Indulás!
Tehát elindultunk. Míg én vártam rá, megvettem a pályamatricát is, így indulás után egyből a 0-ra kanyarodhattunk. Előtte én elmagyaráztam, merre fogunk menni, mondta, hogy a navi be van lőve, amit „ő” mond, arra kell tartani. Kolléga közben mesélt. Mire a hetesre értünk, én már többet tudtam róla, mint amire számítottam. Hogy miért él még egyedül, mi a hobbija, mivel akar foglalkozni, mit csinált mielőtt idejött, stb.stb. Közben én néha rászóltam, hogy éjszaka lévén, mehetnénk bátrabban is, mert sokszor megfeledkezett magáról, és olyankor alig hetvennel kocogtunk. A fényszóróval valamiért haragban volt, mert rendre tompított fénnyel mentünk akkor is, ha sehol senki nem volt rajtunk kívül az úton. Vagy felkapcsolta, akkor viszont úgy maradt... Az út végig „szűk” volt, egyszóval nem keltette bennem a kicsit is gyakorlott vezető benyomását. Először ezek a dolgok nem aggasztottak, úgy voltam vele, majd kicsiszolódik. Elmondtam neki, én hogy gondolom az utat, nem árultam zsákbamacskát, azt is, hogy terveim szerint jobbára ő fog „dolgozni”, hogy rögzüljenek a dolgok benne, persze, ha kell, segítek.
Hirdetés
Első megállónk Mosonmagyaróvár volt, ott tankoltunk, meg kivettünk 45-öt. Innen tűz tovább Suben fele. Útközben már Németben Sepi rám írt telefonon, érdeklődve, merre vagyok. Írtam neki, hogy hol, meg hova megyek, erre kiderült, ő is oda tart, és mindössze egy órányival van előttem. Így, miután ő ráért, bevárt minket, és egy parkolóban találkoztunk. Neki szerda délutáni volt a bookja, a mienk reggel 8, úgy döntött, innen megyünk együtt tovább. Végül, majdnem időben, egy óra csúszással értünk a lerakóra. Sosem késtem még el innen, egyedül sem...A váltásokat direkt úgy időzítettem, hogy Párizsban én vezessek, ekkorra már látszott, hogy nem lesz könnyű menet. Ha ő vezetett, végig stresszelt, ha én, akkor be nem állt a szája, vagy aludt...egyet nem tett, sose kérdezett, vagy jegyzetelt. Egyszer pár nap után megjegyeztem, hogy lehet, nem ártana, ha néha lejegyzetelne valamit, akkor talán emlékezne is rá később, de azt válaszolta, azt se tudja már, hol a füzete... viszont óránként telefonált haza, vagy sms-ezett. Ha sávot kellett váltani, vagy netán letérni az útról, már kész is volt, tőlem kérdezte, menjen-e, vagy mit tegyen.
A lerakón szembesültem egy másik problémával. Tolatás. A mumus minden kezdőnek. De ő ugye nem az. Vagy mégis? Miután siettünk, felmentettem a póttal tolatás alól. Majd a traktorral, mondtam neki. Nos, az sem ment. Állok a kocsi mellett, ő méterekre a rámpától, integetek vadul, hogy jöhet, ő megmozdul, majd bele is áll a fékbe. És ezt ismételgeti, miközben kérdezi, mehet-e. Mondom, mit mutatok? Ő, hogy mehet. Akkor???? Azt hittem, összekarmolom magam. Aztán az összeakasztás. Egy örökkévalóságig tartott, pedig ilyet is csinált már nem egyszer. Gyűltek a problémák. Közben minden nőre megjegyzéseket tett, plusz az összes közlekedőre az úton. Csak a munkával nem törődött igazán. És harmadik napja voltunk együtt. Én megírtam haza, hogy ez nem lesz jó, minél hamarabb vigyenek haza. Kaptam egy együtt érző válasz sms-t,és ígéretet.
Innen aztán Santez fel, és Nové Straseci (Cseh) lerakó következett. A rakomány bútorlap, közelebbről lapra szerelt irodabútor volt, kismillió doboz, raklapokon, összefóliázva. Lerakás péntek reggel. Közben ment a találgatás, innen vajon merre kanyarodunk. Én reménykedtem, hogy haza, de igazából nem volt tippem. Bármi lehetett. Szerencsésen lerakodtunk, közben meg is jött az új meló: Prága-Budapest. Van Isten! Nem nagy kör, de sebaj! Csak akkor döbbentem meg, mikor a címet bepötyögtem a naviba. Prága közepe, de a szó valódi értelmében. A másik az időpont. Vasárnap este fél hét. Rákérdeztem, stimmel-e minden, Józsi mondta, biztos elírás, menjünk csak. Nem sokkal később rám telefonál, mégse, álljunk meg valahol, mert a rakomány díszlet, a Csárdáskirálynő díszlete lesz, és este hatkor lesz vége az előadásnak. Miután kiállítási anyag, illetve kulturális rendezvény anyaga mehet tilalom alatt is, ezzel nem lesz probléma. Csak ezt hogy magyarázom el majd a rend derék cseh őreinek? Főleg, ha meglátnak Prága belvárosában kóvályogni...Megegyeztünk, hogy én vezetek bent a városban, majd ha kijutottunk, mehet ő. Volt nekem elég bajom, nem akartam tetézni. Közben azt is megtudtam, lesz egy másik kocsi is, ő 60 kilométerről jön majd. Maga a hétvége nyugisan telt, tévézéssel, semmittevéssel. Én főztem egy „csirkehalászlét”, ahogy szoktam, ő hatékonyan nézett, meg elment közben sétálni...Már nem is szóltam, lelki szemeim előtt a közeli szabadulás esélye lebegett. Közben, miután már nem bírtam idegekkel, tudatosítottam benne, hogy nagyon nem vagyunk egy véleményen nagyon sok mindenben. Igazából generációs problémák merültek fel köztünk, ami azért furcsa, mert eddig sosem volt gondom a fiatalokkal, és ő annyira nem is volt már az. Csak meguntam a állandó nyavalygását, önsajnálatát.
Eljött lassan vasárnap este, elindultunk a közeli Prágába. Ahogy haladtunk, úgy szűkült a gyomrom. Sosem szerettem fővárosok közepén kóvályogni szerelvényben. Az álmos könyv szerint sem jelent jót. Érdekes módon, simán bementünk, bár egy helyen, valahol a Vencel tér közelében elég sokáig jött mellettem egy rendőrautó, de miután biztosan nem tűntem bizonytalannak, (pedig nagyon az voltam) magamra hagyott. Végül, néhány vargabetűvel megérkeztünk a Prága 8. kerületében lévő Operettszínház elé. A „parancs” szerint a színház parkolójában kellett megállni, ami nem volt. Illetve volt, kb. 20 autónyi, és tele volt. A színház előtti úton meg hömpölygött a forgalom. Hamar kiderült, hogy nekem egy kapun kell innen betolatnom, ami a díszletraktárba vezetett, csakhogy a kocsi nem fért be. Így maradt a félpályás útlezárás a rakodás idejére.
A melósok gyorsan dolgoztak, így este kilencre fel is voltunk rakodva. Maga a díszlet meglehetősen illúzióromboló volt, gipsz meg hungarocell, meg ócska szövet, műanyag pálmafák. Csak nagyon gondosan bevilágítva, és megfelelő távolságból nézve mondható szépnek. Arról nem is szólva, hogy gyakorlatilag ömlesztve, a kosztümöket, meg a díszletbútorokat keverve hányták a kocsira, tört a gipsz, szakadt a szövet, nem érdekelt senkit. A lerakó szerencsére már Csepelen, az egykori Csepel Művek területén volt, ahol egy lepukkant régi csarnokban van a díszletraktár. Innen már egy 7.5-ös kis teher vitte be a Fővárosi Operettszínházba a motyót. Időközben a másik kocsi is szerencsésen odaért, ő is elkészült, és együtt indultunk hazafelé este kilenckor. A lerakó idejét másnap reggel nyolcra kaptam meg, így Rajkánál hunytunk három órát. A másik kolléga, mivel ő egyedül volt, megállt Móváron, neki ki kellett vennie a pihenőjét.
Hétfőn reggel szerencsésen meg is érkeztünk Csepelre, a raktárépületet is viszonylag könnyen megtaláltuk, (az egykori gyáróriás város a városban), a kocsit is pikk-pakk lepakolta 5-6 melós. Innen utunk a telephelyre vezetett, ahol érzékeny búcsút vettem társamtól. Ő kicuccolt, én mentem Piliscsabára raklapért, amit Ausztriába kellett vinnem. De ez már egy másik történet, másik fejezet lesz. Most, mint az elején írtam, itthon vagyok, holnap (hétfőn) megyek felrakni Jászberénybe. Szó szerint élvezem az egyedüllétet, legközelebb csak akkor és úgy viszek tanulót, ha én is akarom. Sajna fénykép ezúttal sem lesz, (illetve talán a leamortizált pótról, mert azt Krisztián lefényképezte)miután a gép a nejemnél van. Majd egyszer lesz talán külön gépünk is.
Nem maradt más hátra, mint elköszönni, de miután itthon vagyok, most ez csak ennyi: sziasztok!
