"és két, közel egyenrangú, nem bizonyított álláspont közül miért lenne indokolt elmeháborodottsággal megbélyegezni a másikat?"

Ezt próbáltam túl sallangosan körüljárni: védelmi mechanizmus.

Milyen érzésre vezet belegondolni abba, hogy ~8-10 ezer civilizált évvel a hátunk mögött, melyet közmegegyezéses (sic!) alapon általánosan fejlődésnek tekintünk, az "épített környezetet" (=technológia) leszámítva gyakorlatilag ugyanott tartunk, mint a "kezdetekkor": Van egy vezető elit, a többiek meg a rabszolgák, akik eltartják őket. Kijelölik az irányt, a célt, a tömeg meg serényen dolgozik az ügyön. Olyan nyalánkságokkal hintik meg az illúziótorta tetejét, hogy "soha szabadabb nem voltál (=létbizonytalansági faktorok száma?), minden jár neked (=de legalábbis akarj mindent, hogy pörögjön a gdp), te diktálsz (=max. az adataidat, amin élősködik a fél világ)...", aztán az ember élete során egyre több mozzanattal szembesül, amik az ellenkezőjét világítják meg, és elbizonytalanodik, majd később jön a teljes frusztráció és tehetetlen düh.
Így végül a teljes tagadásig jut: fenn kell tartani az illúziót, egyben kell tartani a "világot", menni kell tovább...
Az, hogy lehülyéz vagy abszurditással támad, vagy kirekeszt - stílus/módszer/stb. - lényegtelen, abból a szempontból, hogy "menekül".

Szerintem.

"Szerintem."