Szaljut-4, avagy a DOSz újra száll
A CKBEM magabiztosan vágott bele a DOSz-4 előkészítésébe. Az űrállomás komolyabban eltért a DOSz-1 és 2 űrállomástól, szerencsétlen sorsú elődjéhez hasonló kiépítésben három nagyméretű napelem-táblával szerelték fel, amelyek összesen 60 négyzetméteresek voltak (a Szaljut-1 esetében 28 négyzetméteres volt a négy kisebb napelem), a fő eltérés a sokkal komolyabb tudományos kutatóeszközökben mutatkozott meg: ennek két fő eleme a 25 cm-es optikával felszerelt OSzT-1 napvizsgáló teleszkóp, illetve a röntgen-tartományban működő RT-1 űrteleszkóp és a hozzá tartozó "Filin" (~ Fülesbagoly) spektrométer.
A Szaljut-4 építésének vége felé
A személyzet jobb körülményeit biztosítandó egy különálló toalettet és egy zuhanyzófülkét is beépítettek, a tapasztalatok alapján pedig a belső festésnél külön színeket használtak a "padló", a "mennyezet" és az "oldalfalak" tekintetében, hogy segítsék az űrhajósok tájékozódását a súlytalanságban. Szintén ennek részeként a fedélzetén elhelyeztek egy teleprintert, ami szöveges üzenetek kétirányú továbbítására volt képes, az földi üzeneteket papírra nyomtatva kapták meg, míg ha nekik volt jelentenivalójuk, akkor az írógép-billentyűzeten tudták azt begépelni. A teleprinter jelentősen megkönnyítette a személyzet életét, így ugyanis nem volt szükséges folyamatosan megszakítani az adott munkafolyamatot, ha kommunikációs körzetbe értek, és "kötelezően" bejelentkezni, illetve nyugtázni állapotukat, ami nagyon fárasztó és idegesítő volt a korábbi küldetések űrhajósai szerint.
A Szaljut-4 toaletje
A korábbi szovjet űrhajók és űrállomások jellemzően 200 és 300 km-es keringési magasság között voltak pályára állítva, a kis magasság miatt a légkör fékező hatása viszonylag jelentős volt, így hónapok alatt, de legfeljebb egy-két éven belül annyira lefékeződtek, hogy a légkör sűrűbb rétegeibe érve elpusztultak. Mivel az űrállomások élettartama jellemzően inkább hónapokban volt mérve, ez nem okozott nagy problémát, viszont a kisebb magasság miatt a Föld-megfigyelések jobb eredménnyel zajlottak (érthetően jobb képeket lehet csinálni 220 km magasból, mint 350 km magasból), illetve adott esetben kisebb rakéta-teljesítményre volt szükség ahhoz, hogy az adott pályát elérjék. A DOSz-4 / Szaljut-4 űrállomás 1974. december 26-án indult a világűrbe egy Proton-K orrán, és noha eredetileg egy szokványos 211 x 250 km-es (keringési pálya alsó pontja x keringési pálya felső pontja ) pályára állították, utána ezt több lépcsőben az űrállomás hajtóműveivel 348 x 355 km-re emelték. A magasabb pálya miatt az űrállomás több időt tölthetett a világűrben (a Szaljut-4 végül csak 1977-ben lett megsemmisítve a légkörben), és kevesebb pályaemelő manőverre volt szükség, ami a légkör fékező hatása miatt állandóan szükséges feladat ilyen kis magasságban (cirka 600-700 km felett már nem okoz a légellenállás ilyen problémát).
Alekszej Gubarjev és Georgij Grecsko, a Szojuz-17 személyzete
A tervek szerint összesen három alkalommal látogatják meg űrhajósok az űrállomást, és az első személyzet a Szojuz-17-tel indul majd a világűrbe (a Szojuz-16 nem veszett el, vele majd később foglalkozunk). A személyzet Alekszej Gubarjev és Georgij Grecsko, akiknek ez volt az első útjuk a világűrbe, az indulásra pedig 1975. január 10-én került sor. A megközelítés és a dokkolás egy nappal az indítás után esemény nélkül zajlott le, majd az űrállomás fedélzetére lebegve ott is mindent megfelelőnek találtak elsőre. A jó hírek alapján nekiálltak beköltözni a Szaljut-4 fedélzetére, és egyben kikapcsolni a Szojuz rendszereit. Mikor viszont a tudományos munkálatokhoz kezdtek, kellemetlen felfedezést tettek: az OSzT-1 napteleszkóp tükrét megrongálta az, hogy az irányítórendszer hibájából egyenesen "belenézett" a Napba. A többi rendszerrel szerencsére nem volt probléma, de az OSzT-1 volt az egyik kiemelt kutatási feladata a személyzetnek.
Gubarjev és Grecsko egy Szaljut kiképző-modulban
Január 15-én a Szaljut légkör-keringtető rendszeréről egy rugalmas vezetéket vezettek a Szojuzba, amelynek légköre ezáltal folyamatosan frissítve volt (mivel a Szojuz létfenntartó rendszere nem üzemelt, így a légkör ott "megült" és kellemetlen, állott lett). Az elkövetkező napokban Grecsko mindent megpróbált, hogy valahogy életre keltse a megrongálódott űrteleszkópot, ám ezt a földi irányítás egy idő után leállította. Az űrteleszkóp az űrállomás külső burkolatán volt elhelyezve, űrsétához pedig nem volt megfelelő szkafander, és kiképzés sem. Mivel folyamatosan más feladatok végrehajtására utasították, így Grecsko az étkezésekre és pihenésre kijelölt időben próbálkozott tovább, és erőfeszítéseit végül siker koronázta. A megoldás az lett, hogy a használhatatlan fő tükröt kihagyva működtették az űrtávcsövet, és mivel így indirekt kellett a segédtükröket mozgatni, egy sztetoszkóppal az űrhajó burkolatán át hallgatták a tükröket mozgató motorok hangját, és stopperrel mérték, hogy mekkora kitérítésnél jár (mivel a tükrök állásáról nem volt visszajelzés). Így ha nem is tökéletesen, de az OSzT-1 értékelhető képeket készíthetett, amelyek roppant hasznosak voltak a csillagászoknak.
Egy rövid összefoglaló videó a Szojuz-17 útjáról
A személyzet ugyanakkor komoly árat fizetett az eredményekért – 18-20 órás munkaciklusok is előfordultak, amelyekben kötelezően előírták a 2 és fél órás testedzéseket is. A kemény munka február elejéig tartott, majd a személyzet nekiállt az űrállomásból visszaköltözni a Szojuzba. A felvételeket az űrhajóban helyezték el, az űrállomáson a tudományos rendszereket kikapcsolták, majd átszálltak az űrhajóba, és szétkapcsolódtak. A leszállás kapcsán aggodalmat keltő volt az időjárás, mivel erős szél és havazás volt tapasztalható a leszállási zónában, ám a Szojuz akkumulátorai korlátot jelentettek a visszatérés időpontjának megállapítása terén, és így nem tehettek mást: beindították a fékező manővert. A kapszula 70 km/h feletti széllökésekkel bíró hózivatarban ért földet 1975. február 9-én, de a mentőcsapatok viszonylag hamar megtalálták őket, és biztonságosan kiszállhattak az űrhajóból. A Szojuz-17 útja az űrtávcső problémája ellenére nagyon sikeres volt, a személyzet is csak kisebb mértékű fizikai leépülést szenvedett el, noha több mint 29 napot tartózkodtak a világűrben.
Vaszilij Lazarev és Oleg Makarov
A pozitív tapasztalatok miatt a tervek szerint rögtön a következő személyzet már 60 napot fog az űrállomáson eltölteni. Noha folytatják a Szojuz-17 személyzetének programját, ideértve a Nap-megfigyeléseket és a Föld felszínének fotózását, az elsődleges cél a hosszú távú űrbéli tartózkodás problémáinak és kihívásainak, valamint következményeinek vizsgálata. A kiválasztott személyzet Vaszilij Lazarev és Oleg Makarov, mindketten már repültek együtt a Szojuz-12-n, és igen jó egészségi állapotnak örvendtek. Az indításra 1975. április 5-én került sor, és nem is volt gond egészen a 288. másodpercig, amikor a második (középső) fokozatnak kiürülve le kellett volna válnia, hogy a harmadik fokozat beindulhasson. A hat rögzítő robbanócsavarból viszont csak három működött, és a harmadik fokozat úgy indult el, hogy alatta még ott volt a második fokozat. A beinduló hajtómű ereje elég volt ahhoz, hogy a maradék három rögzítést szétszakítsa, de közben vadul kilendült, jelentősen eltérve a megfelelő haladási iránytól.
A személyzet nem volt tisztában azzal, pontosan mi történik, de érezték, hogy valami nagyon komoly probléma van a rakétával, ezért a földi irányítástól (finoman szólva) kérték, hogy indítsák be a mentési manővert (nekik semmiféle befolyásuk nem volt annak elindítására). Ekkor már a Szojuz orráról automatikusan lerepült a mentőtorony, így a Szojuz a rögzítések oldása után a saját hajtóműveivel "menekülhet" a harmadik fokozat tetejéről. A földi irányítás viszont nem látott elsőre olyasmit a telemetriában, ami arra utalna, hogy valóban baj lenne, így haboztak a végrehajtással. A források eltérően nyilatkoznak arról, hogy végül a földi irányítás vagy az automatikus rendszerek aktiválták a mentési manővert, de az bekövetkezett az indítás után a 295. másodpercben, és a Szojuz űrhajó levált az azonos nevű hordozórakétáról. Viszont akkor már az űrhajó a Föld felé nézett, így az orbitális és a műszaki modul leválasztása után a visszatérő modul igen meredek visszatérő pályán zuhant visszafelé, amely közben a személyzetre több, mint 21 g nehézkedés hatott.
Lazarev és Makarov a kiképzés alatt
A kapszula az Altaj-hegységben ért földet, a kínai határ közelében, majd több, mint 150 métert csúszott egy behavazott hegyoldalon. A mellkasig érő porhó és a mínusz hét fokos hőmérséklet miatt nem igazán tudták a kapszulát elhagyni, noha felvették a téli mentőruházatot. Mivel a személyzet nem volt biztos benne, hogy nem Kína területén értek földet (és ekkoriban a szovjet-kínai kapcsolatok eléggé mélyponton voltak), ezért elégették a dokumentációt. Órák múlva a mentőcsapatoknak sikerült rádión felvenniük a kapcsolatot az űrhajósokkal, és megerősítették nekik, hogy a Szovjetunió területén értek földet. Viszont egy napba telt, amíg sikerült egy helikopterrel a nagy magasságba feljutni, és Lazarevet illetve Makarovot lehozni onnan. Később komoly viták tárgya lett, hogy pontosan hol is értek földet - egyes vélekedések szerint valójában Kínában, mások szerint Mongóliában.
Az űrhajósok kálváriája azonban itt még nem ért végett. Vlagyimir Satalov, az űrhajósprogram vezetője szerint mindketten komolyabb sérülések nélkül megúszták a balesetet, ugyanakkor később mégis kiderült, hogy Lazarovnak súlyos belső sérülései lettek a visszatéréskor, ami miatt később űrrepülésre alkalmatlannak nyilvánították, és ki is került az űrhajósprogramból. Miután pedig sikertelen volt az útjuk, nem kapták meg az ekkoriban "szokásos" 3000 rubeles űrhajós jutalmukat – emiatt végül egészen Leonyid Brezsnyev főtitkárhoz kellett fordulniuk, míg végül jogosnak ítélték a kifizetésüket. Az űrrepülésnek először nem is volt jelölése, majd Szojuz-18-1 vagy Szojuz-18a néven végül hivatalosan is elismerték.
Pjotr Klimuk és Vitalij Szevasztyjanov
A gond most az volt, hogy hiába állt készen az előző repülés tartalék személyzete, Pjotr Klimuk és Vitalij Szevasztyjanov (akik szintén már tapasztalt űrhajósok voltak, előbbi a Szojuz-13-mal, utóbbi a Szojuz-9-cel járt a világűrben), ha nem volt űrhajó, amivel indulhatnak. Így csak majdnem két hónappal később, 1975. május 24-én startolhattak el. A Szojuz-18 néven ismert űrhajó egy nappal később dokkolt be a Szaljut-4-hez, és a személyzet nekiállt új otthonuk belakásának.
Egy korai DOSz kiképzőmodul, ilyesmi volt a Szaljut-4 beltere is
Az első napokban csak orvosi és biológiai kísérleteket hajtottak végre, és az oázis kertet üzemelték be, amely a súlytalanságban vizsgálta a növénytermesztést, többek között hagymák táptalajban való termesztésével. Június elején kezdték meg a napteleszkópos munkát, majd a Föld-megfigyelések végrehajtását, összesen a két hónap alatt a Napról 600, a Földről 2000 fotót készítettek. A júniusi program része volt, hogy különféle munka- és pihenőidő beosztásokkal dolgoztak, vizsgálva melyik a legoptimálisabb a végrehajtott feladatok mennyisége és az űrhajósok leterheltsége szempontjából.
A Szaljut-4 irányítópultja – ami teljesen megegyezett a Szojuz 7K-OK paneljével
A július több okból is mozgalmas lett az űrhajósok szempontjából. Egyfelől a Szojuz-Apollo űrrepülések miatt (erről hamarosan szó lesz) a Szaljut-4 / Szojuz-18 irányítás átköltözött a régi, Krím-félszigeten található központba, míg a Szojuz-Apollo repülés vezetése a kalinyingrádi központból dolgozott. A személyzetnek pedig emelni kezdték a testedzésre fordítandó időt, a visszatérésre való felkészülés részeként. A körülmények viszont az űrállomás fedélzetén egyre rosszabbak lettek: az ablakok bepárásodtak, és egyre nehezebb volt kilátni rajtuk, a falakon pedig zöld foltok kezdtek el megjelenni. Július 18-án a Szojuzt felébresztették, majd lassan nekiálltak visszaköltözni rá, miközben fokozatosan kikapcsolták az űrállomás fedélzeti rendszereit. A körülmények és a Szojuz-18-1 esete miatt az eredetileg tervezett harmadik személyzet látogatásáról már ekkor letettek. Július 26-án lekapcsolódtak az űrállomásról, és elindultak vissza, a Föld felé – a Szojuz-Apollo kapcsán egyre nyíltabb szovjet űrprogram részeként a leszállásukat már élőben közvetítették. Szerencsére alapvetően eseménytelen volt, sőt, saját erejükből ki tudtak szállni a kapszulából, noha aztán gyorsan leültették őket. Nem is ok nélkül: fizikai állapotuk a vártnál rosszabb volt – Klimuk két nap után tudott csak egy 10 perces sétát megtenni, és további egy hétbe telt, amíg teljesen visszanyerte az erejét.
A Szaljut-18 személyzete a visszatérés után
A Szaljut-4 azonban még nem fejezte be küldetését. Eredetileg a Szaljut-5-höz csatlakozott volna egy személyzet nélküli Szojuz, amivel azt vizsgálták volna, hogy lehetséges-e az űrhajó világűrben való tárolása 90 napig, mivel eddig 60 nap volt a "letesztelt" határidő. Az OPSz-4 / Szaljut-5 viszont késett, így 1975. november 17-én elindult a világűrbe a Szojuz-20 néven ismert űrhajó – a változások jele volt az is, hogy immár a személyzet nélküli Szojuz űrrepüléseket is a Szojuz jelöléssel illették, szemben a korábban használt Kozmosz jelöléssel. A tesztet sikeresen lefolytatták, és a visszatérő modul 1976. február 16-én leszállt. Technikai oldalról tehát semmi akadálya nem volt a még hosszabb űrrepüléseknek...
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
