Ezt az írást vfo7 kolléga ihlette, szóval mai blogbejegyzésünk nem jöhetett volna létre, ha nincs ez: [link], aminek különben nagy részével egyetértek. Nem állítom, most alapigazságok következnek, vagy hogy igazam van, neki meg nincs, csak nekem is van véleményem az érintett kérdésben. Íme:

Ha jól tévedek, a nekünk nem éppen szép emlékű voronyezsi áttörés tervét is Gheorgij Zsukov barátunk készítette (nyilvánvalóan nem egyedül), és az sem volt az a kimondott díszmenet... Lényegében nem történt más, mint a meglevő hídfőben csapatösszevonás, amit az ellenfél (a magyarok) láttak ugyan, de nem tehettek semmit, mert nem volt rá emberük és felszerelésük. Amint elég tank és ember gyűlt össze, megindultak nyugat felé minden sallang nélkül. Hát, nem akarok beszólni, de ez nem egy nagy taktikai tünemény. Mielőtt leugattok, igen, tudom, hogy a nagyobb kép része volt ez a támadás is. És hogy az a nagyobb kép (ami az egész német déli hadseregcsoport bekerítését célozta) elég nagyarányú terv, azt még nem nevezném zseninek, aki azt mondja, hogy jó, akkor most a páncélosokkal huszonöt helyen áttörjük a frontot, ha a fene fenét eszik is, itt, meg itt, meg itt. Aztán addig megyünk, amíg lehet, és ami ellenség mögöttünk marad, annak kalap, mert utánpótlás nélkül úgyis megfagy, vagy elfogy a lőszere, a kozákok meg intézik a többit. A nagy bekerítést sikerült elkerülni, ''csak'' a sztálingrádi 6. német hadsereg maradt ott, meg azok a seregtestek (a 2. magyar hadsereg is), amelyek az áttörés után nem kapták meg az engedélyt ill. a parancsot - időben - a rendezett visszavonulásra, hanem megvárták, míg bekerítik őket. Nem állítom, hogy már csak ez önmagában nem nagy fegyvertény, de: ha én azt mondom, hogy most elfoglalom Európát, és csak a felét sikerül, az hiába nagy teljesítmény, ha a tervemnek csak a fele. Mert akkor vagy a terv volt erősen túlzó, vagy valamit elcsesztem.
Néhány apró adalék: arra mindenki emlékszik, hogy a 2. magyar hadsereg megsemmisült az áttörésben, de arra kevesebben, hogy pl. az urivi hídfőből támadó szovjet ékek 120 harckocsijából vagy 85-öt elveszett úgy, hogy Jány vezérezredesnek a felettes parancsnokság (talán Weichs tábornok, hézagos a memóriám) nem engedélyezte a tartalék (a Cramer hadtest) bevetését, amiben benne volt az 1. magyar páncéloshadosztály is, meg még néhány német páncélelhárító egység, a gyalogság mellett. Ha nem az lett volna az egyetlen tartalék egység a déli hadseregcsoportnál, és nem akkor kell Hoth páncélosait visszafordítani Sztálingrád alól, akkor vajon mennyi marad a 120-ból? Lehet tippelni, a 0 sanszos kimenetel. Persze az áttörés után vége lett a dalnak - persze nem állítom, hogy ha bevetik Cramert, akkor nem lett volna vége, mert az olaszoknál már amúgy is áttörtek, meg különben is nagyon durva fölényben voltak a támadó szovjet erők.
Persze lehetne mondani, hogy a T-34-esek ellen nem sokra mentek volna a Turánok, csak hát nem lehet. A nyugati utat még az áttörés utáni káoszban is több, mint egy hétig tartotta az 1. páncélos. A Turán II-esek 75 mm-es lövege bőven elég volt a T-34-esek ellen is. A szovjet visszaemlékezések szerint eléggé megviselte őket a harckocsik nagy arányú pusztulása. Persze hozzátartozik, hogy a végére a magyar páncélosok is elfogytak. Maradt összesen 4 vagy 5, rohamlövegek included.
Ezzel mondjuk nem akartam sokkal többet mondani, csak annyit, hogy nem nehéz úgy jó haditervet csinálni, hogy a veszteség szinte nem számít, meg az ellenfélnek fogpiszkálóval kell tankot kilőni. (El lehet képzelni, milyen jól kellett célozni az akkor a magyar 2. hadseregnél rendszerben levő 37mm-es zsákmányolt belga páncéltörővel, hogy a T-34 meg is érezze). Zsukov se tudta volna megvédeni a Dont, és Jány is át tudta volna törni a frontot fordított helyzetben, azt hiszem, ebben megegyezhetünk (na nem mintha isteníteni akarnám itt Jányt, sőt). A keleti fronton kevés brilliánsnak mondható nagyarányú katonai manőver volt (ezért megkapom a magamét, az tuti). A voronyezsi meg a sztálingrádi szovjet győzelem se volt más, mint a front áttörése több helyen, aztán bekerítő hadművelet a front mögött, amit a számbeli fölény tett lehetővé. End of story. Ha nincs meg hozzá a feláldozható ember és eszköz, a haditerv bármilyen jó lehet. Zsukov nagyon jó szovjet parancsnok volt, ez teljesen biztos, a rendelkezésére álló erőforrásokkal úgy gazdálkodott, hogy elég lett a háború végéig. És az is biztos, hogy jó néhány kérdésben nem csak a saját belátása, hanem a felső utasítások is kötötték. Német, amerikai vagy magyar parancsnoknak meg lehet, hogy nem lett volna jó. Magyarnak biztos nem, mert nem volt annyi az ország férfilakossága, hogy két csatánál többre elég lehessen neki.
''Minden egyes megsemmisült német tankra négy orosz jutott'' a kurszki csatában, ahogy vfo7 írta. Vagyis a támadó negyedakkora veszteséget szenvedett, mint a védő. Ezt így hogy? Ha jól tudom, a szovjetek kezére jutott a németek részletes 1943. évi nyári haditerve. Ennyire futotta belőle? Nem akarok ítéletet mondani, se jogom, se szakértelmem hozzá. De a doni 2. magyar hadsereg a sokkal jobban felszerelt ellenségtől szorongatva, tartalék, utánpótlás és felkészülés nélkül, jobb arányokkal ''úszta meg'' 1943. januárját. És azt doni katasztrófának nevezik.
Zsukov pedig zseni és sohasem veszített csatát.

''Hallod, ahogy játszik? Vannak hangok, amelyek előtt egy pillanatra kivár. Megérezte a zenébe csempészett pillanatnyi csend ajándékát.''

Volt egyszer, hol nem volt, az üveghegyen is túl, mindjárt a kurta farkú malactól balra, hogy egyszercsak feltalálták a rádiót. Három királyfi, Tesla, Marconi és Popov, meg aki odafért, gondolt egy nagyot, és kifejlesztettek egy szerkezetet, ami még a királyság legsebesebb lovasfutárjánál is gyorsabban továbbította a király üzenetét, ha a szomszéd uralkodónak be kellett szólni. Ennyit a mese részéről.
Most átugorjuk a boldog békeidőket, amikor ''a Gyáli úton állt egy csukott bútorszállító,
és ott volt huszonháromban az első stúdió'' és ''a közel lakó amatőrök tisztán hallották, mikor a csepeli adó huszonötben jó reggelt kívánt'' (copyright LGT), stb.
Mert a történelem folyamán elérkezett a második nagy háború, amit WW2-nek is neveznek, és amiben olyan járgányok is voltak, amelyeken volt rádió is. (Ilyen jellegű gyalogosok is voltak, nagy hátizsákkal meg antennával, és ordibáltak bele a telefonkagylóhoz kísértetiesen hasonlító eszközbe, miszerint: ''Zárótüzet a 2-1-6-ra, aber pronto!'', aztán meg azt, hogy ''B*sszameg, rövid, rövid!!!) Lényeg azonban a lényeg - mint ahogy már sokszor a korábbi időkben - többen rájöttek arra, hogy lehet ún. meglepetésszerű támadásokat vezetni. Ehhez azonban az sem ártott, ha a rádió mellett üldögélő, zötykölődő vagy esetleg fejhallgatót viselő egyéneket fejvesztés terhe mellett eltiltották az adástól, nehogy a fülelő ellen azt hallja a saját rádióján, hogy: ''Te Béla, nem király, hogy ezek a köcsögök nem is sejtik, hogy 4:30-kor támadunk a 7-es szektorban, a Magányos Fenyőnél?'' Szóval feltalálódott a rádiócsend.
Innentől kezdve, ha valakinek egy korszakalkotó támadási terve támadt (muhaha), akkor elrendelték a rádiócsendet (leginkább a légierőnél jött divatba a dolog), a radarszint alatt bekúsztak a gépmadarak a célterület fölé, közben imádkoztak, hogy ne telefonáljon be egy szántóvető paraszt se a parancsnokságra, hogy ''már mögén gyünnek az ámerikaiak'', aztán megindult a banzáj. Érdekes hallgatni az öreg katonákat, amint arról mesélnek, hogy volt abban valami romantikával vegyes hátborzongató érzés, amikor a tonnányi halállal megrakott szárnyas koporsók teljes csendben repültek a talajszint felett 30-50 méterre, százas kötelékekben... (ehhez hozzátartozik, hogy az akkori bombázók kétsoros csillagmotorjai vagy valami eszementül nagy hengerszámú soros förmedvényei nyitott kipufogóval működtek, szóval ennyit a teljes csendről... OK, persze, hogy a rádió teljes csendjére gondoltak.) A bombák kioldása után aztán vége lett a ''csendespihenőnek'', és elkezdődött a karattyolás, ami egyre csak sűrűsödött, amikor működni kezdett a felriasztott légvédelem is.
Most látom csak, hogy megint olyan messzire sikerült eltérni a tárgytól, hogy nem is emlékszem, mire is akartam kilyukadni... Megvan. Szóval rádiócsend. Csend a rádióban. Amikor csak a statikus zörgés, meg a rövidhullámú kattogás hallatszik. Azok a pillanatok, amik tudatosítják, hogy rádiót hallgatsz, és valahonnan messziről érkezik hozzád a hang, nem a műanyag dobozból az asztalon.
A ''láger'' és társai, a kereskedelminek csúfolt adók már régen elfelejtették, mi az, hogy csend. Vagy legalább fadeout. Vagy a lapozás hangja, amikor jön a következő hír. Lassan már oda jutunk, mint a ''műanyag'' számokban, amik már annyira ki vannak tisztítva, hogy nincs bennük levegővétel. De idő sincs rá!
A ''rédió''-ban a beszéd alatt vagy előre felvett, megmixelt hablaty értendő, vagy zenét játszanak alá. (És negyed óráig beszélnek róla, hogy nem beszélnek, pff.) Elveszett a csend. Vajon mi lehet az oka? Hátha megpróbálod megemészteni, amit hallottál, abban a két másodpercnyi csendben, ami a következő szám elején van? És esetleg rájönnél, hogy valami nem okés, és máshova tekernél?
Már csak néhány helyen rejtőzött egy kis csend a rádióhullámokban. Ahol volt még idő megvárni, amíg a harang zengése elhal, vagy jutott 3 másodperc a pontos időt jelző sípszóig. Vagy el lehetett mondani, hogy ''Kedves hallgatók, kapcsoljuk a hármas stúdiót.'' Aztán tényleg kattan valami, és jelentkezik a hármas stúdió.
Most meg van a ''naggyon zene'', meg a ''szavak ereje'', wrf. Nekem meg marad a net, meg az mp3. És a számok között egy kis csend. Meg technikai szünet, ha kirúgom a csatlakozót az erősítő hátuljából...

A bemutatkozás technikai okok miatt szünetelni fog egy ideig. Mert lusta vagyok folytatni... (*hülyén vigyorog*) Ellenben rövidebb lélegzetű, random témák lesznek. Aztán majd megjön a kedvem leírni a maradék 20 évet is.

Azt hiszem, ezennel betörök az Nagy Online Birodalomba. Illetve beballagok.
Figyelem, mostantól ezen a helyen véletlenszerűen mindenféle írás fog felbukkanni. Rólam, a világról, meg mindenről, ami eszembe jut.
Először is, bármennyire is snassz, magamról fogok írni.
Most 25 és fél éves vagyok, hímnemű, villamosmérnök, EKKORA láma (copyright Hory) és elérkezettnek láttam az időt, hogy blogot írjak. De hogy jutottam idáig?
Ha igaz, valamikor 1982. januárjának legvégén születtem Nagykanizsán, meglehetősen nagy tapintatlanságról téve tanúságot, amennyiben voltam elég illetlen ezt az eseményt hajnali fél háromra időzíteni. Megvolt kezem-lábam, ujjam is vagy húsz, szóval mindeki elégedetten konstatálta, hogy újabb taggal bővült a dinasztia, méghozzá fiúgyermekkel. Ez édesapámnak vélhetően nagy örömöt okozott, tekintve, hogy addig csak egy leánygyermekkel rendelkezett. A nemek egyensúlya ily' módon helyrebillenvén, rögtön arra is gondot kellett fordítani, hogy nevet találjanak nekem, ugyanis az eredetileg tervezett ''Zita'', légyen bármilyen szép is, valahogy nem akart passzolni. Ebből kiderül az is, hogy létem első kilenc hónapjában sikeresen félrevezettem a külső szemlélőket a nememet illetően. Szóval: név kell a kölöknek. Hosszas tanácskozás után (engem nem kérdeztek meg) megállapodtak abban, hogy apám nevét kapom (márminthogy nemcsak a vezetéknevét, hanem a keresztnevét is). S lőn. Így lett rámaggatva ősi magyar nevem, amely amúgy vezért jelent.
Nevem tehát már volt, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy elpatkoljak. 24 óra méhen kívüli lét elég volt ahhoz, hogy olyan sárga színem legyen, mint egy kanárinak. Újszülöttkori májgyulladás. Mesés. Állítólag van ennek valami köze a szülök vércsoportjához, de azóta se tudok róla sokkal többet. Anyukámnak már pár órás koromban feltűnt, hogy hacsak nem cseréltek el valami távol-keleti kollégára, akkor valami bajom van, de megnyugtatták, hogy nekem ilyen a bőröm. Aztán kiderült, hogy mégsem. Elkezdtem szép sárgán világítani, ennélfogva kék fény alá tettek, hátha megzöldülök. Nem sikerült, tehát alig egy napos koromban anyukámmal közölték, hogy valószínűleg nem sok minden lesz már belőlem. Azért elvittek Zalaegerszegre (szirénázó Nysa mentő, meg minden), így legalább azt is elmondhatom, hogy előbb voltam a megyeszékhelyen, mint otthon. Először arra gondoltak az orvostudomány nagy tapasztalatú tudorai, hogy esetleg le kellene cserélni a vérem. Aztán arra, hogy már minek. Én azonban, úgy tűnik, más véleményen voltam, mert hajlandó voltam enni. Azazhogy szopni. Az egerszegi főnővér, aki a szárnyai alá vett engem és anyukámat (a kanizsai doktorok és nővérek elég tuskók voltak anyukámhoz, azt javasolták neki, hogy ne sírjon, mert nem érdemes miattam, úgyis mindegy. Ezúton üzenem nekik, hogy nem lettem mégsem hulla, sem agykárosodott, ez utóbbit mondjuk néhányan vitatják ), azt mondta, hogy az a tény, hogy ilyen sárga kölyköt még nem látott, de mégsem éhségsztrájkolok, elég bíztató. A végkifejlet az lett, hogy az anyatej, meg a szerencse hathatós közreműködésével néhány hét múlva ''otthonomba távozhattam''. Szépen jöttek is a hasfájós-ordítozós események, ugyanis nem voltam hajlandó sírni. Ellenben ordítottam. Akik láttak akkoriban, azt mondták/mondják, hogy sosem sírtam - úgymond - ''keservesen'', csak dühből. Ha megpróbáltak megnyugtatni, megitatni, megetetni, akkor szépen elhallgattam, meghallgattam a nyugtató gügyögéseket, megettem-megittam, amit kaptam, megnyaltam a szám, és egy-két nekikészülődő, mély lélegzet után tovább ordítottam, kedves szüleimet ezzel az őrület határára sodorva.
Volt még egy érdekes ''feature'', ami még járt hozzám. Ez abban merült ki, hogy folyamatosan folyt a könnyem. Még szerencse, hogy akkoriban nem volt ennyire feltalálva az allergia, mint mostanság, mert talán egy csomó gyógyszerrel tömtek volna meg. Így azonban kiderült, hogy az orromba vezető könnycsatorna, ami a felesleges mennyiséget elvezeti, gyárilag zárva van. Ez kiderülvén, kis családunk bepattant a nagybátyám Trabijába, irány ismét Zalaegerszeg, ahol az efféle ügyekben jártas öreg doktor bácsi tartózkodott, magánrendelőjében korrigálva az ehhez hasonló apró ''defekteket''. Nem voltam még fél éves, és a tűk iránti ellenszenvem még nem fejlődött ki teljesen, így mindenki legnagyobb meglepetésére nyugalmasan tűrtem, hogy a doktor bácsi egy vékony tűvel az orromon keresztül apró lyukat üssön a szemem felé. Mindkét oldalon. Úgy is lett, apukám elmondása szerint a tű tapasztalt kezelője már az első szúrás közben egyszer csak diadalmasan rikkantott egyet, miszerint: ''A-ha! Nyelt egyet a gyermek!'' S valóban, a felesleges könnymennyiség azóta is a normális úton, az orr hátsó részén keresztül a torkomba távozik. (Az öregnek, ha még él, örök hála ezúton is. Ha meg már esetleg eltávozott közülünk, akkor Godspeed, doki!)
Ezek után nőttem, cseperedtem, megtanultam járni és beszélni, ez utóbbi gyakorlása során eleinte a magyar nyelvet hentesbárddal kezelve, aztán lassan belejöttem. Például förtelmesen pösze voltam. A kettős ékezetek semmilyen hatással sem voltak rám. Mai napig fennmaradt egyik kedvenc mesémből egy mondat a rokonságban, amelyet javított és bővített nyelvtanom szerint ''osszerezzen ózike!!!'' kiejtéssel sikerült csak abszolválnom. Aki nem tetszett, az a ''hulye'' jelzőre számíthatott és így tovább. Hamarosan ezt is kinőttem, és megtanultam rendesen beszélni. Ennek örömére kaptam is egy jól fejlett kétoldali tüdőgyulladást, amit pályafutásom során még kétszer sikerült megismételnem, annyi könnyebbséggel, hogy a másodiknál és a harmadiknál már megelégedtem az egyoldalival is. Ezek következménye, hogy se a karomban, se a csuklómban nem maradt valamirevaló véna. Ugynis egy-egy ilyen tüdőgyulladás annyi vénás penicillin injekcióval járt, hogy hamar úgy néztem ki, mint egy hardcore drogos. Feldagat a karom, a csuklóm, és szép kék színekben pompázott a bevérzésektől. A vége felé már kézfejbe kaptam a szurikat, hát nem kívánom senkinek. A vérvételeknél a mai napig jól ki sikerül ezzel akasztani a dokikat, amikor keresőlámpával meg nagyítóval kell használható vénát keríteniük. (Vagy egyből a kézfejemre céloznak, brr.)
Na jó, ennyit terjedelmes egészségügyi fejtegetésekről, halljunk (olvassunk, írjunk) inkább rólam - amire majd műsorunk következő részében kerítünk sort. Ez előreláthatólag valamikor másfél hét múlva következik be, ha nem jön közbe semmi.