Nem egyszerű téma valóban. Az írás születésének oka az, hogy egyre többet nézek befelé ahelyett, hogy mindig a külvilágot bámulnám és ez a mélyebb önismeret valamint önmagam szemlélése új felismerésekre késztetett. Ráébredtem a saját önzőségemre, ami anno hihetetlenül természetesnek és hétköznapinak tűnt, azonban manapság már csak egy belém kódolt reakció kivetülése, amit igyekszem tudatosan kezelni.
"Ha a szeretett bálvány mást szeret, nem vagyunk képesek megbocsájtani neki. De miért? Ha szeretjük, nem azt akarjuk, hogy boldog legyen? Ha más karjaiban boldog, akkor ennek inkább örülni kéne."
Ezzel a felismeréssel már én is szembesültem. Egyrészt ha az ember szeret valakit, akkor tényleg azt akarja, hogy ő boldog legyen, bármi áron. Még talán azon az áron is, hogy más adja meg számára ezt a boldogságot. De aztán bekapcsol az ego és jön a kínzó érzés, hogy "De hát ezt én is meg tudtam volna adni neki! Én is boldoggá tettem volna, ha hagyja!". De valóban erről van itt szó? Az ő boldogságáról? Véletlenül nem az önmagam elveszett és elképzelt boldog jövőjét siratom? Dehogynem... Beleszerettem, magam mellett szerettem volna tudni, hiszen ő boldoggá tudott volna tenni engem. És ez most egy csapásra odalett, ez pedig fáj nekem.
De tudatos munkával ezen is lehet fordítani. Mert ha már idáig eljutottam és ezekre ráébredtem, akkor azt is tudom, hogy a fájdalom, amit érzek el fog múlni és mindez, csak az ego ármánykodása. Végtére is a nő, akit boldognak szerettem volna tudni most valóban boldog. Hát nem ezt akartam? De igen! Itt van köztünk, mosolyog, nevet és olyan életet él, ami számára a jelen helyzetben a legjobb. És engem ez valahol örömmel kell, hogy eltöltsön, hiszen tényleg fontos nekem és tényleg ezt kívántam a számára.
"Ha a szeretett személy halálos betegség után távozik az élők sorából, megsiratjuk. Egyszer, kétszer, sokszor. De tényleg őt siratjuk?"
Nem. Önmagunkat. Sajnos én is átéltem már ezt. Sok-sok idő kellett ahhoz, hogy kitisztuljon a kép és fel tudjam ismerni, hogy valójában önmagam siratom. Az elveszett boldogság lehetőségét. Az érzést, amit ő keltett bennem minden egyes tettével, mozdulatával, mondatával. Őt már nem kell siratni. Bárhol is van, neki már nem fáj. Csakis azoknak fáj, akik itt maradtak. És nekik is sokszor azért, mert sosem ébrednek rá erre a felismerésre. A szeretteink elvesztése kínzó, de elkerülhetetlen. Élhetünk fájdalommal és keserűséggel a múltban rekedve, vagy nézhetünk előre a jövőbe, emlékükkel a szívünkben.
[ Szerkesztve ]
https://astrogate.hu - PC & Laptop Szerviz + Shop - Alaplap javítás, zárlatos tápkörök javítása, BIOS hibák orvoslása.