Idén újra abban a szerencsében részesültem, hogy kiutazhattam Hongkongba, úgyhogy folytathatom tavaly megkezdett blogomat. Ezúttal lehetőségem nyílt rá, hogy hosszabbra szervezzem az utat, így a kötelező kiállításlátogatás után lesz még pár napom nézelődni ezen a vidéken.
Azt hiszem, hogy mégiscsak eljött az a pillanat, amire azt hittem, sosem jön el... mintha kicsit ráuntam volna a röpködésre. Egyik reptér pontosan olyan, mint a másik, üveg, fém, fényes padló, tarka emberek... és várakozás, várakozás, és még több várakozás. Na nem mintha türelmetlen lennék, sőt kifejezetten jól esik a sok rohanás után a kötelező nyugi... de akkor is. Várni a becsekkolásra, várni a biztonsági ellenőrzésre, várni a beszállásra, aztán várni az érkezésre – órák, órák. Persze aztán amikor megláttam fentről Budapestet, később Amszterdamot, mégiscsak előbújt a jó érzés, hogy utazom!
Szép idő várt Hongkongban:
Tényleg nem panaszkodni akarok, csak illusztrálni a sok várakozást: hajnali fél 5-kor léptem ki a lakásból Budapesten, és magyar idő szerint másnap éjjel 2-kor szállt le a gépem. Az barátok között is 20 óra utazással töltött idő. És mivel itteni időben reggel érkeztem meg a városba, és akkor még nem lehet elfoglalni a szállodai szobát (pedig már igencsak szerettem volna ágyat látni), így ekkor még kaptam a nyakamba további 4 óra várakozást. Ólmos fáradtságomat nem segítette a folyamatosan szakadó eső, de valahogy sikerült ébren kibekkelnem a maradék időt. (Ezalatt egyébként annyi kávét és teát döntöttem magamba, hogy végül egészen estig kihúztam ébren...)
Kedvenc villamosaim:
A szobára megérte várni, nem csak azért, mert szokás szerint egy luxusszállóba tettek, hanem mert szép lányos szobát kaptam sok tükörrel, kézzel festett romantikus faliképpel és egészen veszett kilátással. A 25. emeleten lakom, és az ablak olyan kialakítású, hogy oda lehet hozzá ülni, és akkor közvetlenül mellettem az üveg túloldalán a nagy mély semmi van. Óriási! A másik, ami szintén hatalmas, hogy az egyik, éjjel színváltós fényekben pompázó felhőkarcoló egész éjjel csak nekem villog az ablakban! Hát nem is érdekel, ki lát be vagy ki nem, én be nem húzom a függönyt éjszakára!
A kajálást az első napon elég frappánsan oldottam meg: amikor összecsomagoltam otthon, szomorú szemeket vetettem a megromlásra ítélt maradék ételekre, majd egy merész ötlettel beraktam az összeset egy zacskóba, és benyomtam a bőröndömbe. Mondom, mi történhet? Legfeljebb valahol kiszagolja egy kutya és elveszik. Hát nem foglalkozott sehol senki a bőröndöm tartalmával, szóval most van finom rozskenyerem, kecskesajtom, magyar vajam... Mondjuk arra figyeltem, hogy pl. növényi magokat ne hozzak. (Egyébként ehhez képest eljött velem otthonról egy-két gesztenye is, amiket így ősszel jártomban-keltemben szoktam a zsebeimbe pakolni, amikor meglátok a földön egy szépet, és bár azt hittem, minden zsebemből kiürítettem őket indulás előtt, hát nem... most azon gondolkodom, ültessek-e gesztenyefát Hongkongban. :-) )
Mivel tényleg nagyon hulla voltam, meg az eső is szakadt, és kajám is volt, ezúttal nem mászkáltam, és az elkövetkező pár nap is inkább a munkáról fog szólni. Van egy park a szálloda mellett, a szobára várás közben csináltam egy rossz minőségű kis videót a szakadó esőben csacsogó madarak hangja miatt.
