Ez is benne van a pakliban, nincs okom tagadni. Tény, hogy amiről nem tudunk, az nem fáj, nem búslakodunk miatta.

A lényeg azonban az, hogy amíg nincs panaszom, egészségesnek érzem magam, addig nem engedem szurkálni magam.
Minek a kínzás?
Elképzelhetetlenül félek a tűtől. Ezt egy véradó, vagy doki el sem tudja képzelni. Az ájulás határán vagyok, ha azt látom a tévében, hogy vért vesznek valakitől. Elképzelhető, hogy mit érzek, amikor hasad a tűn a védőburkolat, és tudom, hogy azt a tűt nekem szánják, hogy hamvas testembe bökjék.

A kartonom szinte üres a dokinál. Értsd ezt úgy, hogy 1977 szeptemberében költöztem a körzetbe. Szóval nem nyaggattam az egymást váltó dokikat, hogy itt fáj, ott szúr.

Pedig előfordult, hogy hol itt fájt, hol ott szúrt.
Feküdtem már az ágyamon, és könyörögtem Istennek, hogy gyorsan, vigyen már a francba, csak legyen már vége a szenvedésnek.
Nem hívtam dokit, nem mentem dokihoz.

A vérnyomás elleni izét is azért szedem, mert az üzemorvos elküldött a háziorvoshoz, és ha nem mentem volna, elvesztettem volna a munkámat.
Mentem, egy napig volt a nyakamban az automata vérnyomásmérő. Jé, érdekes, akkor mutatott csúcsértéket a grafikon, amikor beértem a munkahelyre.
A doki felírta a gyógyibogyót, amelyet ma is szedek. De tényleg szükségem van rá?

Szerintem minden bajom gyökere abban rejlik, hogy magamba temetem problémáim, bánatom. Szűk családomat nem akarom terhelni vele, másnak pedig nem teregetek. Ami blogomban olvasható, az csak nagyon felszínes, mélyre egyáltalán nem hatoló.

Egyetlen kérésem van Istenhez. Gyorsan, kíméletesen.

Megjegyzem egy "avatott guru" azt mondta, hogy hosszú, békés öregkorom lesz.
Ámen.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)