közzel találni magyar gyereket.
Járt ezen a vidéken tatár, török, német, orosz, bolgár, jugoszláv, hadsereg. Egyik-másik századokon át pusztított. Mindet túlélte ez a vidék. Az idegenszívű, vagy csak idegen érdekeket szolgáló magyar vezetésnek negyven évre volt szüksége ahhoz, hogy kiirtsa innen a népet. A termékeny földek, az egykor gondozott gyümölcsösök, szőlők parlagon, elhagyatva. A réteken, amelyek annyi állatot felneveltek és eltartottak, dudva és kóró. Az erdőkből az utolsó bükk- és tölgyfákat nehéz teherautók hordják el a szük, kanyargós, és egyre rosszabb utakon. A régi erdő helyét felveri az akác, keményfát nem telepítenek, vagy csak nagyon keveset, mert a mai ember nem várja ki azt a 100-120 évet, ami ezeknek kellene. A régi erdészeti kisvasút az utolsókat rúgja, most turistákkal próbálkoznak. Az idetévedő németnek még tetszik a táj, az itteniek maradéka csak szégyenkezik, a régi időkre emlékezve, amikor az árokpart füvét is le kellett kaszálni, és szénaként összegyűjteni. Most meg egész táblák állnak gondozatlanul, mert nincs, aki megművelje, nincs állat, ami a takarmányt megegye, és így nincs tej és hús, de nem is baj, mert úgysincs aki meginná és megenné, meg lehet hozni külföldről is (igaz, azt hallani, hogy ott se nagyon van, mióta leépíti a támogatást az únió.)
Felelőse persze nincs a történteknek, hogy is lenne. Azok, akik részt vettek ebben a folyamatban, vagy asszisztáltak hozzá, nem hibáztak, azt tették, amit tenniük kellett. Büszkék arra, amit véghezvittek, hiszen mindig a fennálló törvény szellemében cselekedtek. Sőt, „védték a törvényes rendet”, mindenki épülésére. Örököseik még kitüntetésre is felterjesztik őket, hiszen megérdemlik. A köztársasági elnök meg keresztbe tett, amikor úgy találta, hogy a jelenlegi Alkotmány alapján nem biztos, hogy büszkének lehet lenni ezekre az „érdemekre”.
Mit is ír ez a bizonyos Alkotmány? Néhány részlet:
...
„(3) Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.
...
3. § (1) A Magyar Köztársaságban a pártok az Alkotmány és az alkotmányos jogszabályok tiszteletben tartása mellett szabadon alakulhatnak és szabadon tevékenykedhetnek.
...
13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.
(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.
...
60. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.”
És így tovább.
Most persze szomorú a volt és jelenlegi miniszterelnök is, mint akinek megdöglött a kiskutyája. Sőt, csalódott. Mert nem kapott keresztet a mi Gyulánk. Hm. Keresztet. Miért pont keresztet, miért nem csillagot? Hamáregyszer.
Én kérek elnézést, hogy olyan országban kell élnem, amelyben egyáltalán kételyek merültek fel Horn Gyula kitüntetésével kapcsolatban. Hogy a Magyar Köztársaság elnöke egyáltalán kikérte az Alkotmánybíróság véleményét azzal kapcsolatban, hogy neki kell-e eldöntenie, hogy kitünteti-e azt, akit felterjesztenek. És azért is, hogy az elnök elutasította a felterjesztést, mert így diktálta – vagy így engedte a lelkiismerete.
Sólyomszem, I. rész
Nem szoktam politizálni (a kelleténél többet), de most kicsit kiment az a bizonyos biztosíték. Vasárnap este a Magyar Köztársaság elnöke beszélt a tévében, egy amolyan hosszabb lélegzetű riportban. Az egyik téma a volt miniszterelnök, Horn Gyula kitüntetésének elutasítása volt. Elmondta az érveit, az előzményeket, meg úgy általában az ügy hátterét. (Zárójelben megjegyzendő: megfigyelhető volt, amint szinte aggályosan ügyelt arra - és nem csak ebben a témában - , hogy nem úgy utalt magára, hogy ''én ezt csináltam, ez a feladatom'', hanem az elnöki hivatalt személyesítette meg: ''az elnök feladata'', ''az elnöknek kötelessége volt...'', stb. Nálam sokkal okosabbak azóta - meg már előtte is - kitárgyalták az ügyet pro és kontra, elítélték a döntést, támogatták, politikai indokokat és kapcsolatokat kerestek mögötte, ahogy az manapság szokásos. Véleményem nekem is van, de előtte elmondok egy történetet:
Valamikor az 1880-as évek elején történt, hogy egy göcseji kis falu két családjában is született egy-egy fiú. Egyik család sem volt gazdag, parasztok voltak, éldegéltek a maguk munkája nyomán, ahogy őseik is tették már évszázadok óta. A fiúk növögettek, egyikük (nevezzük Jóskának) legénnyé serdülve szomorúan állapíthatta meg, hogy az apja nem rá, hanem a nővérére íratta a földeket azzal a megokolással, hogy gazdag lány legyen és gazdag legény vegye feleségül. (A lány aztán teherbe esett házasságon kívűl, szóval nem jött be a terv.) Jóskánk nem tehetett mást, minthogy mérlegelte a rá váró sorsot, és arra jutott, hogy kivándorol Kanadába. S lőn. Előtte elvette a kedvesét, és megígérte neki, hogy amint összehoz egy kis pénzt az idegenben, őt is kiviteti. Egy vasgyárban kezdett dolgozni Cleveland közelében, s idő múltával teljesítette ígéretét, és immár ketten dolgoztak, hogy egy kis vagyonra tegyenek szert. Közben hallhatták, hogy Európában nagy háború tombol, s bizony a koma, a sógor, a Gyuri és még sok régi barát valamelyik harcmezőn hajtotta örök álomra a fejét (ha egyáltalán megtalálták a fejét, miután kupán vágta az akna). Aztán a háború véget ért, és bizonyára arról is értesültek, hogy kisebb lett az az ország, ahonnan elindultak, de ahova mindig visszavágytak. Közben született egy kislányuk, akivel aztán haza is tértek, hozva magukkal a félretett dollárokat, hogy abból kezdjék el azt az életet, amire mindig is készültek: gazdálkodni a maguk földjén. Így is tettek, vettek egy kis öreg házat, ami helyett aztán újat, nagyobbat építettek, jó hosszú utcafronttal (ahogy Jóska mondta: hogy elfáradjon az a piszok apám, ameddig elmegy előtte), földeket vettek, lovakat, tehenet, ahogy az dukált. Maradt még egy kis tartalék pénzük is, de azt hamarosan elvitte a gazdasági válság. A földeket azonban nem tudta megingatni a válság sem, így átvészelték ezt is.
Most lássuk, mi történt a másik fiúval (nevezzük mondjuk Pistának). Róla nem tudunk ilyen hosszú történetet mesélni, megnőtt, megnősült, gazdálkodott, született négy gyermeke, két fiú és két lány. Sokáig nem maradhatott azonban velük, mert még a nagy háború előtt baleset érte: a szénásszekér rakodása közben eltörött a nyomórúd [link], és olyan súlyosan megsérült, hogy néhány nap múlva meghalt. Legidősebb fia, aki akkor még csak tíz éves volt (és akit szintén nevezzünk Pistának), vette át a gazdaságot. Igaz, hogy az ekét végig kellett húzatnia az úton, ha szántani ment, mert a szekérre nem tudta feltenni, de a föld és a szőlők együtt maradtak, nem kellett eladni őket, így mindegyik gyermek megkaphatta a maga részét, amint felnőtt. Ifjabb Pistánk, hogy, hogy nem, pont a fentebb említett Jóska (akkor már) bácsi lányát szemelte ki magának, és kitartóan udvarolt is neki. Történt azonban, hogy az emberiség, nem okulva az előző nagy háborúból, újra harcolni kezdett, és Pistánknak is be kellett vonulnia a haza szolgálatára, egészségügyi katonaként, a 9. honvéd hadosztályhoz, az erdélyi bevonuláskor, majd 1944-ben a Kárpátokba. Itt aztán fogságba is esett és csak 2 év hadifogság után térhetett haza. Amikor elindult “a frontra”, a kutyája kísérte a legtovább, a falu határán túlra, és amikor hazaért, a kutya szinte ugyanazon a helyen vadászott éppen, ahol öt évvel azelőtt elváltak, és boldogan üdvözölte gazdáját. Más szempontokat nézve már nem volt ilyen rózsás a helyzet: a németek elrekviráltak sok állatot, amit meg meghagytak, azt elvitték az oroszok. Pistánkat az anyja sem ismerte meg (biztosan szívet melengető érzés az öt év után hazatérő katona számára), egyrészt, mert az ukrajnai kényszermunka alatt olyan feketére égett a napon, hogy négernek is nyugodtan elmehetett volna, másrészt a felszabadító orosz katonák kedves bánásmódja miatt szegény asszony nemigen volt többé beszámítható. (Állandóan attól félt, hogy jönnek az oroszok Pistánk bizonyos idő után már csak legyinteni szokott, és oda nyilatkozott, hogy: “Jönnek a rossebeket, hiszen már itt vannak évek óta…”) Szóval szinte a nulláról kellett újrakezdeni mindent, de pár év alatt azért talpra álltak. A félbeszakadt udvarlást befejezve Pistánk megnősült, elvette kedvesét, egy lányuk született.
Minden mehetett volna a maga útján - persze a világ nem állt meg - egyik-másik módosabb portán kistraktor váltotta fel vagy egészítette ki a lovak munkáját, pótolták a háború alatt elkallódott felszereléseket is, de valami lassan megváltozott. Idegenek jöttek a faluba, addig sosem hallott dolgokról beszéltek, közös földről, osztályharcról, kizsákmányolásról, meg imperialistákról. Voltak, akik megpróbáltak ellenük szólni, de közülük sokan eltűntek, hogy aztán csak évek múlva kerüljenek vissza hortobágyi kitelepítésről, munkatáborból, ha egyáltalán visszatérhettek. Birtokukat, állataikat az új vezérek emberei vették a kezükbe. Így esett, hogy a falu egyetlen nemesi családját is elhurcolták, kis kúriájukból pedig istállót alakítottak ki. Megjegyzendő, hogy generációkon át ebből a családból került ki a falu orvosa - ez valami hagyomány lehetett náluk, hogy a férfiak orvosnak tanultak - , aki a helybelieket ingyen gyógyította, és ezért – érthetően – szeretet és tisztelet övezte őket.
Agitátorok járták a régen békés éjszakákat, kit szép ígéretekkel, kit erőszakkal vettek rá, hogy csatlakozzon a TSZ-hez, a módosabb gazdákat kuláknak nyilvánították, és mindenüket elvették, lefoglalták, a legkülönbözőbb jogcímeken. A szegényebbek sem jártak jobban, a különbség csak annyi volt, hogy tőlük nem lehetett annyit elvenni, mert nem volt mit.
Évek teltek el, a földek nem adtak olyan jó termést, mint előtte, mert a gépesítés még gyerekcipőben járt, a „modern” technikát a Hofherr G-35-ös traktorok [link] és a 11,5 tonnás szovjet Sz-100-as lánctalpas monstrumok [link] képviselték. Belátható, hogy ez utóbbi, különösen fordulékony gépezet milyen jól jöhetett a Göcsej dombokkal és árkokkal szabdalt parcelláin. A munka oroszlánrésze tehát továbbra is a lovakra maradt, de „közös lónak túrós a háta” alapon szegény állatok már nem kaptak olyan jó gondozást a nagy TSZ istállóban, mint otthon, a saját gazdáiktól. Arról nem is szólva, hogy nem alakulhatott ki olyan bensőséges kapcsolat ember és állat között, mint régen, hiszen a rossz bánásmód és a túlterhelés miatt elég gyorsan cserélődött az állomány.
És nem csak a munka változott: a párttitkár aláírást gyűjtött a faluban, hogy nincs Isten, a harangozót megfenyegették, hogy ne harangozzon reggel, délben és este, a TSZ elnök meg a Rózsafüzér Társulatra (itt lehet olvasni róla, a vége felé: [link] , lényegében annyi, hogy összegyűlnek bizonyos időközönként, és imádkoznak) azt mondta, hogy: „Vágna közéjük a villám!”. Arra nem gondolt a szerencsétlen, hogy mindkét szomszédasszonya tagja ennek a közösségnek, ennélfoga ő van közöttük. Így idő múltán az ő házába vágott bele a villám, le is égett az egész tető.
Évek teltek el így, az emberek politizálgattak – suba alatt – és arra jutottak, hogy a törökök 150 évig voltak itt, a „németek” 400-ig, a ruszkik pedig legalább 600 évig kitartanak. Hogy ez egész pontosan hogyan jött ki, arra nézve nem maradtak fenn adatok. Voltak néhányan, akik még bíztak: „Meglássátok, majd jönnek az angolok és megsegítenek minket.” Általában ezeket letorkolták azzal, hogy: „Mér’, nem volt elég, amikor a háború alatt jöttek, és még a lovaknak is le kellett húzni a fülöket?” Ez arra az időre vonatkozott, amikor a háború vége felé a szövetséges bombázók már nem szorultak végig közvetlen védelemre a németek meggyengülése miatt, így az „unatkozó” vadászok a lőszert alacsonytámadásra használták el; lényegében lőttek mindenre, ami mozgott, a magyar lovacskák meg erősen megijedtek a halált köpködő rokonoktól (rokon alatt a Mustang értendő).
Szóval úgy tűnt, hogy kénytelenek lesznek beletörődni a helyzetbe, és abból kihozni a legjobbat. Ebben szerepelt a TSZ-elnök megkergetése vasvillával, de szigorúan csak akkora sebességgel, hogy ne érje utol az ember, hogy ne kelljen agyonütni. Mert errefelé, ha az ember már vasvillával kerget valakit, akkor utolérés esetén agyonütésnek vagy agyonszúrásnak kell következnie. Amennyiben a befejezés elmarad, az már a becsületen esett foltnak minősül. De ha az ember nem éri el a delikvenst, el lehet ütni az egészet azzal, hogy: „Hát gyorsabban futott az a mocsok, sehogy se tudtam elkapni.” Az meg már ugye mégsem becsület kérdése, ha az ember nem tud gyorsan futni?
Aztán megint csak beigazolódott a régi bölcsesség, hogy „annyit a kerék fel, ahányat alá.” Egy nagy bajuszú kommunista, aki miniszterelnökségig vitte, változtatott egy kicsit a dolgok menetén. Kevesebb lett a padlássöprés, nem csukták be ok nélkül a fehér bajuszú, tisztességben megvénült magyar parasztot „a közellátás veszélyezetése miatt”, ha levágta a saját disznóját, és úgy általában javult kicsit a falusiak „közérzése”. Ez azonban nem tartott sokáig, mert megint fordult a szél, és visszatért a dombok közé a rettegés. Újabb nagy nekibúsulás következett, ahogyan illik is a magyarhoz, de ismét voltak néhányan, akik azt mondták, hogy: „Meglássátok, egyszercsak lesz egy nagy pukkanás, aztán vége lesz ennek a piszokságnak.” A kiábrándultabbak már csak legyintettek: „Anyád p*csája, nem vége.”
(Folytatása következik.)
Tovább a teljes íráshoz...Tovább olvasom...
Bejegyzés
3
Hirdetés

Gamer vagy irodai monitor? Ezek a fő különbségek
PR A monitor kiválasztása nem csupán a méretbeli különbségekről szól – sokkal inkább a felhasználási cél dönti el, hogy milyen típusú kijelzőre van szükségünk.



