„Nem tudom, hogyan kezdjem magyarázni: mennyire gyűlöltük a Szovjetuniót, az akkoriban még rendületlen imperialista nagyhatalmat, amely kíméletlen zsarnoksággal nyomta el gyarmatait. A Kreml akkori urai nem érték be azzal, hogy elnyomják és kifosszák a bennszülötteket: elvárták tőlünk, hogy szeressük is őket. A leggyűlöletesebb megaláztatások egyike a kényszerű november 7-i felvonulás volt: masírozással és énekléssel kellett ünnepelnünk a dicsőséges Szovjetunió születésnapját. Akármennyire fújt a hideg szél. A párt igen egyszerű módon kényszerített minket a felvonulásra. Az embereknek munkahelyük, iskolájuk szerint kellett gyülekezni az induláshoz - így a személyzeti káderek feljegyezhették, hogy ki nem jött el. S abból baj lett. Különösen élénken él emlékezetemben az 1952-es felvonulás. A bölcsészkar a Statisztikai Hivatal mögött masírozott. Megfigyeltem az egyik hivatalnokot - vézna kis középkorú férfit -, amint az erőlködéstől szederjes arccal cipelte a rá bízott súlyos, fakeretes táblát. Több ízben kis híján felbukott, mert bele-belebotlott a tábla hosszú nyelébe, amint a heves szélben próbálta megtartani Rákosi keménypapírra mázolt képét. Egyre jobban lemaradt a kollégáitól, és miközénk került, akik mögöttük haladtunk. Egyszerre szó nélkül kilépett a sorból, s vadul verdesni kezdte a plakátot egy lámpaoszlophoz.
- Elegem van ebből a pofából! - ordította. - Rohadt, kopasz gengszter! Egy nap van a héten, amikor kialhatnám magamat, akkor is kihurcolnak az utcára!
(/IMG)[/L]](/dl/upc/2021-05/15/44239_m1cp5h3r4zzgakop_pink.jpg "[L:/dl/upc/2021-05/44239_pink-2560x1440-i.jpg](IMG:/dl/upc/2021-05/44239_pink-2560x1440-i.thumb.jpg)(/IMG)[/L]")
