A Szojuz-Apollo tesztrepülés (ASTP)

Az űrverseny elindulása után a szovjet és az amerikai űrprogram alapvetően a saját útját járta, és céljuk a másik megelőzése volt különféle célok elérésében, ami vitán felül a holdraszállásban csúcsosodott ki. A két szuperhatalom politikai ellentéte miatt az együttműködés az 1950-es években és az 1960-as évek elején gyakorlatilag kizárt volt, noha különféle gesztusokat tettek egymás felé (pl. J. F. Kennedy elnök meghívása a szovjet űrhajósok részére, ami végül German Tyitov látogatásaként valósult meg), illetve később az űrhajósok találkoztak egymással különféle fórumokon, noha valódi komolyabb eszmecserére nem igazán volt példa.

John Glenn, az első "valódi" amerikai űrhajós, J. F. Kennedy amerikai elnök és German Tyitov,
a második szovjet űrhajós 1962 májusában, a Fehér Házban tartott találkozón

A szovjet űrprogram zártságával szemben éles ellentétet mutatott az amerikai űrprogram, amely élőben közvetített rakétaindításokkal és folyamatosan közvetített űrrepülésekkel büszkélkedhetett. Az 1960-as évek vége felé egyfelől elkezdődött egy politikai nyitás a két ország között, ami a korábbiaknál jobb hangulatú tárgyalásokban és a másik fél bizonyos szintig való elismerésében nyilvánult meg – a nyitás maga J. F. Kennedy elnökhöz és Nyikita Hruscsovhoz volt köthető, ám utódaik, mint Lyndon B. Johnson, Richard Nixon és Alekszej Nyikolajevics Koszigin nevéhez köthetőek a komolyabb áttörések. Koszigin esetében egy kis magyarázatot még illik ideszúrni: ő volt a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke, ez a poszt pedig (különösen az első időkben) lehetővé tette, hogy meghatározó szerepe legyen a külügyi kérdésekben (az amerikai külügy egy ideig azt hitte, hogy valójában Koszigin az ország első embere, és nem Leonyid Brezsnyev).

Thomas O. Paine 1968-ban, mikor átvette a NASA vezetését

1970 októberében a NASA igazgatója, Thomas O. Paine egy levelet írt Msztyiszlav Keldisnek, a Szovjet Tudományos Akadémia elnökének, hogy egy közös amerikai-szovjet űrbéli együttműködés létrehozásában partnerséget keressen. Paine egy békés űrbéli jövőképet festett le, ami az emberiség előnyére válhatna (a világűr nemzetközi együttműködés terepe lehetne, nem pedig egy új harctér, ahogy az 1950-es évek végén és a 60-as évek elején / közepén gondolták sokan), az Egyesült Államok politikai vezetése pedig jó lehetőséget látott arra, hogy a két ország kapcsolata javuljon egy ilyen együttműködés keretében. A szép elgondolás mögött viszont tengernyi megoldásra váró probléma volt: kezdve a kommunikáció problémájától az eltérő légköréig: az amerikaiaknak akkoriban csak az Apollo űrhajójuk volt, amelyet a Hold elérésére terveztek: hatalmas volt, rengeteg üzemanyaggal, de a személyzet tiszta oxigént lélegzett, viszont a földi légköri nyomás töredékén.

Az Apollo-17 személyzete a rakétához indulóban, a kezükben lévő "táska" már tiszta oxigént biztosított a légzéshez – figyeljük meg balra a készenlétben álló tűzoltót: a tiszta oxigén bizony veszélyeket hordoz..

A szovjetek nagyjából tengerszintnek megfelelő "hagyományos" nitrogén-oxigén légkört használtak, a szóba jöhető űrhajójuk, a Szojuz 7K-OK ill. 7K-T viszont űrállomások kiszolgálásán túl nem igazán volt jó másra. Azt is meg kellett oldani, hogy a szovjet és amerikai dokkolórendszerek teljesen eltértek egymástól, tehát egy közös dokkolórendszerre lenne szükség. Az egyik első javaslat az volt, hogy egy Apollo látogathatná meg a Szaljut űrállomást. Nincs feljegyzés, mit reagáltak erre a szovjetek a háttérben, de sejthető, hogy a válasz némi habozás után határozott "nyet" lett erre. A korai DOSz civil űrállomásokon csak egy dokkolóport volt, tehát egyszerre csak egy űrhajó csatlakozhatott hozzá, már pedig az, hogy az amerikaiak szovjet "felügyelet" nélkül legyenek az űrállomáson, nem lehetett opció. A Szaljut-1 (és a DOSz-2 is) pedig noha hivatalosan "civil" űrállomás volt, bőven rendelkezett szigorúan titkos katonai érzékelőkkel, amiket nem szívesen mutogattak volna amerikai űrhajósoknak – más szóval az elképzelésből nem lett semmi.

A North American Rockwell cég javaslata a Szojuz-Szaljut-Apollo űrrandevúra, figyeljük meg,
hogy abban a hitben voltak, hogy az űrállomást is R-7 alapú (Szojuz) hordozórakéta viszi fel

1971 végére mégis olyan megegyezés született, hogy egy Apollo dokkol majd egy Szaljut űrállomásra, mégpedig egy új Nemzetközi Dokkoló Mechanizmus névre keresztelt dokkolóval. A szovjetek viszont 1972-re ezt mellékvágányra terelték, és azt javasolták, hogy egy Szojuz-Apollo dokkolást hozzanak össze, amivel tesztelhetik a közös dokkolórendszert, illetve kiépíthetik a közös munka alapjait. A McDonnell Douglas cég egy impozáns javaslatot tett le az asztalra a problémák áthidalására: egy közös dokkoló / zsilipmodul lenne a Skylab végén, amihez dokkolhat a Szaljut űrállomás, a modulon pedig két további dokkolóport lenne, egy-egy a Szojuz és Apollo űrhajók részére. Egy nemzetközi szovjet-amerikai űrállomás, ahol közös kísérleteket és kutatásokat hajthatnak végre.

A Szaljut-Skylab űrállomás vázlata a McDonnell Douglas cégtől, 1972-ből

A terv mögötti motiváció tetszett a NASA-n belül is, ugyanis egy éktelen nagy lyuk volt az emberes űrrepülés tervekben – az már eldőlt, hogy az Apollo-17 lesz az utolsó holdraszállás 1972 végén, és hogy a megrendelt / félig-meddig legyártott elemekből utána a Skylab űrállomást pályára állítják, majd 1973-ban három személyzet látogatja csak meg. Csakhogy az ekkor 1975-re tervezett szovjet-amerikai űrrepülés után a következő emberes útra az űrrepülőgéppel kerülne sor – amit 1979-re terveztek ekkor. Vagyis 4 évig nem indulna amerikai űrhajós a világűrbe, és noha ez a politikusokat nem nagyon zavarta, a NASA-t nagyon is. Ha pedig egy ilyen Szaljut-Skylab tervet el lehetne adni a törvényhozásnak, akkor az emberes űrprogramnak lesz valami tennivalója az 1970-es évek második felében. Az elképzelést az eltérő légkör problémája is sújtotta ugyanakkor: vagy egy közbenső modult kell használni arra, hogy a legénység az egyik űrállomás részből a másikba áthermetizáljon, ami körülményessé teszi a közös munkát, vagy közös légkörről kell dönteni. Ha az amerikaik által használt tiszta oxigén légkör mellett döntenek, akkor a Szaljut és Szojuz fedélzetén a tűzvédelem miatt át kell alakítani jó pár dolgot – viszont az Apollo kapszulája eredendően kis nyomásra volt tervezve, nem volt alkalmas a földi légnyomás melletti űrrepülésre, tehát az opció sem lehetett, hogy a szovjet járművekben használt légnyomást használják mindenhol.

Nixon amerikai elnök (az asztalnál ülve, balra) és Koszigin, a minisztertanács elnöke (asztalnál, jobbra) aláírják a közös amerikai-szovjet űrprogramot életre hívó dokumentumot

1972 májusában Richard Nixon amerikai elnök és Alekszej Koszigin aláírt Moszkvában egy dokumentumot: "Megállapodás a világűr közös felfedezéséről és békés célú használatáról." (erre olvasható az eredeti angol nyelvű változat), amelyben lefektették, hogy 1975-ben egy közös Apollo-Szojuz űrrepülést hajtanak végre, lehetővé teszik egymás rendszereinek megismerését, és mellékesen teljes egyetértésben a világűr békés célú felhasználása mellett vannak. Az együttműködés részeként szovjet mérnökök és űrhajósok látogathatták meg a NASA egyes központjait, míg amerikai űrhajósok és mérnökök a szovjet űrhajóskiképzés központjába valamint néhány tervezőirodába nyertek bebocsátást. Utóbbi volt az első nagyobb repedés a szovjet űrprogramot övező beteges titkolódzás falán.

Festmény 1974-ből a Szojuz-Apollo űrrepülésről, megfigyelhető az "új" Szojuz variáns és az Apollo orrán a légzsilip

Az űrrepülés technikai problémái viszont jelentősek voltak továbbra is: az amerikaiak vállalták, hogy egy dokkoló / légzsilip modult építenek, és ezt a Saturn-IB rakétával ők viszik fel. Az is hamar kiderült, hogy a Szojuz szűkös üzemanyag-készlete miatt az Apollo lesz az, ami a megközelítő manővert végrehajtja majd. A Szojuz esetében viszont számtalan változtatást szükséges eszközölni. Egy új alváltozatot terveztek a feladatra, amit Szojuz 7K-TM jelöléssel illettek. Mivel több napos útra kell készülni, így szükséges visszatérni a napelemekhez – a műszaki modul oldalára két új, könnyű napelemszárnyat helyeznek el, amely ismét lehetővé teszi a hosszabb ideig való független űrrepülést. A közös kommunikációhoz szükséges extra rádióknak is helyet kellett találni a műszaki modulban, illetve a beltérben a túlnyomást a földi nyomás 2/3-ra (640 mbar) csökkentették, miután pályára áll a Szojuz. Ez még mindig jóval több, mint az Apollo fedélzetén használt érték (340 mbar), de így az átzsilipelés az egyik űrhajóról a másikra csak egy órát vett igénybe, míg enélkül több mint két órát tartott volna.

Az APASz-75 dokkolórendszer, balra 'aktív' állapotban, a gyűrűt kiemelve, jobbra passzív állapotban

Megoldásra várt még a dokkolás kérdésköre. Eredetileg mind az amerikai, mind a szovjet űrhajók (és űrállomások) a "rúd-és-fészek" megoldást használták, ahol a manőverező fél egy csatlakozórúddal közelít a passzív fél csatlakozófészkéhez, és az vezeti meg a rudat úgy, hogy egy értékelhető mozgástéren belül elég legyen a megközelítést végrehajtani a sikeres csatlakozáshoz. Ennek a hátránya, hogy előre el kell dönteni a dokkoláshoz a szerepeket, az "apa" (rúd) és "anya" (fészek) szerepköröknek megfelelően – két apa vagy két anya dokkolóval felszerelt jármű nem tud egymáshoz csatlakozni. Még Caldwell Johnson, a NASA egyik mérnöke javasolt 1970-ben egy "gyűrű-és-kúp" megoldást, ahol az aktív fél egy pneumatikus munkahengerrel bizonyos téren rugalmasan rögzített gyűrűt tud kinyújtani, és a gyűrűn lévő négy trapéz alakú "fül" vezeti rá az átellenben lévő dokkoló négy "fülével" rá a gyűrűt a másik fél gyűrűjére.

Az APASz-75 méretarányos makettje szovjet és amerikai mérnökök előtt

Ha a gyűrűk megkapaszkodtak egymásban, a munkahengerekkel behúzhatják az űrhajót, és a szilárd dokkolás lehetséges lesz. A szovjetek először nem támogatták a javaslatot, úgy vélték elég az Apollo orrára egy légzsilip, aminek az egyik végén az Apollo saját rendszere van, míg a túloldalon a szovjet rúd-és-fészek megoldás. Egy évvel később viszont Johnson meglepetésére Vlagyimir Szromjatnyikov, a dokkolórendszerekkel foglalkozó szovjet mérnök a gyűrű-és-kúp rendszer tökéletesített változatát javasolta, négy helyett három füllel. Ez lett később az APASz-75...

A Szojuz-16 űrhajósai az indítás előtt, noha ők is szkafanderben és a létfenntartó rendszer "táskájával" indultak a rakétához, a felnyitott sisak jelzi, hogy ők "hagyományos" légkört lélegeztek alaphelyzetben

A szovjetek ugyanakkor le akarták tesztelni az új Szojuz variánst, így két személyzet nélküli utat terveztek, az elsőre 1974 áprilisában került sor (Kozmosz-638), amely 10 napig keringett a világűrben, majd augusztusban jött a következő (Kozmosz-672), amely 6 napos utat tett meg. Mindkét út sikeres volt, de hivatalosan "magaslégköri és világűri vizsgálatokat" végrehajtó műholdak voltak. Egy személyzettel repülő tesztútra is szükség volt viszont, ez lett a Szojuz-16 kijelölt feladata. Az űrhajó személyzete Nyikolaj Rukavisnyikov és Anatolij Filipcsenko, mindketten veteránok már, akik 1974. december 2-án már másodszor indultak a világűrbe. Érdekesség, hogy a szovjetek az indításról előre értesítették a NASA-t, majd a sikeres pályára állítás után a pontos pályaadatokat is megadták, hogy ők is követhessék az útját – ez volt az első ilyen eset az űrprogramok történetében. A Szojuz-16 egy 20 kg-os "tesztgyűrűt" vitt magával, amelyet elengedve és újradokkolva tudták az APASz-75-öt tesztelni, emellett a hat napos útjukon vizsgálták a kabin légnyomás-szabályzó rendszerét, amellyel csökkenteni lehetett a légnyomást, és növelni az oxigénszintet, valamint a napelemeket és az energiarendszert. A visszatérés előtt az APASz gyűrűjének vész-leoldását is kipróbálták – ekkor a gyűrűt rögzítő robbanócsavarokat aktiválva lehetséges a dokkolás "agresszív" megszakítása (hivatalosan azért, hogy ha az APASz amerikai oldala meghibásodna, akkor is lehetséges legyen a szétdokkolás – ami azért érdekes magyarázat, mert a Szojuz leválaszthatja szükség esetén az orbitális modult az APASz-szal együtt, és így is végrehajthatja a visszatérő manővert, tehát ez túlbiztosításnak tűnik). Rukavisnyikov és Filipcsenko útja hibátlanul zajlott le, nem volt semmi akadálya a közös űrrepülésnek immár.

Az Apollo-Szojuz űrrepülés személyzete: Slayton, Stafford, Brand, Leonov és Kubaszov

Itt egy picit álljunk meg, és nézzük meg, kik is repültek a két űrhajóval. Amerikai oldalon Thomas P. Stafford volt a parancsnok, a Gemini-6A, 9 illetve az Apollo-10 veteránja már az elején belekerült a kalapba, ő jelent meg a Szojuz-11 űrhajósainak temetésén is Nixon elnök képviseletében. A döntéskor már egycsillagos tábornoki rendfokozattal bíró űrhajós általánosan jó diplomáciai és vezetői képességekkel bírt. Eredetileg Jack Swigert lett volna a parancsnoki modul pilótája, ám őt lehúzták az Apollo-15 bélyeg-incidens miatt.

(röviden: az Apollo program űrhajósai közül néhányan nekiálltak kiegészítő kereseti lehetőségekkel élni, az Apollo-14 személyzete például egy csomó medált vitt magával, amit a Franklin Mint szuvenírcég beolvasztott, és újraöntve értékesített, mint a "Holdat megjárt" medált.

Az Apollo-15 személyzete Hermann Sieger bélyeg-kereskedővel egyezett meg abban, hogy 400 darab postai borítékot aláírnak indulás előtt, elviszik magukkal a Holdra, majd később értékesítik (eredetileg arról volt szó, hogy jóval azután, hogy az Apollo programot lezárják). Csakhogy Sieger a megállapodás szerint neki járó 100 darabot nem sokkal az után eladta, hogy a világűrt megjárt borítékok hozzá kerültek, és éktelen botrány lett abból, hogy az állami pénzből a Holdra utazó űrhajósok ilyen üzleti tevékenységet folytattak le. Jack Swigert (aki az Apollo-13 egyik űrhajósa volt egyébként) közvetlenül nem volt érintett, ám nem működött együtt a vizsgálóbizottsággal, így őt is megbüntették).

A lehetőség így Vance D. Brand ölébe hullott, aki 1966-ban végezte el az űrhajóskiképzést, és az Apollo-15 tartaléka után az Apollo-18 legénységében lett volna – ha nem kap kaszát az út, a Skylab programban pedig mint mentő-űrhajó legénység szerepelt, de szerencsére nem volt szükség rájuk.

A harmadik ember pedig Donald "Deke" Slayton, ő eredetileg az első hét kijelölt Mercury űrhajós közé tartozott, ám szívritmus-zavara miatt 1962-ben repülésre alkalmatlannak nyilvánították, így ő lett a "Mercury 7"-esek közül az egyetlen, aki nem járt a világűrben a Mercury program keretében. A NASA űrhajós irodájának főnöke lett (afféle "fő űrhajós"), aki többek között az űrhajósok küldetésekre való beosztásáért felelt. Slayton keményen dolgozott, hogy visszanyerje repülésre alkalmas státuszát, és életmód-változtatása kifizetődött: 1972-re az orvosok visszaengedték az aktív állományba. Amit Deke rövid úton kihasznált arra, hogy az Apollo-Szojuz űrrepülésbe beválogatta saját magát, mint a dokkoló modul pilótája...

A küldetés előtt készült korabeli amerikai rövidfilm

A szovjet oldalon is színes hátterű emberek kerültek az első nemzetközi űrprogramba. A parancsok nem más, mint Alekszej Arhipovics Leonov, aki a Voszhod-2 űrhajóval már járt a világűrben, és ő hajtotta végre a világ első űrsétáját. Leonov a holdmegkerülő Szojuz 7K-L1 programba, illetve az L3 holdraszálló programba is be lett válogatva (az 1960-as évek vége felé többször is átszervezték a csúszások miatt a beosztásokat), végül ő indult volna az első személyzettel induló Hold-megkerülésre (Oleg Makarov lett volna a társa), de az Apollo-8 útja után az emberes repüléseket törölték az L1 programból. Leonov ekkor az űrállomásokra induló személyzetbe került, szintén kiemelt helyre: a Szojuz-11 parancsnokaként a Szaljut-1 második személyzetének parancsnoka lett – csakhogy a személyzet egyik tagja Valerij Kubaszov mellkasröntgenjén TBC-re utaló jeleket láttak, így a teljes személyzetet lecserélték (Leonov össze is különbözött főnökével, Kamanyinnal ezen, követelte, hogy csak Kubaszovot cseréljék le).

Noha a döntés miatt Leonovék helyett a tartalék személyzet (Dobrovolszkij, Volkov és Pacajev) indult az űrbe, végül ez mentette meg őket – és lett a szomorú sorsú Szojuz-11 végső személyzetének halálos ítélete. Eredetileg a Szojuz-12-vel Leonovék lettek volna a következők a Szaljut-1 fedélzetére látogatásban, de a Szojuz-11 balesete után erre természetesen nem került sor. Leonov továbbra is az űrállomás-kiszolgáló feladatra kapott lehetőséget, mégpedig Kubaszovval együtt a DOSz-3 (Kozmosz-557) űrállomás első személyzete lett volna. A DOSz-3 viszont műszaki hiba miatt nem állt megfelelő pályára, és így Leonovék ezen űrrepülése sem valósult meg. Ekkor jött az Apollo-Szojuz program, ahol a már amúgy is a világot keresztül-kasul körbejárt, jó előadó és jól kommunikáló Leonov egyértelmű választásnak tűnt.

Leonov, Slayton és Stafford az Apollo parancsnoki modulban, kiképzés alatt

Társa Valerij Kubaszov, aki az OKB-1 tervezőirodában dolgozott az 1958-tól, mint tervezőmérnök, később a Voszhod űrhajó fejlesztésében vett részt, majd 1964-ben az egyik civil űrhajós-mérnök jelölt volt, de ekkor még a szigorú egészségügyi ellenőrzésen nem engedték át, majd 1966-ban, mikor enyhítettek a kritériumokon, bekerült az aktív állományban, és a Szojuz-6 fedélzetén a világűrben is járt. Ezután az űrállomás-programba került, és Leonov személyzetének fedélzeti mérnöke lett a fent is említett (tervezett) űrrepülésekben.

Kubaszov és Slayton a légzsilip modul kiképző-makettjében

A kölcsönös látogatások és közös kiképzési program részeként mindkét személyzet elsajátította a másik nyelvét (noha később Leonov viccesen úgy emlékezett vissza, hogy odafent három nyelvet használtak: angolt, oroszt és "oklahomszkijt", utóbbival az Oklahoma államból származó Thomas P. Staffordra utalt, aki ízes, lassú déli tájszólással beszélt oroszul), mindkét országban több közös sajtótájékoztatón is részt vettek, és alapvetően jó kapcsolat alakult ki közöttük.

Az Apollo-Soyuz Test Project (ASTP) küldetés Saturn IB rakétája az indítóálláson, mivel az indítóállás a nagyobb Saturn V rakétához volt méretezve, így annak első fokozatát egy rácsos tartó helyettesítette

A startra 1975. július 15-én került sor, először a Szojuz-19 indult a világűrbe, majd hét és fél órával később az Apollo. Noha ez volt a 18-as Apollo kapszula (CSM-111 gyártási jelöléssel), nem kapott sorszámot hivatalosan, és az űrrepülés alatt a Szojuzra is végig csak mint 'Szojuz' hivatkoztak. Az amerikai űrhajó a pályára állás és a Saturnról való leválás után "megfordult", és a rakéta utolsó fokozatán, az Apollo mögött elhelyezett dokkolómodulhoz csatlakozott. Mivel a Szojuz igen szűk manőverezési tartalékkal bírt, így az Apollóra várt, hogy a két űrhajó közötti távolságot leküzdje.

Az Apollo és a légzsilip-modul a Szojuzból fotózva

A dokkolásra 17-én került sor, majd Slayton és Stafford átmászott a légzsilipbe, becsukták maguk mögött az ajtót, és a 255 mbar nyomást lassan 490 mbarra növelték. Eközben a szovjet űrhajóban Leonovék a légnyomást 500 mbarra csökkentették, végül az ajtó kinyitása előtt mindkét járműben 510 mbar volt a beállított érték – ehhez közel egy órára volt szükség. A Szojuz dokkolóajtajának kinyitásakor a két parancsnok, Leonov és Stafford üdvözölte egymást, és megkezdődött a közös program.

A Szojuz-19 az Apollo űrhajóról fotózva, jól látható a zöld hőszigetelő paplan borítás

Az űrhajósok zászlókat, üdvözlőleveleket és ajándékokat cseréltek, ezek közé tartozott Leonyid Brezsnyev miniszterelnök levele az amerikaiak részére. Az űrhajósok meglátogatták a másik fél járművét, végrehajtottak néhány közös kísérletet, de az idő jó részét alapvetően a protokolláris feladatok tették ki – élő TV interjúk, élő telefonhívás Gerald R. Ford amerikai elnöktől, és effélék. A következő napon egy szétdokkolás és újradokkolási manőver is megvalósult, amelynél már a Szojuz volt az "aktív" fél, a cél az volt, hogy a szovjetek is tesztelhessék a dokkolási manővert. Nem egészen két nap után szétdokkoltak, majd folyamatosan távolodva további kísérleteket hajtottak végre.

Stafford és Slayton vodka feliratú tubusokkal pózolnak a Szojuz fedélzetén – valójában borscs, céklaleves volt bennük, de a vicc kedvéért népszerű szovjet vodkamárkák felirataival látták el őket

Először 50 méterre távolodva egymástól az Apollo a Szojuz és a Nap közé helyezkedett, így az űrhajó mesterséges napfogyatkozást hozott létre, amely lehetővé tette, hogy a szovjet űrhajóról a napkoronáról fotókat készítsenek. Majd 50 méterre távolodva ultraviola-tartományú spektrométeres vizsgálatot hajtottak végre a Szojuz orrára szerelt tükrök segítségével. A cél az ilyen magasságban lévő oxigén és nitrogén molekulák gyakoriságának mérése volt. A tesztet ez után 150, 500 majd 1000 méterről is végrehajtották.

Leonov és Kubaszov a visszatérés után interjút ad

A Szojuz-19 július 21-én tért vissza, a nagy könyvben megírt módon, mindössze 6 km-re a kitűzött ponttól. Mindkét űrhajós jó egészségi állapotban mászott ki a kapszulából, és szovjet mércével újdonságot jelentő módon, élőben közvetítették az egészet, sőt még az űrhajósokat is rögtön meginterjúvolták. Az Apollo még három napot töltött a világűrben, majd ők is végrehajtották a fékező manővert, és a Csendes-óceánra, Honolulutól nyugatra értek vizet, hogy az USS New Orleans partraszálló hajó halászhassa ki őket. A személyzet viszont mérgezéssel küzdött, a leszállás közben a manőverező fúvókákat véletlenül működésbe hozták, és a kabin nyomáskiegyenlítő szelepe a nitrogén-tetroxid gázt a kabin belsejébe szívta. Stafford gyorsan felvette az oxigénmaszkját, majd odaadott Slaytonnak egy másikat, és felhelyezte a harmadikat az időközben elájult Brand fejére. Az elkövetkező két hetet mindhárman kórházban töltötték Honoluluban, de szerencsére komolyabb bajuk nem lett.

A 40. évfordulóra készített NASA rövidfilm

Az Apollo-Szojuz űrrepülés mindenekelőtt politikai töltetű volt, ez nem is vitás: mindkét fél kihasználta a benne rejlő potenciált, de nem mellesleg igen komoly nyitás volt a szovjet űrprogram számára. A margóra érdemes azért odatenni, hogy mind az amerikai elnevezése ("Apollo-Szojuz Teszt Program" (Apollo-Soyuz Test Project)), mind a szovjet elnevezése ("Kísérleti repülés - Apollo - Szojuz" (Экспериментальный полёт Аполлон - Союз)) egyértelműsítette, hogy ez egy próbarepülés, és (talán) lesz folytatása. Ezzel szemben ha megnézzük például a magyar Wiki szócikket, ott egyszerűen csak űrrepülésként hivatkoznak rá, ahogy több más helyen is.

Technikai oldalról is igen jelentős hozományokkal bírt: a két szuperhatalom űrprogramjának szereplői betekintést nyerhettek a másik működésébe, ráláthattak a másik gondolkodásmódjára. Természetesen mind az Egyesült Államokban, mind a Szovjetunióban persze bőven akadtak kritikusai, és félig-meddig az Apollo-Szojuz program legfájdalmasabb pontja hozzájuk köthető: nem folytatódott az együttműködés. Az űrhajósok oda-vissza meglátogatták egymást, és közös beszámolókat tartottak különféle helyeken, ám folytatáson komolyan senki sem gondolkodott. A NASA az űrrepülőgépre koncentrált, és végül hat évig, 1981-ig nem járt amerikai űrhajós a világűrben az Apollo-Szojuz út után. Az fel sem merült, hogy Szojuz fedélzetén repülhessenek esetleg a Szaljutra, feltehetően a nemzeti büszkeség nem engedte meg ezt a fajta megalázkodást. A két szuperhatalom viszonya is fagyosabb lett 1980-ra (hivatalosan a szovjetek afganisztáni beavatkozása miatt), ami miatt még az 1980-ra tervezett 5 éves évforduló megtartására sem került sor. Végül aztán egészen az 1980-as évek legvégéig nem történt komolyabb lépés egy újabb közös űrrepülés megvalósulása felé, viszont a későbbi együttműködést jól megalapozta az 1975-ös sikeres program.

Folytatása következik....

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de