A szovjet űrrepülőgépprogram vargabetűi....
Valentyin Glusko 1974-ben felső jóváhagyásra egybeolvasztotta a CKBEM tervezőirodát (amelyet egykor Koroljov irányított) és saját Energomash irodáját az NPO Enyergija tervezőirodába, amelynek ő lett a feje. Noha a CKBEM kezében ott volt az indításra kész N1 szupernehéz hordozórakéta N1F változata, Glusko a roncstelepre száműzte azokat, hiszen részben annak köszönhetően kerülhetett az Enyergija iroda élére, hogy folyamatosan fúrta a N1 rakétaprogram sikertelensége miatt a CKBEM vezetőjét, Vaszilij Misint. Csakhogy valójában Glusko ugyanarról álmodozott, mint Misin: egy tartós emberi tartózkodást lehetővé tévő holdbázisról. Ehhez viszont saját hordozórakétát álmodott meg, a Vulkant, amely Vlagyimir Cselomej CKBM tervezőirodájának UR-500 / 700 családjához hasonlóan épült fel: a rakéta teherbírását a központi fokozat köré elhelyezett gyorsító fokozatok számával lehet befolyásolni, így egy rugalmas, moduláris rakétacsaládot lehet létrehozni.
Glusko álma: a Vulkan hordozórakéta-család, balra a "központi" modul, középen a gyorsítórakétákkal megerősített változata, jobbra pedig a nagy teljesítményű harmadik fokozattal ellátott változat
Nem kis fejfájást okozott viszont, hogy a pártvezetés prominens szereplői másfelé tekingettek: az amerikai űrrepülőgép-program irányába. A NASA a holdraszállás utáni időkre egy komplex, egymásra épülő rendszert álmodott meg, az STS-t, vagyis a Space Transportation Systemet – ennek az űrrepülőgép csak egy eleme volt, amely a Föld és az alacsony Föld körüli pálya közötti teher- és személyszállítás feladatát látta volna el. A terv a költségek drasztikus csökkentése volt: az Apollo-program esetében a cél volt a fontos, a Hold elérése, ehhez viszont méregdrága, egyszer használatos, óriási hordozórakétákat és drága, egyszer használatos űrhajókat használtak. A cél az lett, hogy újra és újra felhasználható legyen a jármű, és az egész valahogy úgy nézzen ki, mint egy Boeing 707-es hétköznapi útja két amerikai nagyváros között. Az űrrepülőgépet felkészítik az útra, elindul a világűrbe (közben lehetőleg minden elemét vagy külön visszahozzák, vagy maga az űrrepülőgép hozza vissza), a világűrben kipakolja a hasznos terhét / átszáll a személyzet az űrállomásra, és visszatér – majd a lényeg: a visszatérés után egy gyors ellenőrzés után újra indulhat a világűrbe.
A North American cég űrsikló terve 1970-ből, látható, hogy valójában két járműről van szó: egy hordozógépről és egy űrrepülőgépről
A NASA problémája az volt, hogy egy ilyen képességű rendszer kifejlesztése drága mulatság, és a politikai döntéshozók is beleszóltak fentről: az új, drágán kifejlesztendő, de olcsón üzemeltethető űrrepülőgép lesz az egyetlen jövőbeni lehetőség a világűr elérésére, a drágán üzemeltethető, egyszer használatos rakétákat ki kell vonni. Az Amerikai Légierő (USAF) és az akkor még hétpecsétes titokként működő Nemzeti Felderítési Hivatal (NRO) tehát meghatározó lett az űrrepülőgép szempontjából. A légierő azt kívánta, hogy nagy siklószöge legyen a járműnek, és hogy indítás után Kaliforniából, a Vandenberg légibázisról indulva, egy északi-nyugati irányba végrehajtott (és a Szovjetunió feletti átrepülést tartalmazó) Föld körüli megkerülés után a kiindulási pontra le tudjon szállni. Az út alatt viszont a Föld felszíne bő 1500-1600 km-et elfordul, tehát a légkörbe beérve ezt a távolságot siklórepülésben kell áthidalnia – ezt az angolban Cross-range, keresztirányú hatótáv jelzővel illették. A NASA eredeti tervei keskeny törzsű, kis szárnyú űrrepülőgépről szóltak, hogy a lehető legkisebb felületet kelljen nehéz hővédő pajzzsal ellátni, ám emiatt az a bizonyos keresztirányú hatótáv legjobb esetben is csak pár száz kilométeres, messze a légierő elvárásai alatt volt. Az elvárásra a válasz az, hogy az űrrepülőgép nagyméretű szárnyakkal rendelkezik majd, amely viszont nehezebb szerkezeti tömeget jelent (amit ugye a hasznos teher kárára növelhető csak).
A McDonnell-Douglas cég terve az űrrepülőgépre 1970-ből
A másik elvárás az NRO-tól jött, mégpedig hogy 15 láb (4,57 m) széles és 60 láb (18,2 m) hosszú rakteret követeltek, hogy a későbbi nagy méretű kémműholdak elférjenek benne. A NASA menet közben arra jutott, hogy elégséges lehet 12 láb (3,6 m) széles és 40 láb hosszú (12,2 m) hosszú raktér, és ez jóval kisebb (valamint könnyebb és olcsóbb) űrrepülőgépet jelenthet – mikor viszont Maxime Faget, a NASA felelős főmérnöke ezt felterjesztette a légierőnek, egy őrnagy lekezelő stílusban kioktatta, hogy márpedig az USAF fenntartja az eredeti 15 x 60 láb méretű raktérre az igényt. A NASA / USAF űrrepülőgép-szimbiózisának megítéléséhez nem árt egyébként tudni, hogy a védelmi minisztérium egy fillérrel nem szállt bele az űrrepülőgép kifejlesztésébe és gyártásába, de az eredeti tervek szerint legalább egy űrrepülőgépet majd kifejezetten csak az ő céljaikra kell átengedni. A NASA-nak nem sok választása volt – az űrrepülőgép gazdaságossági mutatóihoz minél több indítást kell végrehajtani, ehhez pedig úgy vélték, hogy a katonai indításokra is szükségük lesz.
Ez már a nagy rakterű űrrepülőgép-vázlat, azt bemutatva, hogy milyen egyszerű is lesz majd az űrrepülőgép felkészítése a következő útra – ami a valóságban egy kész rémálom lett a végén....
Az amerikai űrrepülőgép programot viszont a Szovjetunióban is élénk figyelem kísérte, különösen, amikor a katonaság is a részese lett. A források eltérően nyilatkoznak, de talán a legvalószínűbb verzió az, hogy a bombát Msztyiszlav Keldis, a Szovjet Tudományos Akadémia elnöke "robbantotta" azzal, hogy a 25 tonna teherbírású űrrepülőgép lapos pályán haladva Moszkvára egy 25 megatonnás termonukleáris bombát dobhat úgy, hogy a Honi Légvédelem tehetetlen vele szemben. Az Amerikai Légierő igénylistája alapján persze ez is elképzelhető, ugyanakkor eléggé valószínűtlen volt – eleve nem volt praktikus a célra, plusz az űrrepülőgép legfeljebb néhány korai változatának igen optimista tervei tették volna lehetővé a stratégiai csapásméréshez szükséges igen rövid időn belüli indítás lehetőséget. A másik alapvető félelem pedig az űrrepülőgép műhold-befogó és javító képessége volt, amihez nem szükséges nagy fantázia, hogy majd az amerikaiak a szovjet műholdak megvizsgálására, esetleg Földre való visszahozatalának céljára használják fel. Érdekes viszont, hogy ettől a szovjetek is féltek – akik még a személyzet nélküli kísérleti űrhajókra is önmegsemmisítő robbanótölteteket szereltek, nehogy idegen kezekbe kerülhessen a technológiájuk, vagyis tisztában voltak azzal, hogy egy ilyen kísérlet végzetes lehet a végrehajtói számára.
Az MTKVP űrrepülőgép kései elképzelése alapján készült CGI kép, amely egy Vulkan orrán ábrázolja
A probléma az volt, hogy Dmitrij Usztyinov, a védelmi ipar minisztere (majd később még pluszban védelmi miniszter) karöltve Jurij Andropovval, a KGB vezetőjével arra a megállapításra jutott, hogy az amerikaiak ezen képességéhez fogható saját fejlesztésre lesz szükségük. Egyesek úgy vélik, hogy igazából Andropov volt inkább az, aki határozottan félt az amerikai űrrepülőgép katonai képességeitől, és azon a nézeten volt, hogy márpedig a Szovjetunió nem maradhat el e téren sem, de ez a végeredményt tekintve nem sokat számított. A végeredmény pedig az volt, hogy a vezetés egy viszonylag nagyméretű szovjet űrrepülőgépet szeretett volna kapni Gluskótól – aki viszont nem rajongott az űrrepülőgépért, mert nem látta értelmét, és nehezen tudta a holdbázis-elképzelésébe beleszőni. De hogy megfeleljen az elvárásoknak úgy vélte, hogy hát akkor hajrá, fussunk neki egy saját űrrepülőgépnek – az MTKVP-nek (Újrahasználható Függőlegesen Leszálló Szállító Jármű).
Az MTKVP eredetileg hengeres kialakítású volt – ez a vázlat a végén háromszög profilra váltó elképzeléshez készült
A "saját" pedig alaposan eltért az amerikai megoldástól. Az űrrepülőgép egy elől hengeres, hátrafelé lekerekített háromszög profilra váltó, hosszúkás repülőgéptestre emlékeztetett. A pilótafülke az orrban volt elhelyezve, ahogy a későbbi űrrepülőgépek esetén, és a géptörzs közepén akkora raktere volt, mint az amerikai űrrepülőgépnek, viszont csak két kis lehajtható szárnycsonkja (vezérsíkja) lett volna, a repülés stabilizálására. Az induláskor egy Vulkan rakéta orrán foglal helyet, a rakéta feljuttatta alacsony Föld körüli pályára, a rakterében maximum 30 tonnányi hasznos teherrel – ez alapvetően ellátmány és személyzet lehet, például egy űrállomás számára (vagy katonai célra, na...). A világűrben a farokrészen egy kúpos elemen illetve az orrban voltak a pozicionáló hajtóművek elhelyezve, valamint a farokrészen, a háromszög-profil két alsó szélén a manőverező hajtóművek, amelyekkel a pályamódosításokat és a fékező manővert végrehajthatja. A légkörben az amerikai űrrepülőgép program által is használt szilikát hővédő téglákat tervezték alkalmazni, és a két oldalsó lehajtható vezérsíkkal kis mértékben lehetett a légkörben kormányozni, éppen eléggé ahhoz, hogy a kívánt leszállózónába manőverezzen. A sűrűbb légrétegekben viszont a raktér előtt és mögött elhelyezkedő tárolókból ejtőernyők nyíltak volna ki, és ezekkel ereszkedett volna a talajra, hogy a legvégén a Szojuzhoz hasonlóan a talaj felett fékezőrakéták biztosítják a puha leérkezést.
Az MTKVP far része, látható a két manőverező hajtómű és a pozicionáló hajtóműveket magába foglaló rész, érdemes megfigyelni a raktér ajtaja előtt és mögött lévő kisebb ajtókat – ezek az ejtőernyők tárolóit fedték
Az MTKVP maga cirka 88 tonnás lehetett induláskor és 34 méter hosszú. Noha igen magas lett volna a Vulkan rakéta az orrán ülő űrrepülőgéppel együtt, ám mégis sokkal elegánsabb volt, mint az amerikai (és szovjet) űrrepülőgép végül megvalósuló megoldása, amelynél a rakéta (ill. a tartály) oldalán ülő jármű tömegét ellensúlyozni kellett. Nem mellesleg pedig a Vulkan megvalósul általa, tehát Glusko megkapja az óriás rakétájára a lehetőséget. A tervvel azért probléma is akadt: nem tisztázott, hogy is fogják az űrrepülőgépet eljuttatni a leszállási zónából Bajkonurba (ezt a problémát persze át is lehet hidalni: rögtön Bajkonur mellé kell leszállni). Eközben viszont a háttérben a hajdan az N1 rakétán dolgozó mérnökök egy újabb összeesküvést kezdtek el szövögetni. Az űrrepülőgép ilyen megoldásának gyakorlatilag mindegy, hogy milyen rakéta orrán is foglal helyet, márpedig az N1F rakétaváltozat kidolgozottan, kész infrastruktúrával ott volt, még ha a kész és félkész rakétákat Glusko szétszerelésre is ítélte. Ha sikerül a katonai vezetésnek előadni, hogy nincs semmi szükség a Vulkan rakétára, hanem adjanak egy esélyt az N1F-nek (ugyebár csak az előd N1 rakéta repült 4 alkalommal, a tökéletesített N1F nem kapott lehetőséget a bizonyításra), és csak fejlesszék ki hozzá az MTKVP űrrepülőgépet.
Az MTKVP leszállásának végső fázisa: ejtőernyőkön függve ereszkedik alá
Eközben a felső vezetés is elégedetlenségének adott hangot, közölték, hogy nekik az amerikai űrrepülőgép pontos megfelelője kell. Itt talán szerepet játszhatott az is, hogy a szovjetek az űrprogram terén kisebbségi fóbiába eshettek. Hiába volt hajdan világelső az űrhajózásban az ország, az Egyesült Államok látványosan és teljesen legyőzte őket minden szempontból. A Holdra leszálltak többször is, sikeres űrállomás-programot hoztak létre, és öles lépésekkel haladtak egy vadonatúj és igen ígéretes űrrepülőgéphez vezető úton. Eközben a szovjet űrprogram kínkeserves küzdelmek közben két űrhajó személyzetének elvesztését és egy sor félig vagy kevésbé sikeres űrrepülést és űrállomás-látogatást tudott felmutatni.
Vagyis úgy tűnt, hogy logikus lépés, ha (legalábbis nagy vonalakban) lemásolják az amerikai űrrepülőgépet – példa éppenséggel akad rá, hogy tovább ne menjünk, elég a Concorde – Tu-144 párhuzamra gondolni. A döntéshez persze nem árt tudni, hogy a NASA és a különféle alvállalkozó cégek irgalmatlan mennyiségű tervet gyártottak le, vizsgáltak meg és hasonlítottak össze – logikusnak tűnt, hogy a döntés, ami a végleges változatot eredményezte, nagyon megalapozott lehet. (A valóságban persze pont a másik véglet lett igaz, csakhogy mire ez kiderült, már késő volt....) Ekkor libben a képbe az NPO Enyergija egyik tapasztalt mérnöke, Igor Szadovszkij, aki felhívja Glusko figyelmét egy lehetséges megoldásra: építsék meg az amerikaihoz hasonló nagy szárnnyal szerelt űrrepülőgépet, de főhajtóművek nélkül szereljék egy rakéta oldalára. A katonaság is megkapja, amit szeretne, és Glusko rakétaterveinek se fellegzik be teljesen.
Konfiguráció terén már végleges, két szilárd gyorsító rakétás NASA űrrepülőgép-terv fantáziarajza 1972,
innen már csak a részletek változtak....
1976. január 6-án jóváhagyják az MTKVP és a Vulkan fejlesztésének leállítását, és az amerikai űrrepülőgép másolatának fejlesztését, amely egy új rakéta oldalán fog a világűrbe indulni. Ez a döntés egy kompromisszum, amely megadja a katonaságnak, amire vágyik, miközben kihúzza a széket az összeesküvésre készülő mérnökök alól – mert az N1F-et nem úgy tervezték, hogy az oldalán vigye fel a hasznos terhet, vagyis mindenképpen új rakétát kell kifejleszteni hozzá, tehát egy nagy teljesítményű, noha a Vulkannál kisebb hordozórakétára is lehetőséget ad. Az áldozat, amit Gluskónak be kell vállalni az, hogy a belátható időn belül nem fog megvalósulni a dédelgetett holdbázis-terve. Utólag "véres vasárnapként" hivatkozik a döntésre (feltehetően vasárnap hozta, de csak január 6-án, kedden hagyta jóvá), és valójában még 1978-ig, ha takaréklángon is, de folytatódnak a Zvezda holdbázis tervezési munkálatai (vagyis hiába a véres vasárnap, mégsem engedte el akkor még álmait). De 1976 elején a Szadovszkij javaslatára lefektetett új szovjet űrrepülőgép és a hozzá szánt Enyergija hordozórakéta munkálatai megkezdődnek. Érdemes az évszámokat figyelni: az amerikai űrrepülőgép-programról 1972-ben hoztak döntést, 1976-ban már a légköri tesztrepülések folytak az Enterprise tesztgéppel, és 1979-re tervezték az első űrrepülést a Columbiával. A szovjet űrprogram ismét versenyre kelt a NASA-val, és ismét 4 éves késéssel követte azt...
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
