Bevezető, és pár gondolat arról a hulladékról
Eddig sosem látott dolgok történnek a blogon. Egészen idáig egy A4tech KD-800L típusú billentyűzetet használtam, de az utóbbi időben annyira elegem lett belőle, hogy muszáj volt váltanom. Hozzáteszem, hogy kábé két hónapja landolt benne vagy fél liter cukros tea többek között, de kitisztítottam, meg minden, viszont továbbra is használhatatlanul ragadósak a billentyűk.
A legjobb az egészben az, hogy olyan billentyűk járnak a legnehezebben, amelyeknek a világon semmi köze nem is volt a teához. Valahova az első F sorra, az Esc-re, meg a WASD környékre öntöttem az egészet, mégis az M betű volt a legótvarabb utána. Akármit csináltam. Na, de hát eddig mindenre megoldást nyújtott nekem ama gyakran emlegetett Virágzó Kínai Ipar, lássuk, hogy ezúttal mire jutottam.
Gondolhatjátok, milyen érzés sok hosszú cikket írni egy olyan billentyűzetről, amin minden második szó hibássá válik a beragadásoknak köszönhetően. Ha esetleg mégsem szimplán hibás lesz, akkor hiába verem a billentyűzetet úgy, mintha a lenyomási erőtől jobban működne az egész, egyszerűen le sem ugrik a gomb, megakad félúton, mert nem pontosan a közepén ütöttem le a gombot. Még soha nem tettem tönkre mérgemben egyetlen elektronikai terméket sem (még ezen kivételes alkalommal sem), de itt számtalan alkalommal eljutottam oda, hogy két új bekezdés között félig szétvertem ököllel ezt az ipari hulladékot.
Miután rájöttem, hogy nagyon hangosan írok cikket, rájöttem, hogyan kell csendben idegesnek lenni. Kis idő után kitapasztaltam, hogy ha felemelem az asztalról a klaviatúrát, és a levegőben kezdem el püfölni, akkor még a szomszéd szobában sem feltétlenül hallható az egész, és a szomszédoknak sem kell lelki terrorban élniük, azon gondolkodva, hogy vajon miféle élőlény lakozik egy fallal arrébb.
Nos, miután tökéletesen megelégeltem ennek a semmitérő műanyagdarabnak a használatát, azon kezdtem gondolkodni, hogy mi lenne, ha vennék egy sokkal jobb billentyűzetet. Elvégre folyton cikkeket írok, meg amúgy is elég sokat gépelek, ha van rá időm, szeretek játszani is, szóval mi lenne, ha vennék egy professzionálisabb, konkrét fogyasztórétegeknek szánt darabot.
Elsősorban természetesen mechanikus billentyűzetekre gondoltam, de miután megláttam, hogy azok még kint sem olyan marha olcsók, először gondoltam, hogy kipróbálom a kissé olcsóbb kategóriát a kinti billentyűzetek közül. Már ennek az elhatározása is elég sok időt vett igénybe, mivel angol kiosztású az összes, ami ugye egyet jelent az ékezetes betűk hiányával (ott vannak, csak más van rájuk festve), illetve az í betű egy az egyben billentyűként hiányzik róluk.
Ezt lehet pótolni persze Alt+j, illetve Alt+i kombóval, de belegondolni, hogy egy billentyűkombinációt kell használnom egy betű kis és nagy változatának begépelésére, elég riasztónak tűnt elsőre. De hát ismertek már annyira, hogy tudjátok, meggyőztem magam sec-perc arról, hogy nekem márpedig kínai billentyűzetre van szükségem, és ahogyan fentebb láthattátok is, kapásból hármat rendeltem, hogy legyen miből válogatni, ha az egyik nem jön be.
Ahogyan azt már sokszor említettem, ezúttal is a kinézet volt a döntő, nekem ezek jöttek be abból a választékból, amit jó öreg TomTopéknál láttam, és nagyjából 18-20 ezrest akartam a dologra szánni. Igen, most minden Vér Istvánnak (alias vérpistike) meg van engedve, hogy nyomassa az "annyibúmá ittholis vehetté vóna egy normálismekanikusat!" dumát. Tényleg, tessék nyugodtan szidalmazni engem, de elköteleztem magam a kínai ipar mellett. Na, csapjunk bele végre, úgyis erre vártatok. Először mind a háromról leírom a tapasztalataimat külön, aztán csinálok egy összehasonlítást.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
