Hú de nagyon régen nem írtam. Hiába, az apaság és a bloggerkedés ritkán jár együtt, már ami a szabadidőt illeti.

Szóval az a helyzet, hogy Barnabás egészen különleges kis srác lett. Magának való, zárkózott, ahogy az a bakokra jellemző, leginkább velünk szeret lenni hármasban. Kis család, nagy szeretet. Gyermekek társaságában nehezen oldódik föl, kell egy fél óra, mire nekiáll játszani, de akkor is csak mértékkel száll be a közös buliba. És amíg a többiek össze-vissza dobálják a cuccokat, Barnabás összepakol, és mindenféle alakzatokat talál ki.

Egyébiránt imádja a zenét, ha jól dalt hall, azonnal táncolni kezd. A legszebb, hogy nem csak a valódi zenében hallja meg a dallamot: ha például a huzat hatására ütemesen többször is becsapódik a padlástér ablaka, arra is dudorászni kezd.

Egy jellemző sztori: ma lementünk a játszótérre. A kisrácok rendeltetésszerűen használták a parkot, homokozta, hintáztak, csúdáztak, ahogy azt kell. Barnabás viszont a kék égbolton lassú méltósággal vonuló madárrajokat figyelte leginkább, és csak egyszer kezdett el izegni-mozogni, amikor a szomszédos templomban megszólalt a harang. Érdekes volt nézni, hogy rajta (rajtunk) kívül senki, se gyerek, se felnőtt nem vette észre, milyen szép dallammal telt meg a finom tavaszi levegő.

És hogy mindezt vizualizáljam is: