Hirdetés
De történt egy este, mint szokásosan, összegyűltek a szomszédok a rádió körül és hallgatták a híreket, hogy tüntettek az egyetemisták, aztán Gerő betiltotta, majd megint engedélyezte. (Akkoriban jelszavaktól volt hangos az ország, mindenkinek volt állandó jelzője, mint Odüsszeusznak. Gerő Ernőnek – aki az újjáépítésben is részt vállalt, mint közlekedési miniszter – ez jutott: „Gerő, a hídverő!” Hang a kocsma hátsó részéből: „Gerő, a szarmerő!”) Aztán egyszercsak egy nagy kattanás hallatszott a rádióból, és megszakadt az adás. „Hallotta sógor? Már lőnek!” A válasz: „Te szerencsétlen.” Minthogy az adás nem indult újra, hazaoldalogtak az emberek.
A következő napokban azonban futótűzként terjedt el a forradalom híre, a lovakat, szerszámokat hazavitték a TSZ-ből, leverték a községházáról a vörös csillagot, letépték a Rákosi-címert, helyette kiették a régi címert és a magyar zászlót. Előkerültek az elrejtett tartalékok, megindultak a szekerek, hogy lisztet és húst vigyenek a városokba. Akinek rokona, barátja volt a fővárosban, a vonat tetején utazva vitte fel, amit tudott, kenyeret, lábánál fogva felfűzött csirkét, egy üveg pálinkát. Sok sorkatona is hazajött, a honvédeknél is nagy volt a fejetlenség. Akadt, aki úgy jött haza, ahogy a hír érte, a Csepel teherautóval, utánakötve a könnyű páncéltörő, a platón meg a megszeppent tüzérszakasz.
A falu nem sokat érzékelt az orosz intervencióból, a dombok között megbújó kis házakban csak a híreket várták, a városból visszatérőktől azonban nem sok jót hallhattak. Orosz tankok mindenütt, hiába mondta a miniszterelnök, hogy „csapataink harcban állnak”, már mindennek vége.
Eltelt azért néhány hét, néhány hónap, mire elő mertek bújni és visszatértek az elmenekült párttitkárok, bizalmik, politikai funkcionáriusok. Újra megalakult a TSZ, most is elvittek néhány embert, kit börtönbe, kit kivégezni.
Visszatért az élet a forradalom előtti kerékvágásba, néhány év múlva hazajött, aki hazajöhetett, és igyeztek minél mélyebbre temetni az emlékeket. A gyerekek nem akartak a TSZ-ben dolgozni, inkább közelebb húzodtak a városokhoz, volt, aki egészen a Csepel-szigetig költözött, egész utcákat népesítettek be az elvándoroltak az ottani településeken, csak ebből az egy faluból.
De mit történt a szereplőinkkel? Az öreg Jóska és felesége abban a tudatban élte le hátralevő éveit, és úgy halt meg, hogy az „idegenben” keresett vagyonkájukat elrabolták tőlük, és semmit sem hagyhatnak az utánuk jövőkre. Pista még megérhette a rendszerváltás hírét, a hadifogságért és az elvett javakért járó csekély kárpótlást azonban már csak az özvegye és a lánya kaphatta meg. És mi lett csendes, takaros kis falujukból? Lakossága ma alig közelíti meg a háromszáz főt, nagy részük 70 év feletti nyugdíjas, szinte csak asszonyok. A férfiak elfogytak. Szinte minden második ház lakatlan, az elhagyott portákon cigányok telepetek le. Tehén, ló nincs, disznó talán 5-6. Baromfi is csak elvétve akad, nem mintha az öreg parasztasszonyok nem tudnának ellátni néhány tyúkot és egy kakast, de miután a cigányok ötödik-hatodik alkalommal is ellopták az összeset, belefáradtak. Védekezeni nem tudnak, nem is mernek, mióta az egyik cigány a helyi rendőr apjának torkát vágta el nagykéssel, mikor az tolvajláson kapta. Az öreget sikerült megmenteni, a cigány fél évet bujkált, majd elkapták. Megúszta súlyos testi sértéssel és néhány évvel, tekintettel makulátlan előéletére (hiszen alig akadt aktájában lopás, garázdaság, testi sértés; egyikből sem volt több, mint húsz).
A falu halálra van ítélve. Sőt, már lassan be is fejeződik az ítélet végrehajtása. Beszéltem a pappal, 10 éven belül kevesebb, mint ötven magyar marad a faluban. A környékben sem jobb a helyzet. 60 évvel ezelőtt közel kétszáz gyerek járt az iskolába. Most a harmadik faluba viszi a busz a gyerekeket, kettő kivételével cigányok. De abban az iskolában is csak hellyel-közzel találni magyar gyereket.
Járt ezen a vidéken tatár, török, német, orosz, bolgár, jugoszláv, hadsereg. Egyik-másik századokon át pusztított. Mindet túlélte ez a vidék. Az idegenszívű, vagy csak idegen érdekeket szolgáló magyar vezetésnek negyven évre volt szüksége ahhoz, hogy kiirtsa innen a népet. A termékeny földek, az egykor gondozott gyümölcsösök, szőlők parlagon, elhagyatva. A réteken, amelyek annyi állatot felneveltek és eltartottak, dudva és kóró. Az erdőkből az utolsó bükk- és tölgyfákat nehéz teherautók hordják el a szük, kanyargós, és egyre rosszabb utakon. A régi erdő helyét felveri az akác, keményfát nem telepítenek, vagy csak nagyon keveset, mert a mai ember nem várja ki azt a 100-120 évet, ami ezeknek kellene. A régi erdészeti kisvasút az utolsókat rúgja, most turistákkal próbálkoznak. Az idetévedő németnek még tetszik a táj, az itteniek maradéka csak szégyenkezik, a régi időkre emlékezve, amikor az árokpart füvét is le kellett kaszálni, és szénaként összegyűjteni. Most meg egész táblák állnak gondozatlanul, mert nincs, aki megművelje, nincs állat, ami a takarmányt megegye, és így nincs tej és hús, de nem is baj, mert úgysincs aki meginná és megenné, meg lehet hozni külföldről is (igaz, azt hallani, hogy ott se nagyon van, mióta leépíti a támogatást az únió.)
Felelőse persze nincs a történteknek, hogy is lenne. Azok, akik részt vettek ebben a folyamatban, vagy asszisztáltak hozzá, nem hibáztak, azt tették, amit tenniük kellett. Büszkék arra, amit véghezvittek, hiszen mindig a fennálló törvény szellemében cselekedtek. Sőt, „védték a törvényes rendet”, mindenki épülésére. Örököseik még kitüntetésre is felterjesztik őket, hiszen megérdemlik. A köztársasági elnök meg keresztbe tett, amikor úgy találta, hogy a jelenlegi Alkotmány alapján nem biztos, hogy büszkének lehet lenni ezekre az „érdemekre”.
Mit is ír ez a bizonyos Alkotmány? Néhány részlet:
...
„(3) Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.
...
3. § (1) A Magyar Köztársaságban a pártok az Alkotmány és az alkotmányos jogszabályok tiszteletben tartása mellett szabadon alakulhatnak és szabadon tevékenykedhetnek.
...
13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.
(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.
...
60. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.”
És így tovább.
Most persze szomorú a volt és jelenlegi miniszterelnök is, mint akinek megdöglött a kiskutyája. Sőt, csalódott. Mert nem kapott keresztet a mi Gyulánk. Hm. Keresztet. Miért pont keresztet, miért nem csillagot? Hamáregyszer.
Én kérek elnézést, hogy olyan országban kell élnem, amelyben egyáltalán kételyek merültek fel Horn Gyula kitüntetésével kapcsolatban. Hogy a Magyar Köztársaság elnöke egyáltalán kikérte az Alkotmánybíróság véleményét azzal kapcsolatban, hogy neki kell-e eldöntenie, hogy kitünteti-e azt, akit felterjesztenek. És azért is, hogy az elnök elutasította a felterjesztést, mert így diktálta – vagy így engedte a lelkiismerete.
