Szaljut-5, az utolsó (?) katonai űrállomás
A Szaljut-4 tapasztalatai után az OPSz-3 katonai űrállomás feladatait is meghatározták, kezdett nyilvánvaló lenni, hogy ha egy űrállomást tartósan a világűrben szeretnének tartani, akkor utánpótlást kell biztosítani számára. Ezt eredetileg az Almaz programot fejlesztő Cselomej-tervezőiroda a TKSz űrhajóval oldotta volna meg, csakhogy a TKSz továbbra sem kapott megfelelő támogatást, így az OPSz űrállomások legfeljebb három, egyenként két fős személyzetnek tudtak 60-60 napos küldetésre ellátást biztosítani, azután pedig jöhetett a deorbitálás (megsemmisítés). Egyre inkább látszott, hogy szükséges lenne az utánpótlás megoldása, mivel óriási pazarlásnak tűnt az, hogy egy-egy űrállomás legjobb esetben is csak egy évet szolgálhat. Az OPSz állomások jövőjére ráadásul sötét árnyékot vetett, hogy Cselomej utolsó befolyásos támogatója, Andrej Grecsko marsall, a védelmi miniszter 1976 áprilisában meghalt. Utódja nem más, mint Dmitrij Usztyinov lett, aki egyben megkapta a marsall rendfokozatot, és persze a katonaság legfőbb tisztje lett (érdekesség, hogy noha Usztyinov katonamérnöki végzettséggel bírt, nem volt katonai pályafutása és így korábban rendfokozata sem). Cselomej nemcsak egy támogatót vesztett el, de egyik rosszakarója lépett annak a pozíciójába...
Egy OPSz / Szojuz 7K-T páros számítógépes fantáziarajzon
Az OPSz-3 már túlságosan előrehaladott állapotban volt, hogy ebből bármit is érezzen, az OPSz-2 / Szaljut-3 tapasztalatai alapján viszont néhány változtatást eszközöltek: a gépágyút nem szerelték fel (talán rájöttek, hogy nem sok értelme van?), viszont egy új rádiórendszer került beépítésre, amellyel lehetségessé vált a képek azonnali továbbítása – feltehetően csak kevésbé jó minőségben és továbbra is analóg módon, de így már nem csak a filmeket "szállító" KSzI kapszula visszaérkezése után volt lehetséges a felderítés eredményének kiértékelése. Természetesen az Almaz program valódi kiléte titkolva volt: a Szaljut-5 felirat alatt hivatalosan a DOSz űrállomások (főleg a Szaljut-4) képeit publikálták akkoriban. Az űrállomást 1976. június 22-én juttatta fel egy Proton-K hordozórakéta, majd nagyjából 220 x 260 km-es keringési pályára állították, és felkészítették a személyzet fogadására.
A Szojuz-21 indítása
Hirdetés
Az első személyzet pedig Borisz Valentyinovics Volinov (a Szojuz-5 veteránja) és Vitalij Mihajlovics Zsolobov volt, megjegyzés, hogy szemben a civil DOSz állomásokkal, ahol eredetileg ugye 1 katonai és 2 civil személyzetet osztottak be, majd a Szojuz-11 katasztrófája után 1-1 katonai és civil volt az általános leosztás, az OPSz esetében csak katonai űrhajósok kerültek a listára. Számukra viszont a terv egy 60 napos űrmisszió, amely a Szojuz-21 fedélzetén 1976. július 6-án indul. A start után egy napig tartott, amíg az űrállomás közelébe manővereztek, ám a dokkolás közben az Igla automatikus űrrandevú és dokkoló rendszer meghibásodott, így Volinov kénytelen volt kézzel végrehajtani a végső megközelítést és a dokkolást. A személyzet pár nap alatt átköltözött az űrállomásra, majd elkezdték feladataik végrehajtását. Ezek elsődlegesen katonai célú megfigyelések voltak, többek között az új képtovábbító rendszert tesztelték ismert környezetet figyelve – az ekkor zajló Sziber hadgyakorlatról készítettek felvételeket, hogy az elemzők a földön láthassák, mennyire hatékonyak a hagyományos álcázási és műveleti eljárások a világűrből való felderítéssel szemben. A katonai megfigyelések mellett néhány civil tudományos kísérletre is sor került azért: az első súlytalanságban végrehajtott tartós kristálynövesztési kísérletekre, növények fejlődését figyelték, napmegfigyelésekre is sor került, és egy akváriumban a halak viselkedését tanulmányozták. Sor került egy élő TV interjúra is egy gyerekkel.
Volinov és Zsolobov a kiképzés alatt
A további történésekre egy hivatalos és egy nemhivatalos verzió létezik. A hivatalos verzió az, hogy a legénység augusztus közepén fejfájásra, rossz közérzetre és kellemetlen szagokra kezdett el panaszkodni, és egyre rosszabb állapotba kerültek. Zsolobov állapota annyira rossz lett, hogy a személyzet a küldetés megszakítását kérte, amit végül jóváhagytak. Noha mindkét űrhajós rossz állapotba került, Zsolobov egyenesen annyira gyenge lett, hogy egyedül még a szkafanderét sem tudta felvenni. Miután átszálltak a Szojuzba, és lezárták a zsilipajtókat, majd a szétcsatlakozást megkezdték volna, a kapcsolódást biztosító rögzítőkarmok nem oldottak ki megfelelően. A földről utasításokat kezdtek el sorolni, hogy miként próbálják a helyzetet megoldani, de kiértek a kommunikációs kapcsolatból, mielőtt végigvették volna azt – és majdnem másfél órát kellett várniuk, hogy újra a Szovjetunió fölé érjenek, ahol a rádiókapcsolat visszaállása után végighaladva a javaslatokon, sikerült a szétkapcsolódás, és 1976. augusztus 24-én elindultak a Föld felé. Itt egy pillanatra érdemes megállni azért: 1976 nyarán, függetlenül attól, hogy korábban a Molnyija kommunikációs műholdak illetve a két kommunikációs hajó segítségével megoldották azt, hogy legalábbis sűrűbben tudják a rádiókommunikációt fenntartani, újra ott voltak, hogy csak a Szovjetunió felett volt megfelelő kommunikáció biztosítható...
Volinov és Zsolobov az űrállomás és a Föld közötti TV interjú közben
A visszatérés sem sikerült problémamentesen: mivel nem az eredetileg eltervezett időpontban tértek vissza, be kellett vállalni, hogy erős szélben érnek földet, így viszont a kapszula imbolyogva közeledett a föld felé az ernyőkön lógva, és a talajfogás előtt beinduló fékezőrakéták emiatt felborították azt. A mentőcsapatok mindkét űrhajóst igen rossz fizikai és mentális állapotban találták. A hivatalos verzió szerint az űrállomás légkörébe a rakétahajtóművek N2O4 oxidálószere szivárgott, és ez okozta a rossz egészségügyi állapotukat.
Később viszont más magyarázatok kezdtek el napvilágot látni az esetre. Ezek szerint a legénység nem követte a fizikai kondíciójuk megőrzését célzó, napi két órás edzést előíró utasítást, és elégtelen volt az alvásmennyiség. Ezek együtt hozták elő azt, hogy a személyzetnek honvágya lett, és minél hamarabb vissza akartak térni a Földre. A SpaceFacts.de-n pedig azt lehet olvasni, hogy az orosz űrügynökség pszichológusai szerint a Szojuz-21 küldetésmegszakítása "egyének közötti nem meghatározott problémák" miatt következett be. Ennél többet sehol sem írnak az esetről, mindenesetre tény, hogy sem Volinov, sem Zsolobov nem lett később még csak tartalék személyzetnek sem besorolva.
A Szojuz-22 személyzete, Vlagyimir Akszjonov és Valerij Bikovszkij kiképzés alatt
Eredetileg rövid időn belül indulnia kellett volna a következő személyzetnek (Vjacseszlav Dmitrijevics Zudov és Valerij Iljics Rozsgyesztvenszkij) a Szaljut-5 fedélzetére, ám azt elcsúsztatták. A következő út így egy ideje formálódó speciális küldetés lett: Kelet-Németország és a Szovjetunió közösen kifejlesztették az MKF-6 multispektrális kamerát, amit a keletnémet Carl Zeiss / Jena gyártott le. A kamerát a Szojuz-Apollo űrrepülés tartalék (és végül nem felhasznált) űrhajójának az orrába, az APASz-75 dokkoló helyére építették be, és mivel ez a Szojuz alváltozat rendelkezett napelemekkel, így lehetséges volt egy hosszabb misszió keretében bevetni a kamerát. Ez az út lett tehát a Szojuz-22, fedélzetén a Vosztok-5 veterán Valerij Fjodorovics Bikovszkij illetve az újonc Vlagyimir Viktorovics Akszjonov űrhajósokkal. A Szojuz-22 az Interkozmosz program egyik eleme volt, amelynek célja alapvetően a szovjet érdekszféra baráti országait bevonni az űrkutatásba, afféle "jutalomként", és nem kis mértékben a politikai és propaganda cél motiválta őket.
Bikovszkij a Szojuz-22 orbitális moduljából videófelvételt készít a Földről
A Szojuz-22 1976. szeptember 15-én indult a világűrbe, egy szokatlanul meredek, 64,75° pályaszögű keringési pályára. Alaphelyzetben ekkoriban Bajkonurból 51,8°-os pályára álltak az űrállomások és űrhajók, de a meredekebb pálya miatt jobb lehetőség adódott Európa, és azon belül Kelet-Németország felett végrehajtott fotózásra. Az út elsődlegesen az MKF-6 alkalmazásáról szólt, ám ez két embert követelt meg: Bikovszkij a visszatérő kapszulában a kormányszervekkel megfelelő irányba fordította az űrhajót, míg Akszjonov az orbitális modulban az MKF-6 kamerát kezelte. A kamera hat optikája közül négy a látható fény tartományában, kettő pedig infravörös tartományban rögzített. A felvételek a felszínről 165 km széles szeleteket rögzítettek, és 2 perc alatt több, mint egy Magyarországnyi területet (100 000 négyzetkilométer) lehetett végigpásztázni vele. A másodiktól a hatodik napig főleg a Szovjetunió területéről csináltak fotókat (az akkor épülő Bajkál-Amur vasútvonalról, Szibériáról, Közép-Ázsiáról (ideértve a mai Kazahsztánt és Azerbajdzsánt), majd a hatodik napon Észak-Európáról és a Szovjetunió európai részéről. A hetedik napon került sor Kelet-Németország fotózására, és ekkor (illetve korábban, az űrrepülés 5. napján) egy repülőgép egy azonos MKF-6 kamerával a levegőből is végigfotózta az űrhajó által leképezett területet, hogy a két forrásképet összevetve elemezhessék az eredményeket.
Akszjonov a Szojuz-22 orbitális moduljában
Összesen 2400 képet készítettek, de emellett pár más tudományos kísérletre is sor került, például egy kis centrifugában növények növekedését vizsgálták, ez esetben is volt egy kis akvárium halakkal, amelyek viselkedését figyelték meg súlytalanságban, illetve volt egy extra megfigyelés: a kozmikus sugárzás látásra való hatásainak megfigyelése. Utóbbi az amerikai űrhajósok jelentései alapján merült fel, mikor az Apollo űrhajósai a szemüket behunyva éles villanásokat láttak. Bikovszkij és Akszjonov űrrepülése összesen 7 nap 21 órát tartott, a visszatérés előtt kiszerelték a kamerából a színszűrőket, hogy a képek értékelésénél mintának használhassák azokat, majd a végrehajtották a fékező manővert, és sikeresen leszálltak.
Az MKF-6 kamera
Ez után kerülhetett sor a második OPSz-3 / Szaljut-5 küldetésre, ahol Vjacseszlav Zudov és Valerij Rozsgyesztvenszkij indult a Szojuz-23 fedélzetén a világűrbe. A terv a Szojuz-21 személyzete által végrehajtott feladatok folytatása, ahol először lecserélik az űrállomás légkörét (a hivatalos verzió szerint ugyebár mérges gázok okozták a Szojuz-21 személyzetének rosszullétét), és további megfigyeléseket hajtanának végre. Az indításra október 14-én került sor, és másnap a szokásnak megfelelően következett a randevú és a dokkolás végrehajtása.
Zudov és Rozsgyesztvenszkij az indulás előtt
Csakhogy az Igla újfent meghibásodott, és hibás közeledési sebességet jelzett ki, ami miatt az automatika szükségtelenül indította be többször is a hajtóművet. Mikor a személyzet rájött, hogy az Igla bemondta az unalmast, még mindig több, mint 2 kilométerre voltak az űrállomástól, márpedig a kézi megközelítést legfeljebb 1,2 km-ről lehetne megkezdeni. Csakhogy eddigre az Igla már elhasználta az üzemanyagkészlet nagy részét, és mivel az akkumulátorok is kezdtek lemerülni, hamar döntés született arról, hogy vissza kell térni a Földre. Csakhogy a leszállási zónában az időjárás igen zord volt, így igyekeztek húzni az időt – amire viszont a szűkös energia-tartalékok nem adtak lehetőséget. Nem elég a rossz időjárás, a keringési pálya miatt este térnek vissza, ami a mentőcsapatok helyzetét nehezítette meg. Viszont nem volt választási lehetőség, a fékező manővert végrehajtották.
A Tengiz-tóban hánykolódó Szojuz-23 kapszuláról készült festmény
Zudovék viszont egy egyre fokozódó rémálomba tértek vissza. A kapszula ejtőernyőjén egy hóvihar közben a félig befagyott Tengiz-tóba ereszkedett. A parttól mintegy két kilométerre hánykolódó űrhajón a mínusz 20 fokos külső hőmérsékletnek köszönhetően hamarosan igen fagyosak lettek a körülmények, és félve, hogy az akkumulátorok lemerülnek mielőtt rájuk találnak, a fűtést kikapcsolta a személyzet. A rádió jeladó alapján az első helikopter megtalálta őket, ám nem volt a fedélzetén sem felfújható gumicsónak, sem vízhatlan ruha, amely a fagyos vízben létfontosságú lett volna (a gumicsónak és a vízhatlan ruha nemes egyszerűséggel a bázison maradt, mivel úgy vélték, nem lesz rá szükség). Az üzemanyagot elhasználó helikopterek egymás után szálltak le a parton, és noha a mentőcsapatok összeszedtek közben három gumicsónakot és vízhatlan ruhákat, és megpróbálták elérni a kapszulát, ami végül az egyik csónaknak sikerült is, ám közben egy barometrikus szenzor víz alá került, és ez aktiválta a tartalék ernyőt – a kapszulát a fő- és tartalék ernyők pedig oldalára fordították, így a tetőn lévő ajtó víz alá került, és azt így sem a személyzet, sem a mentőcsapat emberei nem tudták kinyitni.
A kapszula partra vontatása
A mentőcsapatok visszatértek a helikoptereikhez, és erősítést kértek, valamint próbálták rendezni soraikat. Eközben a két űrhajós a saját problémáival volt elfoglalva: amikor a kapszula feldőlt, a szellőzőnyílás is víz alá került, amin jéghideg víz tört be. A szellőző szelepét gyorsan elzárták, ám mivel különálló létfenntartás nem volt, így a kilélegzett szén-dioxid elkezdet felgyűlni a szűk légtérben. Reggelre újabb mentőhelikopterek érkeztek Karagandiból, és az egyetlen járható megoldást kezdték el kivitelezni: egy békaember a vízbe ugrott, rögzítette a helikopter csörlőjének kábelét az űrhajó ejtőernyőinek kábeleihez – majd nekiálltak nagyon lassan a part felé vontatni azt. Az eljárás nem szerepelt a mentési tervekben jóváhagyott megoldások között, ám más megoldást nem tudtak hirtelen kitalálni. A vontatást menet közben még az is nehezítette, hogy a tartalék ernyőt "felfújta" a helikopter által gerjesztett légmozgás, de szerencsére a helikopter személyzetének sikerült ezt is kezelnie. A partra vonatott kapszulából a mentőcsapatok legnagyobb meglepetésére élve került elő a két űrhajós – noha majdnem megfulladtak és megfagytak.
A Szojuz-23 személyzetének kiemelése a kapszulából
Az eset után az űrhajósok kiképzésében a szélsőséges időjárásra vonatkozó gyakorlatokat frissítették, illetve a mentőcsapatok felszerelését is bővítették a tapasztalatok alapján. Érdemes megemlíteni, hogy a sokadik fiaskó ellenére az Igla automata dokkolórendszer kapcsán nem történtek drasztikus lépések. A Szojuz továbbra sem lett a kézi megközelítéshez és dokkoláshoz szükséges rendszerekkel hiánytalanul ellátva (holott ezt már 10 éve követelte Kamanyin, az akkori űrhajós-kiképzéséért felelős tiszt).
Viktor Gorbatko és Jurij Glazkov
A Szojuz-24 eredetileg ismét egy két hónapos küldetés lett volna, amelynek keretében sor került volna az első űrállomásról végrehajtott szovjet űrsétára. Ezt most törölték, és a Szojuz-23 feladatát kellett végrehajtania Viktor Vasziljevics Gorbatkónak és Jurij Nyikolajevics Glazkovnak. Az űrhajósok 1977. február 7-én indultak a világűrbe, majd ezúttal problémamentesen dokkoltak az Igla rendszer segítségével. Először a légkört ellenőrizték – légzőmaszkokban szálltak át az űrállomásra, és különféle teszteket végeztek az űrállomás légkörén. A műszeres vizsgálat szerint viszont a Szaljut-5 légköre egészséges volt (ami ugye a nemhivatalos Szojuz-21 legénységi problémákat támasztja alá). Eredetileg az út egyik fontos eleme volt a légkör cseréje, ám úgy tűnt, nem lesz rá szükség. Ettől függetlenül végrehajtották a teljes légkörcserét február 21-én: először a világűrbe engedték az űrállomás levegőjét, majd az orbitális modulban szállított sűrített levegővel töltötték fel. Gorbatko és Glazkov folytatta a kristálynövesztési kísérleteket, napmegfigyeléseket, illetve a hivatalos programban nem szereplő katonai megfigyeléseket. Az űrállomáson tartózkodásuk végén a kész filmeket a KSzI kapszulában helyezték el, visszaköltöztek a Szojuzra, majd február 25-én szétkapcsolódtak, és még ugyanazon napon le is szálltak Bajkonurtól nem messze.
Gorbatko és Glazkov egy TV interjú közben, mögöttük a falon Brezsnyev portréja
A háttérben eközben újabb sötét ármányok zajlottak: az Almaz program vezetői még 1976 végén egy újabb Szojuz űrhajót kértek, hogy az állomást három személyzet látogathassa meg a Szojuz-23 sikertelen útja ellenére. Valentyin Glusko, a Szojuz űrhajókat gyártó NPO Enyergija iroda vezetője erre viszont egy olyan ütemtervet rakott le az asztalra, amely szerint a plusz Szojuz csak 1977 őszére lesz elindítható, amikorra a Szaljut-5 pályaemelésre szolgáló hajtóanyaga már kifogy, és így nem lehet stabilan keringési pályán tartani. Egyes vélekedések szerint egyszerűen csak nem volt rugalmas a főtervező, és nem akarta a következő DOSz űrállomáshoz (Szaljut-6) tervezett Szojuzok gyártását felpörgetni, hogy azokat előre csúsztatva az egyiket megkaphassa a Szaljut-5, és az így kieső Szojuzt majd pótolják a DOSz programban. Más vélekedések szerint szánt szándékkal rúgott bele a Cselomej-iroda programjába, amelyről ekkor már tudni lehetett, hogy nem fog folytatódni. Hiába volt a gyártás különböző állapotában több további OPSz űrállomás, ezeket személyzet nélküli radarfelderítő műholdakként építették át, és csak Cselomej halála után jutottak fel a világűrbe. Akárhogy is, a vége az lett, hogy a Szaljut-5 űrállomást 1977. augusztus 8-án beirányították a légkörbe, ahol megsemmisült...
Ez még az OPSz-1, építés alatt
Hogy a katonai űrállomás koncepciója hol siklott ki, azt nehéz megmondani. Az egyik potenciális indok maga az volt, hogy 1976-ban az addig a programot támogató Grecsko marsall helyett a Cselomej-irodát nem különösebben kedvelő Usztyinov marsall lett a védelmi miniszter, és így lehetősége volt annak leállítására. Csakhogy eleve nehezen védhető, hogy a különféle kémműholdak mellett milyen jogosultsága volt az Almaz programnak már az 1970-es évek elején, pláne, hogy alapvetően ugyanazon az elven (a fotófilmeket kapszulákkal visszajuttatva) működtek ekkoriban, tehát a kéműrállomás semmi előnyt nem tudott felmutatni a műholdakhoz képest. Ezzel persze egyáltalán nem szűnt meg a katonai célnak alárendelt űrprogram, sőt, hamarosan szinte csak annak lett alárendelve az egész...
Folytatása következik....
Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de
Buran-energia.com
Buran.ru
