Bevezető

Sziasztok! Aki lemaradt a novella első könyv 5 fejezetéről, itt elolvashatja. Mivel tartalmilag folytatásos a történet, érdemes elolvasni előtte.

Invázió egy novellában 1-2 rész

Invázió egy novellában 3-4-5 rész

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

CHAPTER I. - ÉBREDÉS

INVÁZIÓ
MÁSODIK KÖNYV
CHAPTER I. - ÉBREDÉS

Frank egy piros, kicsit talán a tőzegáfonya izére hasonlító zselés szerű étel maradékával játszadozott a kanalával. Két nap telt el azóta, mióta felébredt a kórházi ágyban, 2224-ben. És mint sokadszorra, most is járt az agya. - Mondjuk erre azért semmilyen bizonyíték sincs, hogy a 23. században vagyok – töprengett - csak annyit tudok, amit a két doki elmondott. Elég szürreális a történet, meg a nevük is. Faszom. Mengele meg Wattson? Ilyen a mesében sincs. És hogy a történet felét szinte csak álmodtam, és az egész valami rehabilitáció része? Kötve hiszem. Itt valami kurvára bűzlik. Ezt súgják az érzékeim. A másik meg, hogy megmenteni a világot az ufóktól? Pont nekem? Tele vannak high tech cuccokkal, de nincsenek jó katonáik? Ez is baromi gyanús! Ki a tököm vagyok én, Bruce Willis? Mindegy is….viszont….ki kell derítsem, hogy mi folyik itt. Mindenáron. – gondolta Frank, és akaratlanul is ökölbe szorította a kezét. Reccsenésre lett figyelmes, simán kettétörte a műanyagtálkát a kezében, és a maradék zselé a földre lottyant. – Ejha – gondolta – tényleg jó erőben vagyok. Sőt! Túlzottan is! Ennek is utána kell nézzek, hogy milyen „drogokkal” pumpáltak fel. Ahogy az orvos is mondta, már csak a biztonság kedvéért vagyok itt, „megfigyelés” céljából. Ha történne valami hirtelen az egészségemmel. – De mi a fene történne? – kérdezte Frank önnön magától. - Már kicsit kezdem unni ezt a szobát. – És újra körbe nézett, körülbelül harmincadjára. Az egyik monitoron, mint később észrevette (amin számára érthetetlen adatok és görbék sorakoztak-offba), át tudja váltania a csatornát egy másik adóra, ahol valamilyen a „Menekülő Ember”-re hajazó szórakoztató sport műsort adtak, folyamatosan.

Annyi különbséggel, hogy itt nem hal meg közben és a végén sem senki. És bár a helyiség végében egy iszonyat jól felszerelt modern fürdő és WC található, mellette egy mini konditerem is, nem igazán kötötte le Frank-et. – Szívesebben nézném az utcai forgatagot, a dudáló taxisokat, a madarak csicsergését, a fákat….mint itt a négy falat – mélázott. - Kell keressek egy erkélyt vagy kiülőt, különben lassan bedilizek – morfondírozott tovább magában. És még valami az eszébe ötlött! Ezt nem is értette, hogy két napig erre az egy dologra nem gondolt! Két napja egy cigit sem szívott el! – Kurva gyorsan kell egy erkély – gondolta. – Elvégre ez egy kórház. És minden kórháznak van erkélye…kurva életbe, na! De még 21 napot és 16 órát kellett Frank-nek várni arra, hogy megtudja, hogy itt nemigazán nőnek fák, rajtuk madarakkal, és nincsen utca, sem utcai zaj. És nincs erkély sem. Gondolataiból Jenna hozta vissza a valóságba, aki épp a karját rázogatta. - Frank….Frank! A szokásos reggeli vérnyomásmérés, pupilla és egyéb vizsgálatok…. merre jár Frank? Már azt hittem, hogy stroke-ja van, annyira nem akart rám figyelni, csak mereszti itt előre nekem a szemeit… - mosolygott a nővérke. Jenna-val kapcsolatban még valamit tudni kell. Minden alkalommal, amikor Frank Jennára néz, ha csak egy pillanatra is, de eszébe jut a felesége, a kutyáik, a régi életük. És érdekes módon mindig egyre halványabban, a távoli múltba veszően. Mintha meg sem történt volna az egész. Meg is lepődött saját magán, hogy nincs lelkiismeret furdalása sem. Szóval Jenna igen…. – „szépségkirálynő arc, világbajnok cicik, feszes hosszú combok, finoman ívelt tökéletes popsival….nem is értem, hogy miért pont nővér lett belőle…mindenesetre furcsa azért kicsit…ez is…”.- Ez volt a véleménye röviden.

Három hét múlva Frank szinte mindent tudott az modern informatikáról, a programozásról, a továbbfejlesztett önvédelmi gyakorlatokról, sőt még a konyhai tudása is egy Michelin csillagos szakácséra hasonlított. Csupán 21 nap elteltével. Szabad járása volt a szinten. Ez lényegében kimerült egy körülbelül 100 méter hosszú L alakú átjárón, aminek mindkét oldalán szobák sorakoztak. A folyosó mindkét végén biometrikus azonosító rendszerrel ellátott sötétített üvegű biztonsági ajtók voltak, billentyűzetekkel. Frank megpróbálta „megmozgatni” ezeket az ajtókat, csak úgy finoman, de mintha csak egy kősziklát próbált volna arrébb tessékelni. Az első napján mikor kiengedték abból a szobából, ahol felébredt, igyekezett végig járni mindent, de más „beteget” nem talált. Talált viszont újabb kórtermeket, egy nagyobb edzőtermet, egy konyhát ebédlővel, és egy „médiaszobát”, ahol úgynevezett boxok voltak számítógépekkel és monitorokkal. Ebben a szobában ébredt rá, hogy az agya mint a szivacs, mint egy üres merevlemez, úgy itta be az adatokat. Mindenre emlékezett szóról szóra, amit egyszer elolvasott. És bizony magába szívott mindent, amihez hozzáférést kapott. Annyira ráérzett a számítógépek nyelvére is, hogy szinte látta maga előtt a sok nullát és egyest egy végtelen kódfolyamként a monitorokon.

Persze csak a lelki szemei előtt. Ezt a hirtelen jött tudásvágyat és annak befogadóképességét természetesen nem tartotta normálisnak. Meg is fogadta, immár vagy harmadszorra, utánajár annak, hogy mit műveltek vele, hogy így változni látszott az elméje, a tudata. Ahogy eljön ennek az ideje. Akármennyit kutakodott is ideiglenes börtönében, erkélyt, ablakot vagy kiülőt nem talált sehol, és az a csekély számú személyzet sem volt hajlandó erről beszélni, akikkel eddig találkozott. – Biztos szigorú utasításokat követnek. – gondolta – Jó katona lenne belőlük. Valószínűleg a föld alatt lehetünk, egy bázison. – szőtte tovább a gondolatait, de ezt is a későbbiekben kiderítendő teendők közé sorolta. Amióta felébredt, egy kész rejtély saját magának is. Frank a három hét alatt már hatszor álmodott Jenna-val. Mindegyik alkalommal Jenna a szétesőben lévő poszt apokaliptikus kinézetű Golden Gate hídon állt, és őt hívta, hogy tartson vele. De hova tartson vele, és mi elől? A háttérben pedig San Francisco letarolt felhőkarcolói látszottak. Nem tudta mire vélni ezt az álmot, az egész olyan szürreális volt. Mint ahogy hihetetlen volt a múltja, és ez az új élete is, ami hetek óta vele történik. És mivel a múltjával már szinte semmilyen érzelmi kötődése nem volt, ezért nagyon bizakodott benne, hogy ezek az álmok Jenna-val, valami izgalmas és romantikus jövőt sejtetnek engedni.

Katt a képre a nagyobb változatért

Frank egyik este a vacsora után úgy döntött, hogy éjszaka tesz egy kis kirándulást. Már napok óta tervezte ezt, de most határozta el magát véglegesen. Hátha ki tud deríteni valamit saját magával kapcsolatban. Este 10 után az a csekély számú egy darab takarító személyzet is elhagyta a részleget. A világítás fénye mint eddig mindig, a szobákban 30%-ra csökkent és mozgásérzékelővé vált, a folyosókon pedig 60%-ra csökkent. A látási viszonyok tökéletesek voltak még így éjszaka is a létesítményen belül. Noha egyetlenegy biztonsági kamerával sem találkozott eddig, sejtette, hogy szinte minden kanyarban van legalább kettő darab, még ha nem is látszanak. De elhatározta, hogy ez nem fogja visszatartani, ha valamit meg akarnak neki tiltani, azt úgyis észre fogja venni. Frank átnézte a ruháit, amiket itt bent kapott, de sajnos egy sem volt kapucnis. Igazából nem is értette, hogy miért ragaszkodott ehhez a kapucnis ötletéhez, hiszen itt valószínűleg mindenki pontosan tudja hogy ő ki, hiába van rajta bármilyen rejtő ruhadarab is. Ennek ellenére az egyik törölközőjét olyan jól be tudtad gyűrni a felsője alá, hogy egy tökéletes kapucni lett belőle. - Tökéletes - mosolygott magát nézve a tükörben. Mivel lelkileg most már ilyen biztonságban érezte magát Frank, ezért neki is vágott a felfedező körútnak. Az első akadály a folyosó végén lévő biometrikus ajtó volt. Úgy érezte, itt az alkalom, hogy kicsit kipróbálja a tudását. - Még szerencse, hogy a billentyűzetek nem mentek ki a divatból.

Ha csak simán ujjlenyomat vagy retinaszkenner lenne, nem tudnék kijutni. De így még lehet esélyem - gondoltak Frank, és ujjaival végig simította a vezeték nélküli lézer szálcsiszolt billentyűzetet, amin egyelőre egy darab gomb sem volt látható. De pontosan tudta jól, hogy ez billentyűzet, mert az egyik nap valamelyik alkalmazottat látta pötyögni rajta. Miután jobban szemügyre vette, az egyik oldalán alul talált rajta egy halványan derengő kb. 10 cm-es csíkot. Amint ezen végig húzta az egyik ujját, előtűnt egy holografikus billentyűzet, mely látszólag 1 centimétert kiemelkedett a síkjából. De a billentyűzet forgatásával rájött, hogy ez csak optikai csalódás, ennek ellenére pazarul nézett ki. És szerencsére működött is úgy, ahogy kell. A billentyűzet életre keltésével egyidejűleg egy kis kijelző is felvillant az előtte lévő fali konzolon. Egy szó villogott rajta: "Azonosító:" Mivel egyből nem szándékozott feltörni a rendszert, úgy gondolta megpróbálkozik pár alap szóval. hiszen pontosan tudta jól, hogy az emberek mennyire lusták. Egy pár szó sikertelensége után, a tizenötödik szó be is talált: "wattson". - Ez nagyon kezdő - mosolygott magában Frank - Dr. Wattson most megspórolt nekem vagy tíz percet. Még a média szobában tett látogatásai során a fejébe véste a környező szintek tervrajzait, ezeket különösebb erőfeszítések nélkül meg tudta keresni a számítógépben, és az emlékek elraktározása sem jelentett gondot. Így most pontosan tudta jól, hogy a biometrikus ajtó után 10 méterre egy lift lesz, amin három emeletet kell lemenjen a szerverszobáig.

A liftből kilépve egy 20-30 méteres egyenes folyosó után már csak egy balra kanyar lesz, és már meg is érkezett a céljához. De még mielőtt odaért volna a kanyarhoz, újabb meglepetés várt rá. A folyosó bal oldalán végig ablakok voltak. Kicsit megdöbbentette, amit látott. A látvány pedig magáért beszélt. A Föld volt az, kívülről, az űrből nézve. - Ó, hogy basszátok meg - mormogta - hát itt tényleg nem fogok lemenni a sarki közértbe cigiért. De mi a faszért kell mindig titkolózni? - kérdezte jobb híján magától, hiszen a folyosón senki más nem tartózkodott. Azt is észrevette pár másodperc alatt, hogy az állomás forog, valószínűleg így biztosítják a bent élőknek a gravitációt. Fejlett módon lehetett minden megtervezve, hiszen ebből semmit nem érzett. Pár másodpercnyi bosszankodás és nézelődés után elindult tovább a célja felé, hiszen már csak egy kanyar és egy rövidebb folyosó választotta el a szerverteremtől.

Katt a képre a nagyobb változatért

CHAPTER II. – TÖRVÉNYEK

CHAPTER II. – TÖRVÉNYEK

Ahogy kikanyarodott a bekötő folyósora, azonnal megtorpant. A szemben 10-12 méterre lévő szoba ajtaján egy felirat ékeskedett, ami még ilyen távolságból is olvasható volt: „Szerver Terem”, mellette jobbra pedig ez: „Belépés C03-as biztonsági fokozattal rendelkezőknek!”. Ez még talán nem is jelentett volna gondot Frank-nek, de amit az ajtó két oldalán látott, attól meghűlt benne a vér. Kettő emberformájú, körülbelül 2 méter magas, fémtől csillogó valamik álltak az ajtók előtt. Frank sosem látott még robotot ezelőtt, csak a filmekben. Gyorsan, de nem túl gyorsan, nehogy feltűnést keltsen, visszalépett a fal mögé. Még látta, ahogy az egyik őr a fejével követi a mozdulatait. – Mi a jó büdös franc ez? Mik ezek? – kérdezte magától kicsit izgatottabban. Próbált nagyon gyorsan visszaemlékezni mindenre, amit a biztonsági előírásokról olvasott a számítógépben. Mintha látott volna valami jelzést is a jobb mell páncéljukon. Egy kék „S” betű, kettős ezüst körben. Ahogy aktiválódtak a neuron pályák az agyában, azonnal rá is talált a válaszokra a rövid távú memóriájában. „Androidok.

Az android olyan robot vagy szintetikus élőlény, ami az ember formáját és viselkedését utánozza. Minden téren az emberek szolgálatát hivatottak kielégíteni. A felépítésük lehet fém, műanyag, szerves, vagy hibrid. Mesterséges intelligenciával vannak ellátva.” Az „S” betű security lehet, azaz biztonsági szolgálat. A kettős ezüst kör pedig katonai robotot takar, speciális stratégiai és vészhelyzet megoldó chip-el. Ahogy minél tovább olvasott az emlékeiben Frank, annál jobban elfehéredett. Felismerte a Boston Dynamics jelét a robotok váll lapján lévő emblémán – Bassza meg! – suttogta – Ezek Atlas X10-esek! Olyan gyors reflexeik vannak, hogy ha sikerülne is valami álakcióval eltereljem a figyelmüket, az ajtó kilincsét még meg tudnám fogni, de belépni már nem tudnék rajta. Utána természetesen öt másodperc múlva minden végtagom el lenne törve, hogy mozgásképtelen legyek. És persze víz, por, golyó és repeszállók. Csak arra a feladatra figyelnek, amivel megbízták őket.

Utasításokat a megfelelő azonosítások után csak a közvetlen felettesüktől fogadnak el, akár szóban, akár távoli eléréssel. – Hm - hümmögött Frank, miközben kileskelődött a sarkon – de olvastam én mást is ezekről a robotokról. És ha nem akarok megszáradni itt a folyóson, akkor meg kell próbálnom… – Ha eddig eljutott, innen már botorság lenne visszafordulni. Nagy levegőt vett, és merészen megindult a robotok felé. Ahogy kilépett ismét a sarok mögül, mindkét robot feje egyszerre és iszonyat gyorsan Frank felé fordult. – Na, kurva jó! – gondolta Frank, miközben lassan és megfontoltan lépkedett előre – Nagyon muszáj volt idenézni mindkettőtöknek mi? Tiszta para az egész… – súgta maga elé, miközben a harmad távot már meg is tette….és innen már nincs visszaút….

Katt a képre a nagyobb változatért

Az ilyen katonai robotokra vagy bármilyen robotra, vagy csak úgy egyáltalán bármilyen más ellenségre Frank kapásból három „ellenszert” is tudott. Aknavető, páncéltörő, T–72-es Ural harckocsi. De sajnos pont nem állt a rendelkezésére ezekből semmi. Pusztán a harci tapasztalatára, és itt a bázison oly gyorsan elsajátított és tökélyre fejlesztett ninjutsu és aikido tudására hagyatkozhatott. De valljuk be őszintén, bármilyen közelharcra ezekkel a robotokkal, és annak pozitív kimenetelére, nem sok esélye volt. Sikere százaléka egész pontosan a nullához közelített. És ezzel tisztában volt Frank is. Itt mást kell meglovagolni. Ami percekkel előtte eszébe jutott még a sarkon túl, az egy törvény. Vagyis három törvény. A számítógépben olvasott a robotokról, a viselkedésükről, a felhasználási területükről, és ott volt szó erről. A robotok három törvényéről, hogy az emberiséggel együtt tudjanak működni minél hatékonyabban és biztonságosan.

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.

3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.

Valamint kiegészítették ezt egy nulladik törvénnyel, ami így szól:

0. A robotnak nem szabad kárt okoznia az emberiségben, vagy tétlenül tűrnie, hogy az emberiség bármilyen kárt szenvedjen.

Frank tudott még egy-két módosításról is, ezeket különleges helyzetben vagy helyeken alkalmazzák, de nagyon remélte, hogy e két robot pozitron agyát nem módosították sehogy. Egyébként is szigorúan tilos bármilyen módosítás ezekben a finoman kidolgozott mesterséges agyakban, mert a működésükben hiba léphet fel, és emberélet is múlhat rajta. És ebből akart kihozni valamit. Bármit. Ötlete még nem nagyon volt, de úgy gondolta, hogy a rögtönzésben is jó szokott lenni. Maximum nem tud bemenni a szerver szobába. – De ez kizárt – mormogta – be kell jussak, mindenáron. – Épp időben ért a gondolatai végére, mert elérte a robotokat, és megállt előttük. Frank sem volt éppen alacsony a maga 186 centijével, de Ilyen közelről még nagyobbnak és robusztusabbaknak tűntek az őrök. Nem győzött csodálkozni, hogy milyen minőségi módon rakták össze ezeket a gépeket. Minden egyes alkatrész hibátlan volt. A szemeik vagy nevezzük őket érzékelőknek, és a különböző más funkciókat ellátó ledek, nagyon szép kék fénnyel világítottak sejtelmesen.

Eközben eltelt vagy 2 perc, a robotok Franket nézték, ő meg a robotokat. - Hm, ideje, hogy induljon a rögtönzés, meglátjuk, hogy beválik e valamelyik módszer. – gondolta és megszólalt - Robot! Be szeretnék menni a szerver szobába, meg kell néznem valamit. – A jobb oldali robot szólalt meg nemtelen, de kellemes hangon. – Negatív. Ön nem rendelkezik a megfelelő biztonsági besorolással. – Miért, milyen besorolással rendelkezek? – kérdezett azonnal vissza. – A01 – válaszolt a robot. A válla mellett rálátott az ajtóra, és megerősítette magában, hogy igen jól látta kb. 5 perccel ezelőtt, C03 az a szint, amikor bemehet hivatalosan. Hát az övé biztos a legalacsonyabb szint, mosolygott Frank. – És - kezdte újra – semmilyen körülmények között nem mehetek be? – Ha rendelkezik a megfelelő biztonsági besorolással – jött a válasz. Nagyon úgy tűnt, hogy ezek a gyermeteg próbálkozások nem fognak sikerrel járni. - Azonnal stratégiát kell váltanom - gondolta Frank. Talán ha egy ember élete veszélyben lenne, akkor a robotok elmozdulnának a helyükről. Egy próbát mindenképpen megér. - Robot - kiabált nagy hangon, tettetve az ijedtséget - azonnal siessetek a felső szintekre, mert emberéletek vannak veszélyben. - A vele szemben álló robot egyik ledje észvesztő módon villogni kezdett. Valószínűleg kapcsolódott a központi hálózatra és minden szintet azonnal átnézett. Eltelt vagy öt másodperc is, mire megszólalt - Negatív.

Az állomás területén nincs veszélyben ember élete. - Ez nem igaz - kiabált tovább Frank vele - láttam, hogy több helyen is tűz van, és sok a füst. - ismét elkezdett villogni a robot ledje, de most már csak kb. két másodpercig. - Negatív. Az érzékelők sehol nem jeleznek tüzet és füstöt. Minden ember biztonságban van. - Frank úgy érezte, hogy elfogyott minden ötlete, és ezért úgy döntött, megpróbálkozik egy kis fizikai erőszakkal. - Na, és ehhez mit szólsz vasember? - kérdezte, majd a jobboldali robotot a sípcsontjának megfelelő helyén elkezdte rugdosni. Még sosem rugdosott betonoszlopot ezelőtt, de most úgy érezte, hogy ez pontosan ugyan olyan érzés lehet. A robot kétoldalt megfogta Frank vállát, majd megszólalt - Ha ezt a tevékenységet tovább folytatja, meg fog sérülni a lába. Nem engedhetem, hogy bármilyen kárt szenvedjen. - Mondta, majd könnyedén felemelte kb. 5 cm-re a földtől, és egy méterrel hátrébb vitte. Frank innentől kezdve azt is tudta, hogy milyen az, amikor az embert satuba szorítják, majd egy targoncával felemelik, és arrébb viszik. A fizikai ellenállásnak egyszerűen semmi értelme nem volt. És innentől kezdve bármit is mondott, a robot többet nem volt hajlandó megszólalni vagy reagálni. – Hogy rohadjál meg – mormogta a fogai közt – akkor is bemegyek. - Pár perc álldogálás és kissé ideges nézelődés után Frank rájött, hogyha semmi olyasmit nem csinál, ami a robotok által ellátott feladatot zavarja, akkor lényegében bármit csinálhat itt a folyosón. Egy pillanatra elgondolkozott azon, magában mosolyogva, hogy kézen áll egy kicsit. De természetesen tudta, hogy erre most nincs idő.

Viszont... amire van idő, és amire mindig kell időt szakítani, egy kicsit jobban körbenézni. Frank hamar észre is vette, hogy a folyosó mindkét oldalán szabályos időközönként szellőzőrácsok vannak. Körülbelül 70x70 cm-esek, és ahogy közelebbről is megvizsgálta a rácsokat, rájött, hogy mind a négy sarkát sima műanyag rögzítő tüskék tartják csak a helyükön. - Minden elismerésem a tervező mérnököké, mert aki ezt tervezte, az biztos hogy nem számított kéretlen behatolókra. - kuncogott magában. - Most már csak arra van szükség, hogy az őr robotokat se zavarja az én kis gerilla akcióm – futott át Frank agyán, miközben lassan és finoman közelebb lépett a szellőző rácshoz. Legnagyobb meglepetésére és örömére, a robotok a fülük botját sem mozdították még arra a mozdulatára sem, mikor a rács sarkait elkezdte ki lazítani a rögzítő tüskékből. A művelet bizony percekig is eltartott, és közben rá kellett jönnie Franknek, hogy a mérnökök mégis számítottak a kéretlen látogatókra. Minden erejét latba kellett vetnie, hogy a rögzítéseket kihúzza a helyükről.

Ezt egy átlagos ember biztos nem tudta volna megcsinálni. Amikor kész volt mind a négy sarokkal, szép csendesen letette a rácsot maga mellé a falnak támasztva. És majd, mint aki éppen csak nézelődik egy parkban, rápillantott a robotokra. Csak álltak némán és mozdulatlanul. - Hm - hümmögött Frank - nekem jó. - és azzal a lendülettel fel is húzta magát a nyíláson át. Jól sejtette, ez nem csak szellőző, hanem szerviz alagút is volt. A belső oldalon végig áram és optikai kábelek futottak. A csillogó porrétegről pedig tudta, hogy itt évek óta nem járt senki. Körülbelül 10 méter csendes négykézláb kúszás után, meglátta az első rácsot a bal kezénél. Úgy gondolta, hogy már az ajtón túl lehet, és ez biztosan már a szerverterem. Pár percnyi halk káromkodás és erőfeszítések után, sikerült itt is mind a négy rögzítő tüskét kihúzni a helyéről. Kissé izgatottan engedte le a rácsot, de úgy nézett ki, hogy a szerencséje nem hagyta el.

Katt a képre a nagyobb változatért

Egy halványkék fénnyel megvilágított terembe jutott, rengeteg polccal, és azokon halkan zümmögő gépekkel. A helyiség természetesen légkondicionált volt, Frank majdnem hogy fázott. Könnyedén megtalálta azt a pár asztalt is monitorokkal és számítógépekkel, ahol valószínűleg rendszergazdák szokták végezni a dolgukat. Itt már kicsit nehezebb dolga volt, mint a biometrikus ajtónál. Negyedóra is kellett, mire sikerült feltörnie a rendszert, és eljutott az orvosi jelentésekig. Arra viszont már az elején rájött, hogy sokkal többet itt nem fog megtudni, mivel a többi adathoz hardverkulcs is szükséges. Arra kell majd keressen egy magasabb prioritással ellátott számítógépet és egy kulcsot. Frank ahogy kutakodott az orvosi jelentések között, egyre jobban azt érezte, hogy ideges. - Nézzük csak.....- motyogta halkan maga elé - ......... W betű........ Frank Willson......... á, meg is van..... azt mondja hogy...... különleges kezelések....... regressziós hipnózis...... ez az, megvan! - És ahogy elkezdte olvasni, most már egyértelműen az idegesség jeleit vélte magán felfedezni. Frank most már egy csomó dolgot tisztán látott. John bácsi élt és tényleg a rokona volt, és a felesége és a kutyák is léteztek. Viszont Will az unokaöccse, csak kitaláció volt, egy mellék program, amit csak az agya kreált. - De mi a francért talál ki az agyam egy klón rokont? Mit akar ezzel üzenni a tudatalattim? - töprengett Frank. - Ezt még mindenképpen ki kell derítenem. - fogadta meg. A lebegő ufó a város felett, szintén igaz volt, de hogy utána mi történt, azt még az itt olvasottak között sem tudta kideríteni. Ezek szerint még hipnózisban sem tud visszaemlékezni mindenre….azért ez is érdekes….

CHAPTER III. – JENNA

CHAPTER III. – JENNA

A két fehér ruhás alak egy asztalnál ült, mindkettő előtt kávé, amely még gőzölgött. Az asztalon mindenféle világító ledek, érintőpanelek és joystick-ok voltak láthatók, a pult mögötti falon pedig körülbelül 20 monitor volt felszerelve. Az egyik legnagyobb kijelzőre tapadt mindkettőjük tekintete. Hosszú percek óta figyelték már a történéseket, némán. A magasabbik, miután szürcsölt egyet a kávéjából, megszólalt. - Az addig rendben is van Dr. Wattson, hogy ha az őr robotok ártalmatlanná akarták volna tenni Frank-et, mi természetesen azonnal közbe léptünk volna, hogy ne történjen személyi sérülés. Hiszen pontosan tudjuk jól, hogy szükségünk van rá. - Itt megállt egy pillanatra Dr. Mengele egy újabb korty kávéért, majd folytatta - De egy valamit áruljon már el nekem Dr. Wattson. Frank hogy az istenbe jutott be a szerver szobába? Még szerencse, hogy abból a szobából nem sok adathoz fér hozzá. Miért nem reagáltak a robotok? Hiszen pontosan érzékelték, hogy mi történik körülöttük. Még azt is biztosra veszem, hogy kintről azt is hallották, ahogy Frank a számítógép billentyűzetén pötyög....választ várok Wattson, mi történt az előbb? - Wattson kissé idegesen hajlítgatta a már kiürült kávéspoharának a szélét. - Nem értem - kezdett bele a magyarázkodásba - soha nem volt még olyan, hogy egy robot ne tartotta volna be az utasításokat. Ez példa nélküli. Pontos és szigorú utasításokat kaptak tőlem.....Le kell majd futtassunk rajtuk egy tesztet. Nem tudok egyelőre megfelelő magyarázattal szolgálni - Rendben van - válaszolta Dr. Mengele. Majd mindketten tovább nézték a kijelzőn, ahogy Frank igyekszik vissza a szobája felé. Az utolsó korty kávéjával játszadozott éppen Mengele, mikor eszébe jutott még valami.- Wattson! Mit is mondott?

Miféle pontos utasításokat adott a robotoknak? Mondja vissza nekem most, de szóról szóra ám! - emelte fel a hangját csillogó szemekkel. – Természetesen...egy pillanat - válaszolta Wattson - ha jól emlékszem..... nem nem..... biztosan ezeket mondtam nekik: "Senki nem léphet be a szerver terem ajtaján, csak aki rendelkezik a megfelelő biztonsági fokozattal!". - Na ez az! Itt a hiba, látja Wattson? - csapott egy hatalmasat a tenyerével az asztalra Dr. Mengele. - A robotok most sem tévedtek, most is pontosan szó szerint követték az utasításokat! Senkit nem engedtek belépni az ajtón, aki nem oda való! Frank pedig nem az ajtón ment be! Természetesen valószínűleg érzékelték, hogy bent tartózkodik, de nem volt további teendőjük vele a parancs szerint. Ha azt mondta volna robotoknak Wattson, hogy senki nem tartózkodhat a szerver teremben, akkor most egész más lenne a helyzet. De, legalább megtudtuk azt is, hogy Frank elég jól ért a számítógépekhez…. Talán kicsit még jobban is, mint az elődjei....- vonta le a konzekvenciákat Dr. Mengele, miközben lekódolta a megfigyelő szoba ajtaját..

Újabb 3 hét elteltével, mindkét doktor egy katonai elemzővel nézegették az azóta lefuttatott szoftveres és fizikai tesztek eredményeit. – Kitűnő, kitűnő, kimagasló…..nagyszerű….. – ujjongott szinte Mengele, mint egy gyerek – Elvárások felett teljesít az alany…akarom mondani Frank. Testi és mentális állapot szintén rendben van. Bár egy kicsit szerintem túlzottan kíváncsi típus. Kíváncsibb, mint az elődei, de hát ilyen ez az emberi elme…sohasem egyforma….belefér, úgy gondolom. – Tévedett. Most az egyszer a praxisa során tévedett Dr. Mengele. Nagyot. De ezt csak 3 nap múlva fogja megtudni. – Ideje egy kis űrsétára küldeni a Frank-et, hogy érezze a feelinget, hogy ráérezzen az izére. - folytatta az elemzést. – Az utasításokat elküldöm még ma minden érintett állomásnak. – fejezte be a doki. - Ja, és Wattson, reggel küldje be hozzám Jennát, beszédem van vele.

A kopogás és az ajtón való belépés után, legalább hat perc telt el, mire az orvos fölnézett az előtte fekvő, az asztal lapjába beépített nagy kijelzős monitorról. - Mióta is dolgozik nálunk Jenna? - kérdezte Dr. Mengele. - Már majdnem öt éve - válaszolta a nővérke, aki nem tudta mire vélni ezt a reggeli reportot. - Szóval szinte a kezdetek óta, vagyis amióta elkezdtük a „Frank” projektet....- ezt már szinte csak magának mondta a doki, és jobban szemügyre vette a nővért. Tudta jól, hogy Jenna csinos, hiszen sokszor látta már. De most, hogy szánt rá egy kis időt, és alaposabban szemügyre vette, rájött, hogy nem csak csinos, hanem szinte tökéletes a teste és az arca. - Tökéletes darab...- mormogta maga elé elismerően és olyan halkan, hogy nem is lehetett érteni, hogy mit mond. - Parancsol? Nem igazán ér...- Semmi, semmi - állította le a doktor felemelt tenyerével a nővért - Nem érdekes, csak motyogtam magamban. Viszont ami érdekes, az az, amiért ide hívattam. Lenne Önnek egy megbízásom. Azért gondoltunk Önre, mert már régóta ismerjük, és a bizalom teljes. - Jenna arcán a kíváncsiság jelei mutatkoztak. - Ha elfogadja, és sikerrel jár - folytatta a doki - akkor 30 százalékkal emelünk a kredit szintjén, és egy hétre elmehet nyaralni valamelyik virtuális létesítményünkbe.

Mondjuk a Marsiba, ott a legjobb a holo fedélzet. - A doktor elégedetten konstatálta, látva Jenna szeme csillogását és mosolyra húzódó száját, hogy elérte a kívánt hatást. A holo szobák, mint prémium fizetségek, mindig beválnak. Főleg a legnagyobb, ami a Marson található a felszín alatt. Itt egy több ezer négyzetméteres holo fedélzet van, amely bármelyik földi paradicsomot vagy tengerpartot képes utánozni. Csak a kiváltságosok juthatnak el ide. - Mit kell tennem? - kérdezte ilyen Jenna halkan, szinte pironkodva. - Semmi extrát, amit ne tudna megtenni... - válaszolt Mengele. - Csábítsa el Frank-et. - A nővér szemei azonnal kikerekedtek. - Csábítsa el - folytatta a doki. - és tegyen nálam rendszeresen jelentést, hogy Frank mire készül, mit gondol, hogyan érez. Hogy meddig megy el a csábításban... khm... azt önre bízom. Ahogy jónak látja. De - és itt felemelte a mutatóujját az orvos - első a küldetés, és az Ön biztonsága. És nem utolsó sorban, ez egy szigorúan titkos művelet, senkinek sem mondhatja el. Akar egy kicsit gondolkozni az ajánlaton Jenna? Estig van ideje... - Nem szükséges - mondta komolyan Jenna - Frank amúgy is szimpatikus ember... elvállalom a küldetést, doktor úr. - Remek remek - örvendezett Mengele - az írásos parancsot, valamint a szükséges engedélyeket, és egy darab hardware kulcsot, és a további mindenre kiterjedő részleteket megkapja írásban, pár perc múlva. Köszönöm Jenna, távozhat. - Én is köszönöm doktor úr - válaszolta Jenna, miközben megfordult. Ahogy az ajtó felé lépkedett, gúnyos mosoly jelent meg az arcán.

Jenna Frank ágyán ellenőrizte a szintetikus nanotechnológiával készült ágynemű huzatok állapotát, hogy cserére szorulnak e. Feleslegesen. Öntisztítók, nem gyűrődnek, folt taszítók. Természetesen azért időről időre ki szokták őket mosni. Frank épp a szoba végében lévő mini konditeremből lépett ki, csillogó felsőtesttel. – Jó napot. Látom edz. Minden rendben, jól érzi magát? – Üdvözölte Jenna. – Muszáj mindig magázódnunk? – kérdezte Frank suttogva, halkan. – Muszáj, igen muszáj. Nem tudom, hogy itt is vannak e kamerák…azonfelül meg, attól hogy elcsattant véletlenül egy csók köztünk, még nem vagyunk együtt…vagy hogyan is mondják ezt….- Feszengett Jenna, még mindig az ágyakat igazítgatva alibiből. – Frank hangosan felnevetett. – Egy csók? – De ezt már újra halkan kérdezte. – Egy csókra emlékszel Jenna drága, tényleg? Én vagy 15 hosszú csókcsatára emlékszem. De, az is lehet, hogy manipulálták az emlékeimet. Ezen a francos helyen minden lehetséges. – Jenna miközben a takarón rázott egy jó nagyot, korholóan pillantott rá, majd a kondi szoba ajtajára. Frank vette a lapot. – Bent felejtettem a törölközőmet és vizes palackot…. mindjárt jövök. – Hagyja csak. – Mondta Jenna, és ő is elindult - Majd én kihozom, az én dolgom. – És Frank után sietett.

A következő három percben, ha valaki belépett volna a kórterembe, nem kellett volna ahhoz átlátni a falon a konditerem felé, hogy pontosan tudja, ott mi zajlik. Áthallatszódott minden. Nyögések, csókok, és mintha két ember verekedne….mintha az erősebb ember a gyengébbiket a falra szegezné, hogy bántsa épp. De természetesen itt fájdalomról és erőszakról szó sem volt. Szerencséjükre sem a kórteremben, sem a mini konditeremben nem voltak rejtett kamerák, és nem járt erre egy légy sem. Nem is tudott volna, hiszen a csírátlanított állomáson nem voltak legyek, sem más rovarok. – Ezt….nagyon nem kellene ám csináljuk. – vette suttogóra még mindig Jenna, miközben arrébb húzta magát, és valami kis eszközzel újra tökéletesen fénylővé és enyhén pirossá tette az ajkait. – Le fogunk bukni, engem kirúgnak, mehetek majd takarítani ki tudja hová….. veled meg ki tudja mit csinálnának. Mengelétől minden kitelik ám! – mondta aggódva Jenna. – Jó, majd ezentúl óvatosabbak leszünk. - vette kicsit komolyabbra Frank is. Majd témát váltott. – Megszerezted…a kulcsot? – Jenna mosolygott. – Nem kellett megszerezzem. Nem kellett kérjem sem…oda adta magától. – Franknek kikerekedtek a szemei a csodálkozástól. – És mit kért érte cserébe az öreg? – kérdezte. – Hm, semmi extrát …. – mosolygott Jenna. – Szemmel kell tartsalak, kifaggatni, hogy mik a szándékaid…ilyesmik… és …. el kell csábítsalak. – Micsoda??? – Játszotta Frank a felháborodottat. – így kihasználni engem….undorító …. de hát a parancs az parancs. Nincs mit tenni! Tessék nővérke, tegye a dolgát csak…csábítson el…nem fogok ellenállni… bármennyire is ezt diktálná a józan eszem. – kuncogott Frank – Mekkora szerencse, hogy mindig nálam van a rúzskészletem – suttogta Jenna, miközben erősen a falnak szorította Frank-et, majd a keze lassan elindult az ágyéka felé….

CHAPTER IV. – ÚTON

CHAPTER IV. – ÚTON

Két nap múlva Frank egy nagy hangárban álldogált kb. 50 méter magasban, egy hídon. Éppen a vadonatúj repülős ruháját nézegette. - Valami eszméletlen durva cucc ez – motyogta az orra alá, miközben már harmadszor simogatta magát végig. Ahogy körbe nézett, olyan érzése volt, mintha csak a földi NASA központjában álldogálna. Mindenfelé sürgő-forgó katonák, siető kiszolgáló személyzet, akik épp a furcsa formájú vadászgépeket töltik fel. Ilyen magasból nehéz lett volna megmondani, hogy éppen ki mit csinál, de valószínűleg mindenki pontosan tudta jól a dolgát, hiszen senki nem keresztezte a másik útját soha. A csarnok hatalmas volt, kb. 60 méter magas és 500 méter hosszú, szélessége pedig kb 200-300 méter lehetett. Már amennyiben ezt szemmel meg lehetett tippelni. De Frank mindig jó volt a tippelésekben, is. A közlegény, aki idáig elvezette, közölte vele, hogy hamarosan érkezik Gordon hadnagy, aki őt innen átveszi. Majd sietve lelépett.

Pontosan egy perc múlva a híd végén megjelent egy körülbelül ugyanolyan magas és izmos néger fiatalember, mint Frank. Nem lehetett több harminc évesnél. Határozott, gyors léptekkel pillanatok alatt odaért hozzá. Tisztelgett, majd megszólalt - Üdvözlöm uram! Abe Gordon hadnagy vagyok. Én leszek a kísérője. De ha akar, szólítson csak Gordonnak. Önt hogyan szólíthatom? Willson ezredes? Mert ha jók az értesüléseim, úgy tudom, hogy az északi sarkon ezredesi rangban szolgált. - látszott rajta a jó katonai nevelés, és hogy tiszteli azt, akivel beszél, bárki is legyen az. - Megteszi a Frank is Gordon. Nem kell annyira hivataloskodni. Egy kis felvilágosítást mindjárt adhatna is nekem. Túl sok mindent Dr. Mengele nem mondott el, csak annyit, hogy szeretné, ha tennék egy felderítő utat a föld körül. Szeretné ha körbe néznék kicsit, átadnám magam a megérzéseimnek, stb. Melyik géppel megyünk egyáltalán? - kérdezte Frank. - Ó, én sajnos nem tartok önnel. - sajnálkozott - Pedig szeretnék. Mindent megmutatok önnek, mindent elmagyarázok, amit éppen szeretne tudni. Viszont egy Atlasz X10-es biztonsági robot Önnel lesz végig. - Ó, de jó - lelkendezett Frank cinikusan - őket már ismerem, biztosan jól elleszünk. És - nézett le a magasból Frank - melyik kicsike lesz az áldozat? - Semelyik - válaszolta Gordon - és közvetlenül maga elé mutatott - Ez lesz az öné, ez a nagy vadász-elfogó űrsikló, itt közvetlenül előttünk lent, aminek épp most fejezik be a feltöltését. - Frank állát ha történetesen nem fogják a fejéhez izmok, inak, és bőr, akkor most leesett volna. - Öcsém....ez nagyon baszó....- futott ki a száján. - Tessék, milyen? Nem értem - kérdezett vissza Gordon értetlen arccal. - Semmi, csak azt mondom, hogy nagyon jó! Nem számítottam ilyen jó űrsiklóra. - mondta őszintén Frank. - Igen, igen - kezdett el pörögni Gordon - a legjobb. És ha megengedi, mondanék is róla pár szót. Látszott Gordon arcán, hogy a következő mondatokat bemagolta:

• Először is, ez a legmodernebb űrsikló, ami csak létezik. Összesen csak 3 darab van belőle.

• Saját gravitációs tere van. Meg ne kérdezze Frank, hogy hogyan. azt én nem tudom. De van neki. A mérnökök biztos jobban el tudják magyarázni. Így sem a pilótafülkében, sem a többi helységben nem kell lebegni.

• Bolygó felszín közeli légkörben 55-szörös hang hangsebességre képes. A felső légkörökben pedig több mint 63-szoros hangsebességet is át tudja lépni. Ez megközelítőleg 19 km/másodperc, szóval iszonyat gyors ez a gép Frank. A Földön természetesen még nem volt tesztelve….tudjuk miért ugye…A nehézségi gyorsulás még nincs kiküszöbölve, így csak korlátozott mértékben lehet gyorsulni.

• Saját fegyver rendszerrel rendelkezik, amely automata módban is működik. Kézifegyvereket egyelőre nem kap.

• Saját atomreaktora van, 20 évig el lehet vele lenni. Élelemmel és vízzel viszont sajnos csak két-három évig lehet feltölteni, személyzettől függően. Oxigéntermelő és víztisztító visszaforgatási rendszere is van.

• Az űrsikló teste palládiumból, ezüstből és szén nanocsövek ötvözetéből készült. Elképesztően kemény és ellenálló, de ugyanakkor rugalmas is. És nagyon könnyű is, minden berendezésével együtt csupán 18450 kg. A maximum felszállótömeg pedig 32881 kg is lehet.

Harminc másodpercet várt még a monológ végén Frank, hátha folytatja Gordon, de úgy tűnt, hogy befejezte. - Hűha, ez tényleg ott van a toppon basszus. – mondta őszintén, mert tényleg örült a felsoroltak hallatán. – Durva gép! De lenne még egy kérdésem a számítógép vezérléssel kapcsolatban - itt kicsit elbizonytalanodott Frank, mert nem volt biztos benne, hogy szabad e így rákérdeznie nyíltan arra, amit tudni akart - Szóval... Lehet e külső egységeket, adattárolókat, vagy bármi mást csatlakoztatni a számítógéphez? Például mondjuk hardware kulcsot? - itt azért érezte, hogy egy kis pír elönti az arcát, mire nagy nehezen ki mondta ezeket a szavakat. De szerencséjére Gordon maga volt az ártatlanság, így egyáltalán nem gondolt semmi rosszra, sőt segítőkészen válaszolt is gyorsan. - Persze persze, lehet rá csatlakoztatni. Igazából mindent lehet hozzá csatlakoztatni. Ez egy nagyon modern számítógép.

Katt a képre a nagyobb változatért

Mire leértek a lifttel, a karbantartók már befejeztek minden feltöltést és rendszerellenőrzést. Frank-et furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy meglátta az X10-es robotot a feljáró mellett állni. – Gordon…most egyből kimegyek a robottal élesben? Nem csinálunk előtte valami tesztrepülést mondjuk itt a bázis körül, vagy ilyesmi? – kérdezte enyhe aggódással a hangjában. – Én úgy tudom, hogy igen, élesben…. – felelte Gordon – hiszen minden teszten sikeresen átment, és az utolsó napokban a szimulátorban is a vártakon felül teljesített. Úgy érzi talán, hogy korai….valami baj van talán? Szóljak a feletteseimnek, hogy lefújva a küldetés? – Nem nem, felesleges…..menni fog….semmi gond…. – visszakozott Frank. De halkan, magában ezt motyogta - … be a mélyvízbe mi? Hogy rohadjatok meg. – És mosolyogva követte Abe-t az űrsiklóba. Körülbelül másfél órába telt, igaz csak felületesen, míg Gordon minden helységet és berendezést megmutatott, elmagyarázott.

Az oktatófilmekből és szimulációs gyakorlatokból amúgy is ismerős volt neki minden. A robot végig a nyomukban volt, tisztes távolságban. Ennek ellenére Frank jól tudta, hogy 5 másodperc elég lenne ahhoz, hogy a mellette teremjen, és ártalmatlanná tegye őt. Ha valami oknál fogva éppen erre kényszerülve. Ha mondjuk éppen utasítják rá. Utoljára hagyták a hajó fő helyiségét. A háromszemélyes tágas pilótafülke bemutatása után, ahol a hardverkulcsot fogadó fő számítógép terminál is volt, Abe-nek felderült az arca. - Á, Frank most jut eszembe. Van önnek egy meglepetés. Külön az ön kedvéért, az űrsikló orr részében, kialakítottak egy egyszemélyes pilótafülkét is. Ha helyesek az információim, az ön egyik álmából vették az emlékképet. Azt beszélik, hogy az egyik vadászbombázó pilótafülkéje volt hasonló ehhez, mint amit ön vezetett sokszor. Azért csinálták ilyen régi stílusúra, hogy otthon érezze magát. Még a szellőzőrácsok is a helyükön vannak, és a festés is ugyanolyan viseltes, mint egy korabeli öreg repülőnek. Jöjjön, nézze csak meg! - Hívta Gordon, és az arcán olyan büszkeség jelei látszottak, mintha legalábbis ő csinálta volna a fülkét. Nem is tévedett sokat. Franknek tényleg tátva maradt a szája. Leszámítva a modernebb érintő kijelzőket és hologram kivetítőket, pont úgy nézett ki, mint ahol ő oly sok órát eltöltött a levegőben. Ugyanaz a hűvös fém borítás, az itt ott lepattogzott kalapács lakkal, és ugyanolyan kopott joystick és gombok. Most, ahogy itt állt a pilótafülkében, a kezdeti enyhe aggódása már rég a múlté volt. Amint beleült a székbe, elő törtek belőle a régi érzések. Úgy érezte megérkezett, ez itt az ő gépe. - Jó..... kibaszott jó a gép Gordon - bólogatott elégedetten.

Katt a képre a nagyobb változatért

Frank kikászálódott a székből, majd visszamentek a pár méterrel hátrébb és kicsit feljebb lévő fő pilótafülkébe. - Egy pár dolgot azért még tisztába tehetne nekem hadnagy. Azt olvastam, hogy jó pár éve fent áll ez a „háborús helyzet”. De ha megkérem, összefoglalná nekem a saját szavaival is Gordon, mielőtt elindulok? – kérdezte Frank. Remélte, hogy valami kis titkokat is megtudhat esetleg, amiket nem tartalmaztak a jelentések. És, nem utolsósorban, úgy vette észre, hogy Abe szeret fecsegni. – Ó, természetesen. Semmi akadálya – bólogatott a hadnagy készségesen. – Hát…hol is kezdjem. Én már itt születtem a bázison, 26 éves vagyok. A katona karrierem elején járok, még nem voltam éles bevetésen, csak holo kiképzésen. Még a születésem előtt történt, hogy a fajunkat kikergették az űrbe. Szerencsére az emberek a robotok segítségével már jóval a „száműzetés” előtt, hogy ezt a szót használjam, készítettek űrhajókat és sok űrbázist. Mindezeket a naprendszer feltérképezése és a közeli bolygók terraformálása céljából. Így valamivel könnyebb volt a távozás, ami eltartott 1-2 évig is. Nincs róla információm, hogy kik lehetnek az idegenek. Senki nem látta őket soha. Állítólag a kormányunk - súgta halkabban Gordon - a megmaradt vezetőink tudják…állítólag.

Annyi biztos, hogy nem mehetünk vissza a földre. Én, személy szerint meg vagyok győződve arról, hogy nem akarnak minket megölni, csak távol tartani. Ez a megérzésem. Valamint – mondta ismét normális hangon – nem mehetünk a földhöz 100-125 km-nél közelebbre. Ezért van a biztonsági sáv 150 km-re állítva. Aki ennél közelebb megy, az nem tér vissza. Soha nincs semmi lövöldözés vagy kommunikáció… egyszerűen csak elveszítünk velük minden kapcsolatot, és leszállnak. Hogy soha többé nem halljunk róluk hírt. Hiába pásztázzuk a felszínt is, és hiába a jó távcsöveink. Valami blokkolja őket. Gondolom egy fejlettebb technika. Ennyit tudok csak mondani sajnos, de ennek nagy részét már úgyis olvasta…. Akkor? Készen áll egy kis felderítésre? – kérdezte mosolyogva és kissé irigyen Gordon. – Igen, készen – felelte – Frank.

CHAPTER V. – PANDÓRA

CHAPTER V. – PANDÓRA

Frank a részére kialakított pilótafülkében élvezte a sebességet és az űrsikló irányítását. Hála a mesterséges gravitációnak és a több száz manőverezési fúvókáknak, a sikló lényegében ugyanúgy viselkedett, mintha földi közegben repült volna. Majdnem olyan érzése volt, mintha csak a saját régi F-35-ös villám lopakodójával repült volna, csak a méretek mások itt, ezáltal egy fokkal lomhább volt a jármű is. De még így sem volt lassúnak mondható, sőt. A robotpilótát beállította lassú elliptikus geoszinkron pályára, mellyel csak órák múlva éri el a biztonsági zónát. - Addig is, van egy kis más dolgom itt a hajón – mosolyodott el, ahogy visszamászott a tágas fő kabinba. Az X10-es robot a távolabbi fal mellett állt, mintha csak egy dísz lett volna. Nyoma sem látszott annak, hogy „ő” él, mozog, agya van. Mint ahogy az sem látszott, hogy egy elő fegyver, amely képes akár 5 embert egyszerre ártalmatlanná tenni. Vagy egy élő pajzs. Ki mire használná. – Hm, nekem jó, maradj csak ott gólem. – motyogta Frank, miközben megállt a terminál előtt. A hardverkulcsot simán elfogadta a számítógép. Már pár másodperces pötyögés után rájött, hogy innen bizony jóval több adatot el fog tudni érni, mint a szerverteremből. De, ahogy kezdett egyre beljebb kerülni a keretprogramba, még valamit észrevett. És még időben!

Egy algoritmus futott a háttérben rejtve, mely, ha eléri valaki a keretprogram egy adott részét, elindít egy scriptet. Az pedig üzeneteket küld egy adott pontra a hálózaton. – Belső kémprogram? Beszarás….- mosolygott Frank – Ilyen gyanakvók a doktor bácsik? Ejnye-bejnye…na lássuk, hogy át tudom e őket verni… - Pár perc billentyűzet nyomkodás után rájött, hogy bárhogy is igyekszik minden tudását latba vetni, hogy nem tudja az algoritmust úgy kilőni, hogy az ne jelezzen. – Hogy bassza meg… - csúszott ki a száján mérgesen. Gyorsan a robotra nézett, hogy az érzelemkitörésével nem e árulta el, hogy épp nem tisztességes úton jár, de a robotot szemmel láthatólag nem érdekelte semmi. Ugyanúgy állt a helyén, mint eddig. Frank persze tudta jól, attól hogy fizikailag ott áll ahol eddig, bárhol lehet mentálisan és bármit figyelhet úgy, hogy ő észre sem venné. – Frank, Frank gyerünk, gondolkozz….. – motyogta – ha nem tudod kilőni…akkor……le kell lassítani bazdmeg! – Ütött a homlokára halkan. Újult erővel esett neki ismét a gomboknak. Kb. 45 másodperc után mosoly jelent meg az arcán, majd lassan kiengedte az addig bent tartott levegőt, amit nem is vett észre, hogy visszatartotta. Nyert egy kis időt. Majd 10 perccel sikerült lelassítani minden visszajelzési protokollt. – Na, ez is valami…van pár percem, mire a rendszer jelez a bázisnak. – ujjongott Frank, természetesen csak magában. – Mit titkoltok még előlem vajon? – kérdezte suttogva, és ismét nekiesett a billentyűzetnek. Ha tudta volna, hogy 11 perc múlva életveszélyben lesz ezen döntése miatt, lehet, hogy másképp cselekedett volna. Vagy máskor cselekedte volna. De mivel Frank nem volt jövőbelátó, ezért csak nyomult előre, csak előre, egyre másra törte át a tűzfalakat és biztonsági programokat…

Alig telt el pár perc és Frank máris érdekes adatokba botlott. Az X10-es robotok továbbfejlesztett változatát, az X20-ast, és bizonyos biológiai támadó robot kísérleti vázlatait találta meg. Az adatokból úgy tűnt, hogy módosított pozitron agyakkal tervezték őket szánt szándékkal, hogy emberek vagy embernek látszó lények ellen be lehessen őket vetni. – Mi az istenre akarjátok ezeket használni? – gondolkozott Frank – hiszen ezekkel embereket lehet ölni basszus…. – Pár másodperc után kissé elkomorodott az arca. Rájött. – Le akarják a robotokat dobni a Földre. Hogy kinyírjanak mindenkit, aki ott van lent. A rohadt életbe….pedig kurvára nem is tudják, hogy kik vagy mik vannak lent. Ezek nem normálisak! – Annyira már nem is volt túl jó kedve Frank-nek. A robot a falnál még mindig nem adott élet jelet. Visszafordult a terminálhoz és tovább keresett a rengeteg információ áradatban.

Katt a képre a nagyobb változatért

Újabb pár perc múlva Dr. Mengele-ről és Dr. Wattson-ról talált figyelemre méltó információkat. Valami génterápiáról és krió ágyakról. – Na, sejtettem én, hogy valami baromira bűzlik ezekkel a dokikkal. A nevük sem normális…. de olvassuk csak tovább… - motyogta Frank magának - …. sikeres emlék átültetés, az alanyok fizikai állapota tökéletes, a krió ágyak megfelelően működnek a testek megóvása érdekében. A klónozás sikeres mindkét esetben…. – Ó, hogy basszátok meg. – próbált nagyon halkan káromkodni Frank, bár az X-10-es még mindig nem mozdult – Klónok vagytok mindketten? Kurva életbe….mibe kevertetek engem? Ezt már tényleg nem hiszem el bassza meg, ilyen nincs! Mi folyik itt? – Frank kezdett nagyon kijönni a sodrából. Épp azon igyekezett, hogy kicsit megnyugodjon, mikor még valamit észrevett. – Hm… az előbb mintha egy hibaüzenet ugrott volna fel, de hirtelen el is tűnt. – tűnődött el. Pár kattintás után meg is találta Frank az elveszett hiba jelentést. – Aha… egy szerver felől érkező naplózási hiba…á, ez érdektelen. – És már kattintott is volna az ablak bezárására, mikor észrevette. És utólag azt kívánta, hogy bárcsak sosem vette volna észre. De már késő volt. A szeme észrevette, az agya feldolgozta. És az agya nem hitte el. Azt a nyolc darab kis számot, amely minden log fájl jobb alsó sarkában megtalálható. Odanézett még egyszer, mert nem akarta elhinni, amit lát. A szürkeállománya minden kis sejtje ellenkezett a látottak ellen. Kimondta halkan, hátha úgy szertefoszlik. - …2694.06.12… - De a számok makacs természetükből adódóan nem foszlottak szét. Ott lapultak alig láthatóan minden jelentés alján. Frank rettentő dühös volt, ugyanakkor elöntötte egyfajta bizonytalanság üres érzése is. – Ne, ne, ne, ne….- ismételgette halkan – …akkor én ki vagyok??? – Ezen szavak már a tizedik percben hangzottak el.

Az irányító teremben hat ember tartózkodott, Dr. Mengele, Dr. Wattson, és még 4 technikus, akik a monitorok előtt ültek, felügyelték a küldetés részleteit. A dokik kényelmesen kávézgattak a hátuk mögött, és valami teljesen más témáról beszélgettek, hiszen tudták jól, a biztonsági sáv elérése még legalább 2-3 óra. Addig lényegében unalmas minden. Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna. Az egyik gép felől halk de idegesítő csipogás hallatszott. A dokik abbahagyták a diskurzust, és kíváncsian hallgattak. A technikus egy gombnyomással megszüntette a csipogó hangot, majd húsz másodpercnyi folyamatos gépelés után kissé remegő hangon megszólalt: - Doktor úr. Van egy kis gond. A belső körön lévő adatbázist úgy néz ki feltörték. A jelek visszakövetése sikeres. Az űrsikló az. Frank az. - Frank? - kérdezte a doki mérgesen, miközben mindketten közelebb jöttek a monitorhoz. - És milyen adatokhoz fért hozzá? - Kérdezte. Mengele most az egyszer azt kívánta, bárcsak tévedés lenne az egész, hiszen olyan sokáig eljutottak már. - Mindenhez uram. Mindenhez. Hardverkulcs használata regisztrálva van. - Értem - válaszolta az orvos kissé keserűen. - Akkor Jenna is benne van. Sajnos a mi helyzetünkben mindenre fel kell készüljünk, bármennyire is nehéz. Újra kezdjük Dr. Wattson, a 17.-el. Elvesztettünk 3 hónapot, de a következő sikeres lesz. A következővel eljutunk a földre. Most viszont hazahozzuk a hajót. - mosolya vészjósló volt. Ismét odafordult a technikushoz. - Kapcsoljon be Frankhez - utasította. Két három gombnyomás után már látták is Frank-et az egyik kijelzőn, ahogy a számítógép előtt áll lehajtott fejjel, kezei a terminál két szélét szorongatják. - Most hall engem? - kérdezte az orvos a technikust. Az bólintott. - Frank. Figyeljen rám. Örülünk, hogy együtt dolgozhattunk magával, és ne aggódjon, ezután is minden rendben lesz. - Majd pár másodpercet kivárt, és tisztán érthetően ezt mondta - Deaktiválás!

Frank ahogy meghallotta azt a bizonyos szót, tudta jól, hogy körülbelül 3-7 másodperce lehet vissza az életéből. Utolsó gyors kéz mozdulatával egy gombnyomással lenémította a kifelé irányuló mikrofont, majd villámgyorsan megfordult. A robot már közvetlenül előtte állt.

Dr Mengele őrjöngött az idegességtől. - Mi ez, mi történik? Miért csak áll a robot Frank előtt? Miért nem csinál semmit? Azonnal küldje el neki digitálisan is. - utasította a technikust. - Megkapta uram a parancsot, és megerősítette. - Felelte a technikus. Tovább nézték mind a hatan a monitort. És ahogy egyre jobban nézték, rájöttek, hogy nem csak állnak egymás előtt, hanem Frank szája mozog is. - De mit csinál Frank? Beszél a robothoz? Mi a francot beszél a robothoz? És a robot miért hallgatja? - Az utolsó amit még láttak, hogy a robot visszaáll a fal mellé, Frank megfordul, vissza a terminálhoz, majd kikapcsolja a távoli elérést, és a monitorokat. Mengele üvöltött, és az egyik billentyűzetet szétverte az asztalon. - Valaki kurva gyorsan magyarázza el nekem hogy mi történt! Miért nem hajtotta végre a parancsot robot? - A teremben mind az öt ember csak csendben lehajtotta a fejét. Frank pedig elindult a biztonsági zóna felé teljes sebességgel.

CHAPTER VI. – JENNA RELOADED

CHAPTER VI. – JENNA RELOADED

Elég felkavaró volt számára az elmúlt negyedóra. Frank tudta jól, hogy csak másodperceken múlt az élete, és piszok nagy mázlija volt. Francos robot. Ki gondolta volna, hogy az egyik beleégetett törvénnyel meg tudja győzni az igazáról? Nem sokon múlt az élete, de szerencséje volt. Jellegzetes csipogás adta tudtára, hogy mindjárt elérik a biztonsági zónát. Frank kis gondolkodás után utasította a számítógépet, hogy menjenek lejjebb 100 km-ig. Most, hogy volt még egy pár perce az ereszkedésből, úgy döntött hogy szemügyre veszi a bolygót kívülről egy kicsit. Kilencvenöt százalékosra állította a szűrőt az ablakon, így a látvány már tökéletes volt. A Föld gyönyörű volt az űrből. Bár Frank kicsit furcsállotta, hogy nem látott fényeket. És nem csak arról volt szó, hogy csak elvétve látott itt-ott. Nem. Hanem hogy egyáltalán nem látott fényeket az egész bolygón. Semmit, nullát. A napfény ellenére sötét volt minden. És csendes, üres, nyugodt. Kihalt. - Bár valószínűleg ez csak emberi sajátosság, hogy szeretjük kivilágítani a városainkat, igaz e robot? - fordult a robot felé, de az csak ugyanúgy állt ott a falnál, mint fél órával ezelőtt. Mintha mi sem történt volna.

Katt a képre a nagyobb változatért

Frank-et az elmélkedéséből a terminálon több helyről egyszerre érkező riasztó hang zavarta fel. Majd a hajó is megrázkódott erősen. - Vészhelyzet! - volt olvasható a kijelzőn. Frank gyorsan elindított egy diagnosztikai programot, majd átállította a kormányzást kézi vezérlésre. De hamar ráeszmélt a képernyőn futó adatokból, hogy a hajó elkezdett ereszkedni a bolygó felszíne felé. Próbálta bekapcsolni a fegyver rendszert, de nem érkezett válasz. Pár perces számítógépes kísérletezés után rájött, hogy bármit irányíthat a hajón, kivéve a fegyver rendszert, és magát a hajó irányítását. - Na bazdmeg, elkaptak minket, hallod robot? - fordult a még mindig mozdulatlan robot felé - elkaptak, és most visznek minket.

Kb. 1 órán át tartott az út a felszín felé. Spirál alakzatban ereszkedtek lefelé, és Frank hiába is próbált többször maguk alá lesni, ez nem sikerült neki. Az elmúlt időszak eseményei után természetesnek vette volna, ha most történetesen az idegösszeomlás szélén lenne. De nem. Nem volt sem túl ideges, sem túl nyugodt. És ezt már megint nem tudta mire vélni. - Ez kurvára nem normális - motyogta, miközben még mindig az ablakon próbált meg kilesni. A földet érés zökkenőmentes és profi volt. Mintha csak ő csinálta volna. A külső mikrofont be tudta kapcsolni, ezek szerint az semmit nem veszélyeztetett. Amit rögtön észrevett, az az, hogy nem hallott madárcsicsergést és állathangokat. Hallott viszont mást. Lépteket hallott, több lénytől származó lépteket.

Az ajtó előtt pedig valami műszaki eszköz berregését és csipogását. A monitor felvillanásaiból és kiírásaiból látta, hogy már át is vették a teljes irányítást a bejárat felett is. Frank a szeme sarkából érzékelte, hogy a robot meg sem mozdul, mikor a légzsilip sziszegő kinyílása után két emberi alak lépett be az űrsikló ajtaján. A megdöbbenéstől nem jutott szóhoz. A vele szemben álló és szemmel láthatólag nőnemű lény, kiköpött mása volt Jennának. Attól eltekintve, hogy vagy 15 évvel idősebbnek nézett ki. Próbált nem dühből vagy hirtelen haragból cselekedni, ezért Frank várt kb. 20 másodpercet mielőtt megszólalt, bár a hangszintjét nem nagyon tudta visszafogni. - Maga…maga is android? Maga robot? – kérdezte fennhangon, szinte kiáltva. – A nő lassan végignézett magán, és kedvesen mosolyogva visszakérdezett – Miért? Annak látszom? – Frank mérges arcot vágott, majd szólásra nyitotta a száját…

VÉGE A MÁSODIK KÖNYVNEK
FOLYTATÁS KÖVETKEZIK

Spoiler

Spoiler

Biztos felmerült pár kérdés bennetek. Mint például:

Mi lett Jenna sorsa? Mit mondott Frank a robotnak, hogy az nem deaktiválta őt? Hogyan alakult Frank sorsa ezek után? Kik a titokzatos humanoidok a földön? És még sorolhatnám...

Mindezek kiderülnek a harmadik könyvből. Köszönöm, ha végigolvastál.

Szívesen venném ,ha nem nyitnánk itt új topic-ot, hanem az előző topicban folytatnánk a hozzászólások megkezdett fonalát, Köszönöm! Ide írhattok, bármi véleményetek, kérdésetek van jelen novellával: [link]