Megőrizni? Lehet én vagyok a hülye, vagy a világ túl normális...

Pár hete, lassan egy hónapja rájöttem, hogy sok mindent csak egy ki tudja milyen időhosszig élhetek át. Amiket nem lehet se megvenni, se elkészíteni. És ezeket meg akarom őrizni valahogy... Még ha csak digitális formában is, vagy akárhogy.

Ugye, mint páran tudják az ismerősök közól, decemberben kiraboltak, és persze egy memóriakártyám is ott veszett el. Ami laza 3 év képei, emlékei voltak. És van olyan amit tényleg nem lehet visszahozni. És szeretném most már kiküszöbölni.

Nagyapám maholnap 79 éves. Imád sztorizni, még akkor is ha huszadjára mond el egyet, engem sose zavar. 1 jó hónapja, amikor kocsiban beszélgetünk, sunyiban felveszek mindent, néha videóra is, néha csak hangra... Mert sajna minden alkalom lehet az utolsó, bár erre nem vagyok felkészülve. De azért gyűlnek a felvételek...

Ott van Faterom, aki napról napra, műtétről műtétre változik, veszít a régi énjéből, és a külsejéből is. Igyekszem ezt is megörökíteni. Ezeket nem sikerült visszaszerezni, amiket még nem is tudom, hogy anno elküldtem-e bárkinek is.

Kutyám, aki már öregszik, és épp beteg. A legszarabbul sikerült fotókat is megtartom. Mert ez is olyan, hogy nem ember, de nem kell embernek lenni ahhoz hogy valakihez kötődjünk.

Viszont amiért hülyének tartom magam. Van itt, egy másik kis oldalam.. Oda sokat írtam, keserűséget zömmel. És rájöttem, hogy hülye vagyok, hogy az ilyeneknek is emléket állítok, még akkor is, ha mindezt csak én látom. Na meg akinek elküldtem persze.

De fizikailag is amit lehet, megőrzök. Néha olyan dolgokat is, amiket más ha megtudna, hülyének nézne, és egész nap röhögne kb. Vonatjegyek, 1-2 napra szóló valamik, kis szirszarok, kivétel nélkül olyanok, amiket az emberek nagy része kidobna...

Ennyit akartam kb.

Kiszámoltam, hogy életem nyolc évéből kilenc és felet töltöttem apa háborús történeteinek hallgatásával - Louie élete