2024. március 29., péntek

Gyorskeresés

Kezdjetek el élni!

Írta: | Kulcsszavak: gondolatok

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

A nagy többség által megélt szerelem 80%-ban önzőségre épül. Olyan jól érzem magam veled. Olyan rossz nekem nélküled. Ha téged valami baj ér, akkor abba biztosan belehalok.

Nem merem kijelenteni, hogy ez baj, mert úgy gondolom a boldog élethez elengedhetetlen egy minimális önzőség, de az arányszámok a legtöbb esetben nagyon el vannak csúszva. Túl sokat foglalkozunk önmagunkkal és túl keveset a másikkal. És legtöbbször, amikor azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy ezt a párunkért, teljesen önzetlenül tesszük, akkor is hazugságban élünk.

Például, azért adsz egy ajándékot, mert várod a visszacsatolást. Várod, hogy utána a nyakadba ugorjon, mosolyogjon, körbecsókoljon és még jobban szeressen. De arra nem is gondolsz, hogy ezzel újabb elvárásokat állítasz felé, hiszen neki örülnie kell, akkor is, ha az az ajándék egy cseppet sem tetszik. Ezek a bújtatott elvárások pedig szépen lassan megmérgezik a kapcsolatot. Önzetlenül, elvárások nélkül kellene szeretni, de ez nem is olyan könnyű, mint amilyennek első olvasásra tűnik. Hiszen az sem jó, ha csak te vagy boldog és az sem, ha csak a társad. Az lenne az ideális, ha egy tökéletes adok-kapok menne a felek között, ahol soha sem marad hiányérzet és mindig megtérül a befektetett energia (szeretet). De ez nagyon ritka. Nem mondom, hogy lehetetlen, de ritka. Sajnos azt figyeltem meg, hogy egyre inkább hiányzik az ehhez kellő értelmi és érzelmi intelligencia a felekből. Mert ehhez bizony az kell. Na meg egy nagy adag türelem és tapasztalat, valamint a képesség, hogy tudjuk magunkat kívülről szemlélni akkor is, amikor elborít a rózsaszín köd vagy éppen mikor torkon ragad a zöld szemű szörnyeteg.

A fő probléma az, hogy mindent és mindenkit birtokolni akarunk. Megszerezni, meghódítani és magunkévá tenni. Tárgyakról és emberektől várjuk az igazi boldogságot. Aztán ráébredünk, hogy még ez sem elég és még ennél is több kell. Végül pedig szépen lassan elveszítjük mindazt, amit megszereztünk és akkor összeomlunk. Ledől az agyagtéglákból összehordott védőfal és ott maradunk egyedül, magányosan, kiszolgáltatottan, és megijedünk, mert nem tudjuk hogyan is éljünk teljes életet birtoklás és az ego játékai nélkül. Nem tudjuk hogyan bánjunk a saját lelkünkkel. Hogyan értsük meg, hogyan szeressük, hogyan nyissunk felé. A legtöbben ezért nem állnak meg soha. Ezért temetkeznek a munkába és ezért igyekeznek folyton külső forrásból megszerezni a boldogságot. Kemény felismerés ez: Félünk önmagunktól! Félünk attól, ami bennünk van. Futunk, rohanunk, menekülünk, egészen addig, amíg már nem futhatunk tovább. Mert mindig eljön az a pont, amikor meg kell fordulnunk és szembe kell néznünk önmagunkkal. Nagy harc ez, a fájdalom pedig elkerülhetetlen, de csakis ezen felismerés árán lehetünk képesek arra, hogy visszataláljunk a helyes útra.

Boldogan élni csak úgy lehet, ha mindent szabadjára engedsz. A családod, a társad, az értékeid. Köszönd meg, hogy az életed részei lehettek, légy hálás nekik azért, hogy örömöt csempésztek a napjaidba, de ne akard irányítani, ne akard birtokolni és ne akard megváltoztatni őket. Hagyd őket élni. Hagyd őket menni. És hagyd őket meghalni, ha itt az ideje. Jól élni csak azon felismerés árán lehet, hogy a földi létben minden időleges. A fiatalság, a szerelem, és maga az élet is. A boldogság nem holmi nagy kincs, amit folyton keresni-kutatni kell. Hisz a boldogság ott van benned, ebben a pillanatban is. Nem kell ahhoz senkit és semmit megszerezned, hogy elérd. Csak szembe kell nézned önmagaddal, meg kell tanulni eltépni a kötelékeid és eggyé válni a pillanattal. Az élet mindig a most-ban zajlik. Nem a múltban, nem a jövőben, hanem EBBEN a pillanatban.

Tehát emberek... kezdjetek el élni!

Hozzászólások

(#1) Vakegérke


Vakegérke
veterán

Megjelenése percében olvastam írásodat. Vártam, hogy ki mit mond, ki mit tesz hozzá.
Ezek szerint én vagyok az első, aki megszólal.

Súlyos dolgot feszegetsz, hiszen senki nem vallja be önzőségét.
Ha a szeretett bálvány mást szeret, nem vagyunk képesek megbocsájtani neki. De miért? Ha szeretjük, nem azt akarjuk, hogy boldog legyen? Ha más karjaiban boldog, akkor ennek inkább örülni kéne.
Tudom, nem lehet.
Egyik szemem sírt, a másik nevetett, amikor a legjobb barátom vette feleségül szerelmem tárgyát. Boldog voltam, mert boldognak láthattam őket, miközben a szívem vérzett.

Ha a szeretett személy halálos betegség után távozik az élők sorából, megsiratjuk. Egyszer, kétszer, sokszor.
De tényleg őt siratjuk?
Átéltem, tudom, hogy nem. Önmagunkat sajnáljuk, de nagyon. Inkább örülni kéne, hogy már nem szenved tovább, evilági fájdalom már nem kínozhatja.

Fiatalon is így gondolkodtam, lásd szerelmem elengedését. Hirdettem is fennhangon nézeteimet. Kiröhögtek. Megkaptam a "könyörtelen Messiás" becenevet. Befogtam a szám, a becenév a múlt homályába veszett.
Azóta csak akkor beszélek ilyesmiről, ha valakit vigasztalni kell, vagy úgy érzem, hogy meg kell szólalnom.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#2) Samus


Samus
addikt

Most látom, hogy benne van a bejegyzésben a muzsika. Nos igen. Igazat kell adnom, mert igazat írsz. Tapasztalatom első kézből. De nagyon nehéz dolog...

[ Szerkesztve ]

'' Az élet egyszerű. Döntéseket hozol és nem nézel vissza.'' // Tomorrow's just your future yesterday!

(#3) hoffman_


hoffman_
nagyúr

hű, hát köszi. igen. azt hiszem :)

[ Szerkesztve ]

"The time you enjoy wasting is not wasted time."

(#4) The DJ válasza Vakegérke (#1) üzenetére


The DJ
addikt

Nem egyszerű téma valóban. Az írás születésének oka az, hogy egyre többet nézek befelé ahelyett, hogy mindig a külvilágot bámulnám és ez a mélyebb önismeret valamint önmagam szemlélése új felismerésekre késztetett. Ráébredtem a saját önzőségemre, ami anno hihetetlenül természetesnek és hétköznapinak tűnt, azonban manapság már csak egy belém kódolt reakció kivetülése, amit igyekszem tudatosan kezelni.

"Ha a szeretett bálvány mást szeret, nem vagyunk képesek megbocsájtani neki. De miért? Ha szeretjük, nem azt akarjuk, hogy boldog legyen? Ha más karjaiban boldog, akkor ennek inkább örülni kéne."

Ezzel a felismeréssel már én is szembesültem. Egyrészt ha az ember szeret valakit, akkor tényleg azt akarja, hogy ő boldog legyen, bármi áron. Még talán azon az áron is, hogy más adja meg számára ezt a boldogságot. De aztán bekapcsol az ego és jön a kínzó érzés, hogy "De hát ezt én is meg tudtam volna adni neki! Én is boldoggá tettem volna, ha hagyja!". De valóban erről van itt szó? Az ő boldogságáról? Véletlenül nem az önmagam elveszett és elképzelt boldog jövőjét siratom? Dehogynem... Beleszerettem, magam mellett szerettem volna tudni, hiszen ő boldoggá tudott volna tenni engem. És ez most egy csapásra odalett, ez pedig fáj nekem.

De tudatos munkával ezen is lehet fordítani. Mert ha már idáig eljutottam és ezekre ráébredtem, akkor azt is tudom, hogy a fájdalom, amit érzek el fog múlni és mindez, csak az ego ármánykodása. Végtére is a nő, akit boldognak szerettem volna tudni most valóban boldog. Hát nem ezt akartam? De igen! Itt van köztünk, mosolyog, nevet és olyan életet él, ami számára a jelen helyzetben a legjobb. És engem ez valahol örömmel kell, hogy eltöltsön, hiszen tényleg fontos nekem és tényleg ezt kívántam a számára.

"Ha a szeretett személy halálos betegség után távozik az élők sorából, megsiratjuk. Egyszer, kétszer, sokszor. De tényleg őt siratjuk?"

Nem. Önmagunkat. Sajnos én is átéltem már ezt. Sok-sok idő kellett ahhoz, hogy kitisztuljon a kép és fel tudjam ismerni, hogy valójában önmagam siratom. Az elveszett boldogság lehetőségét. Az érzést, amit ő keltett bennem minden egyes tettével, mozdulatával, mondatával. Őt már nem kell siratni. Bárhol is van, neki már nem fáj. Csakis azoknak fáj, akik itt maradtak. És nekik is sokszor azért, mert sosem ébrednek rá erre a felismerésre. A szeretteink elvesztése kínzó, de elkerülhetetlen. Élhetünk fájdalommal és keserűséggel a múltban rekedve, vagy nézhetünk előre a jövőbe, emlékükkel a szívünkben.

[ Szerkesztve ]

https://wpszaki.hu - Minden, ami WordPress, cikkek kezdőknek és haladóknak.

(#5) Vakegérke válasza The DJ (#4) üzenetére


Vakegérke
veterán

Gnóthi szeauton!

Elindultál az úton, és belekóstoltál valamibe. Sok sikert kívánok hozzá.
Azt hisszük, hogy ismerjük társainkat, barátainkat, az embereket, miközben önmagunkat sem ismerjük. Részemről már rég lemondtam arról, hogy bárkiről sommás véleményt alkossak, ha még magamról sem tudok.
Egyrészt nyűg, másrészt felszabadulás, hiszen nincs szükségem kategóriákra, ahova besorolhatok bárkit, beleértve magamat is.

"Sok-sok idő kellett ahhoz, hogy kitisztuljon a kép és fel tudjam ismerni, hogy valójában önmagam siratom. Az elveszett boldogság lehetőségét. Az érzést, amit ő keltett bennem minden egyes tettével, mozdulatával, mondatával. Őt már nem kell siratni. Bárhol is van, neki már nem fáj. Csakis azoknak fáj, akik itt maradtak. És nekik is sokszor azért, mert sosem ébrednek rá erre a felismerésre."

Szívesen mondanék most nagy szavakat, de nem tudok.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#6) lapa


lapa
veterán

szerintem a két bekezdés (rész, gondolati egység, akármi) témája nem feltétlen vág egybe.

meg mi lesz, ha kiderül, hogy önzésből, saját magunkban gyönyörködésből leszünk kifelé kevésbé látványosan önzők? amúgy az önzés feladása nyilván lehetőség kérdése is (társadalmi elvárások vs saját magunk önértékelése - és az eközötti elszakadni tudás).

mindazonáltal az önzés természetes és életbentartó. a boldogság felismeréséhez nem sok köze van. hiszen az a lényeg, hogy _én_ végre megszabaduljak az anyagi világ fennkölt énem számára alantas sallangjától, nem? a boldogság keresése és befogadása az igényeknek (és ezáltal az önzésnek is) elég magas szintje. kivéve, ha elmész ferences kolduló szerzetesnek afrikába.

amúgy egyetértek a mondandóval, csak arra gondoltam utalni, hogy elkezdeni magunkkal beszélgetni nem feltétlen jelenti azt, hogy őszinték is tudunk lenni.

[ Szerkesztve ]

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.