A nagy többség által megélt szerelem 80%-ban önzőségre épül. Olyan jól érzem magam veled. Olyan rossz nekem nélküled. Ha téged valami baj ér, akkor abba biztosan belehalok.
Nem merem kijelenteni, hogy ez baj, mert úgy gondolom a boldog élethez elengedhetetlen egy minimális önzőség, de az arányszámok a legtöbb esetben nagyon el vannak csúszva. Túl sokat foglalkozunk önmagunkkal és túl keveset a másikkal. És legtöbbször, amikor azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy ezt a párunkért, teljesen önzetlenül tesszük, akkor is hazugságban élünk.
Például, azért adsz egy ajándékot, mert várod a visszacsatolást. Várod, hogy utána a nyakadba ugorjon, mosolyogjon, körbecsókoljon és még jobban szeressen. De arra nem is gondolsz, hogy ezzel újabb elvárásokat állítasz felé, hiszen neki örülnie kell, akkor is, ha az az ajándék egy cseppet sem tetszik. Ezek a bújtatott elvárások pedig szépen lassan megmérgezik a kapcsolatot. Önzetlenül, elvárások nélkül kellene szeretni, de ez nem is olyan könnyű, mint amilyennek első olvasásra tűnik. Hiszen az sem jó, ha csak te vagy boldog és az sem, ha csak a társad. Az lenne az ideális, ha egy tökéletes adok-kapok menne a felek között, ahol soha sem marad hiányérzet és mindig megtérül a befektetett energia (szeretet). De ez nagyon ritka. Nem mondom, hogy lehetetlen, de ritka. Sajnos azt figyeltem meg, hogy egyre inkább hiányzik az ehhez kellő értelmi és érzelmi intelligencia a felekből. Mert ehhez bizony az kell. Na meg egy nagy adag türelem és tapasztalat, valamint a képesség, hogy tudjuk magunkat kívülről szemlélni akkor is, amikor elborít a rózsaszín köd vagy éppen mikor torkon ragad a zöld szemű szörnyeteg.
A fő probléma az, hogy mindent és mindenkit birtokolni akarunk. Megszerezni, meghódítani és magunkévá tenni. Tárgyakról és emberektől várjuk az igazi boldogságot. Aztán ráébredünk, hogy még ez sem elég és még ennél is több kell. Végül pedig szépen lassan elveszítjük mindazt, amit megszereztünk és akkor összeomlunk. Ledől az agyagtéglákból összehordott védőfal és ott maradunk egyedül, magányosan, kiszolgáltatottan, és megijedünk, mert nem tudjuk hogyan is éljünk teljes életet birtoklás és az ego játékai nélkül. Nem tudjuk hogyan bánjunk a saját lelkünkkel. Hogyan értsük meg, hogyan szeressük, hogyan nyissunk felé. A legtöbben ezért nem állnak meg soha. Ezért temetkeznek a munkába és ezért igyekeznek folyton külső forrásból megszerezni a boldogságot. Kemény felismerés ez: Félünk önmagunktól! Félünk attól, ami bennünk van. Futunk, rohanunk, menekülünk, egészen addig, amíg már nem futhatunk tovább. Mert mindig eljön az a pont, amikor meg kell fordulnunk és szembe kell néznünk önmagunkkal. Nagy harc ez, a fájdalom pedig elkerülhetetlen, de csakis ezen felismerés árán lehetünk képesek arra, hogy visszataláljunk a helyes útra.
Boldogan élni csak úgy lehet, ha mindent szabadjára engedsz. A családod, a társad, az értékeid. Köszönd meg, hogy az életed részei lehettek, légy hálás nekik azért, hogy örömöt csempésztek a napjaidba, de ne akard irányítani, ne akard birtokolni és ne akard megváltoztatni őket. Hagyd őket élni. Hagyd őket menni. És hagyd őket meghalni, ha itt az ideje. Jól élni csak azon felismerés árán lehet, hogy a földi létben minden időleges. A fiatalság, a szerelem, és maga az élet is. A boldogság nem holmi nagy kincs, amit folyton keresni-kutatni kell. Hisz a boldogság ott van benned, ebben a pillanatban is. Nem kell ahhoz senkit és semmit megszerezned, hogy elérd. Csak szembe kell nézned önmagaddal, meg kell tanulni eltépni a kötelékeid és eggyé válni a pillanattal. Az élet mindig a most-ban zajlik. Nem a múltban, nem a jövőben, hanem EBBEN a pillanatban.
Tehát emberek... kezdjetek el élni!