1943-ban a keleti fronton küzdő három német hadseregcsoport közül Hitler ökle ismét a Közép Hadseregcsoport volt. 1941. során is ők támadtak először, ők jutottak el Moszkva alá, majd a kudarcba fulladt délkeleti előretörés és a sztálingrádi katasztrófa után ebben az évben ismét erre a hadseregcsoportra hárult a legnehezebb feladat: a hadászati kezdeményezés visszaszerzése. Létszámban és fegyverzetben, valamint a védelmezett frontszakasz kiterjedésében is nekik jutott a legnagyobb rész, s július 5-én, a kurszki csata első napjának hajnalán ők szembesültek a keserű ténnyel: az oroszok tudják a támadás időpontját.
A parancsnok, Hans Günther von Kluge tábornagy még ekkor sem tudta, hogy tisztikarában a Wehrmacht többi hadseregéhez képest itt van a legtöbb olyan tiszt és főtiszt, aki Németország érdekében hajlandó mindent elkövetni Hitler megbuktatásáért, bár ősi porosz nemesi származása révén ő se állhatta ki a felkapaszkodott náci arisztokráciát.
A Wehrmacht tisztikarának többsége ekkor már világosan látta, hogy nem lehet megnyerni a háborút. Bár a kezdeti gazdasági, majd hadi sikerek sok katonai vezetőt náci szimpatizánssá tettek, hiszen az I. világháború okozta megaláztatások megtorlása húsz év elteltével is nemzeti érdek volt, de a vereség előérzete újra felszínre hozta a józanságot. Az Oswald Spengler szerinti hagyományos porosz értékrend: a realitásérzék, fegyelem, testületi szellem, a teljesítmény pártatlan elismerése, a kicsapongás és a kényelmesség megvetése alapján álló hugenotta racionalizmus szembefordult a wagneri önimádó és önpusztító, a germán regék ködébe vesző pogány náci misztikával és annak megtestesítőivel. Az ország pusztulása, a barbár légitámadások és az emberfeletti erőfeszítések a háború ötödik évére már nemcsak a patríciusok egy része, de a plebejusok előtt is csak a kilátástalanság érzésének mértékét fokozta.
1943. tavaszán a gondolkodni merészelő tisztek még nem voltak tisztában azzal, hogy a szövetségesek Németországgal nem kívánnak együttműködni Hitler megbuktatása után sem, de azt már tudták: az ország becsületét csak az mentheti meg, ha felszámolják a nácizmust. Ez a látszólag idealista szemlélet nagyon is racionális alapokkal bírt: a nemzet fennmaradásának érdeke előbbre való volt a mindenkori uralkodó rezsim szempontjainál, Poroszország pedig éppen ennek a gondolkodásmódnak köszönhette felemelkedését.
Kluge törzsében Henning von Tresckow ezredes is képes volt szakítani a hatalom felé való hagyományos porosz lojalitással, s már a háború kitörése előtt tervezte a diktátor eltávolítását. Unokatestvére és barátja, Fabian von Schlabrendorff 1943. március 13-án időzített bombát rejtett el Hitler gépén, mely Kelet-Poroszországból Szmolenszkbe, a Közép Hadseregcsoport meglátogatására vitte a führert. A hidegben a szerkezet csődöt mondott, s az utas épségben megérkezett. Tresckow nem sokkal ezután ezt írta naplójába: „Németországnak és az egész világnak megszabadítása a történelem legnagyobb gonosztevőjétől olyan tett, amely méltán kerülhet ártatlanok életébe is.” Baráti köréből egy bátor lovastiszt, Rudolf Christoph von Gersdorf báró volt az, aki vállalta a következő merényletet: Hitlerrel együtt önmagát is kész volt a levegőbe röpíteni.
A Führer 1943. március 21-én a hősök emléknapján látogatást tett a berlini hadimúzeumban, hogy megtekintse a Közép Hadseregcsoport kiállítását. Éppen egy hét telt el a repülőgép elleni sikertelen merénylet óta. Gersdorf ezredest bízták meg, hogy a vezért végigvezesse a kiállításon. Testére erősítve bomba, tízperces időzítéssel. Hitlert a várakozással ellentétben nem érdekli a keleti frontról származó hadizsákmány, s futólépésben vág át a termeken. Gersdorf nem tágít mellőle. A vezérnek tíz perc sem kellett, hogy marsalljai élén elhagyja a múzeumot, így a merénylet ismét meghiúsult.
Tresckow a kurszki vereség után ismét megkereste von Klugét, és a másik neves tábornokkal, Erich von Mansteinnal együtt öt is megpróbálta megnyerni az ellenállási mozgalom számára. Mindkét marsall csak odáig mert elmenni, hogy szemet hunytak a szervezkedés fölött, de semmilyen közösséget nem vállaltak az összeesküvőkkel. Manstein csillaga ekkor még magasan állt: a sztálingrádi katasztrófa után visszafoglalta Harkovot, kivonta a kelepcéből a Kaukázusban rekedt csapatokat, majd stabilizálta a felbomló déli frontszakaszt, s Hitler kérésére a kurszki offenzívát is ő tervezte meg.

A náci vezér ellen szervezkedő ellenzék előtt világos volt, hogy Németország számára a háború folytatása csak az elkerülhetetlen vereség elodázását jelenti. Tresckow, a tiszti szervezkedés motorja ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy hiányzik egy olyan összefogás, ami a terveket sikerre viheti, s amelyet egy karizmatikus egyéniség tud csak megvalósítani, aki nemcsak a ráció, de az érzelmek erejével is képes Hitler igézetét semlegesíteni.

A katonatiszteken kívül sok más csoport is a rendszer megbuktatására törekedett. Ilyen volt a korábbi lipcsei polgármester, Carl Goerdeler köré gyülekezett politikusok köre is. Goerdeler jól ismerte Tresckow-t, aki 1943. augusztusában nem kételkedett abban, hogy a szovjet csapatok az év végére Kelet-Poroszország határán fognak állni. Goerdeler nem maradt tétlen: barátját, a zsidómentő Raoul Wallenberg rokonát, Jakob Wallenberg svéd bankárt kérte meg, hogy vegye fel a kapcsolatot Churchillel és az angol kormánnyal, s puhatolja ki a békekötés lehetőségeit. A svéd bankárnak azt is meg kellett tudnia, hogy egy nyugati különbéke esetén Nagy-Britannia hajlandó-e Németországgal közösen folytatni a harcot a bolsevizmussal szemben. Churchill válasza kétértelmű volt: üdvözölte az államcsíny tervét, de csak azt helyezte kilátásba, hogy az új kormánnyal tárgyalni fognak. Nem is tehetett volna másként, hiszen ´43 januárjában a casablancai konferencián már eldöntetett, hogy a tengelyhatalmaktól kizárólag a feltétel nélküli megadást fogadják el. A lázadók felfogták: a Nyugat hiába ellensége a kommunizmusnak, számára az európai német hegemónia fenyegetése legalább akkora, mint az orosz térnyerés. Ettől kezdve a porosz hagyományokon nevelkedett katonatisztek számára Hitler eltávolítása nem a háború tisztességes befejezését, hanem a nemzeti becsület megtartását jelentette.

Az az ember, akinek karizmatikus személye képes volt összefogni a különböző lázadó csoportokat, ekkor már tevékeny tagja volt a tiszti ellenállási mozgalomnak. Claus Schenk von Stauffenberg gróf ősi porosz-rajnai főnemesi családból származott, s ekkorra hazaszeretete már a nácizmus elleni gyűlölettel párosult. Gyakran hivatkozott Aquinói Tamásra, aki értekezéseiben a zsarnokgyilkosságot bizonyos esetekben helyénvalónak és erkölcsileg indokoltnak tekintette. Családjában ötvöződött a porosz tolerancia és a forradalmi lelkület: egyik őse a híres porosz tábornok, a Napóleon ellen népfelkelést szervező August von Gneisenau volt. Bátyjának, Alexandernek apósa pedig ogyesszai zsidó családból származott. Stauffenberg félig zsidó fizikus sógornője, Melitta ugyanakkor a Berlin-Adlershof-i repülőkísérleti intézetnek volt elismert munkatársa: szakterülete a zuhanóbombázók alkalmazási módjainak kutatása volt. Munkája során pilótaként is több mint kétezer zuhanóbombázó-bevetési kísérletet hajtott végre. A történelem nem jegyezte fel, hogy Melitta Schiller hogyan kerülte el a leleplezést, de azt igen, hogy tevékenységéért megkapta mindkét vaskeresztet, s a háború végén a Gestapo fogságában lévő, még életben hagyott Stauffenberg-rokonok számára személyes kapcsolatai révén ő biztosította a túlélést.

1944. tavaszára a hadihelyzet tovább romlott. Még az előző évben elveszett Észak-Afrika, a szövetségesek partraszálltak Olaszországban, Mussolini pedig megbukott. Bár az olasz csizma közepén a kiugrást követően stabilizálódott a front, s Monte Cassinónál többhónapos állóháború alakult ki, a keleti csaták tovább apasztották a Birodalom emberi és anyagi erőforrásait. 1944. áprilisára a front déli része elérte a Kárpátok előterét, és átlépte az egykori Kelet-Galícia határát is. Ukrajna déli részén, Korszuny-Sevcsenkovszkijnál a bekerített német 1. páncéloshadsereg 21 hadosztálya minden felmentési és kitörési kísérlet ellenére megsemmisült. A Krímben még tartotta magát a német 17. hadsereg, de a bekerítésből már tengeri úton sem lehetett kimenteni a körülzárt csapatokat. Áprilisra ez a terület is orosz kézre került. A Közép Hadseregcsoport Busch tábornagy parancsnoksága alatt már csak 37 hadosztályt számlált, míg velük szemben 166 szovjet hadosztály várta a támadási parancsot. Az oroszok nem siettek: a déli előretörés után előbb Északon, Finnországtól akarták visszaszerezni az 1940-es szovjet-finn háborúban előbb a Szovjetunióhoz csatolt, majd 1941-ben ismét elveszített területeket. Ezt a támadást a németek már csak a keleti front középső részének újabb meggyengítésével tudták úgy-ahogy hárítani, de ellenfelük célja éppen ez volt. Az orosz vezérkar már tervezte az 1944-es év tavaszi-nyári offenzíváját, s a főcsapás iránya először Belorusszia, majd a német-lengyel síkság, végül a Birodalom szíve: Berlin volt. Paradox módon a német ipar 1944. júliusára érte el termelési maximumát: az első félévben 17 ezer repülőgépet és 9 ezer nehéz és közepes harckocsit gyártottak a megszállt Európa különböző országaiban. Noha a szovjet nehézipart nem pusztították légitámadások, a német acéltermelés mégis háromszorosa volt legnagyobb ellenfelének. Mindez azonban már nem volt elég a hadászati kezdeményezés visszaszerzéséhez, s más frontszakaszokról nem lehetett nagyobb csapattesteket Keletre irányítani. Az afrikai vereség után Franciaországba áthelyezett élő legenda, Erwin Rommel tábornagy gőzerővel szervezte az Atlanti Fal védelmét. Küszöbön állt a nyugati invázió, és az OKW és az OKH törzseiben is már erre készültek.

Folytatás következik

A Führer harmadik szeme

Walter Frentznek, a Harmadik Birodalom egyik legnevesebb operatőrének csillaga akkor kezdett emelkedni, amikor a 30-as évek közepén a birodalmi propagandaminisztérium a május elsejei ünnep alkalmából munkáról szóló életképek készítésére hirdetett pályázatot. A fiatal operatőr által készített felvételek mozgalmassága, és kifejezőereje messze meghaladta az akkori propaganda-színvonalat, így megkapta a német ipart és munkásokat ábrázoló film készítési jogát. Az elkészült képsorok hasonló szuggesszív erővel hatottak a nézőkre, mint a szovjet filmművészet korai alakjainak, Eizensteinnek és Pudovkinnak tizenöt-húsz évvel azelőtti alkotásai. (Rettegett Iván, Jégmezők lovagja, stb.) Frentz maga is példaképének tekintette a korai szovjet filmművészet képi látásmódját és messianisztikus hitét, amit képeiben sikeresen ültetett át a náci közegre. Az 1936-os berlini olimpia alkalmával készített sportfelvételei lenyűgözően egyéni módon jelenítik meg a mozgást és az emberi erőt. Tehetsége sok nemzetközi díjat is hozott, de az igazi felemelkedés akkor következett be, amikor Hitler legodaadóbb híve, Goebbels a birodalmi propagandaminisztérium alkalmazásába vette. Az 1940-es berlini telefonkönyvben neve mellett foglalkozásként ez áll: A Führer személyes operatőre. A náci vezért minden útjára elkísérte, film- és fényképfelvételek sokaságát készítette, egy részüket az akkor forradalminak számító színes technikával.
1941. őszén az SS vezetője, Himmler, „kölcsönkérte” Frentzet, hogy filmen rögzítse látogatását az orosz fronton. Az operatőr - saját bevallása szerint - eddig az időpontig semmit nem tudott a tömeges kivégzésekről és egyéb atrocitásokról, amit az SS a meghódított területeken művelt. Himmler személyes kísérete tagjaként film- és fényképfelvételeket készített a meghódított orosz területek lakosságáról, hadifogolytáborokról, és kivégzett zsidók ezreiről. Az SS-vezető fel akarta venni Frentzet fekete egyenruhás rendjébe, hogy legyen Hitler közvetlen környezetében is valaki, aki neki szállítja az információkat, de ő, látván a borzalmakat, diplomatikusan elutasította az ajánlatot. Helyette a kisebbik rosszat választotta: „csak” Hitlernek engedelmeskedett. A Führer „harmadik szemeként” vezére számára filmen és fényképek százain rögzítette a náci birodalom összes fontos eseményét, s jelen volt a különböző titkos fegyverkísérleteknél is. Nemrégen kerültek napvilágra azok a meglepően jó minőségű színes fényképek, melyek némelyikén a Nordhausen mellett, a Harz-hegységbe vájt földalatti gyárban robotoló elgyötört, csíkos ruhájú rabok láthatók a V-2 rakéták gyártása közben.
Walter Frentz végig Hitlerrel maradt. A Führer öngyilkossága előtt néhány nappal kapta meg a parancsot, hogy az általa készített filmekkel és fényképekkel együtt hagyja el a körülzárt Berlint és menekítse azokat a bajor Alpokba. Úticélját sikeresen elérte és a háború végét is itt érte meg. A békekötés után megélhetését az a mintegy ötezer színes diafelvétel biztosította, melyeken a háború előtti Németország tájainak és városainak képeit rögzítette. Vándorelőadóként városról városra járva tartott diavetítéseket, s a hálás közönség a romhalmaz közepette örömmel nézte a „dicső múlt” képeit. 1995-ben portréfilm készült Walter Frentzről. A filmen sok olyan részletről mesél, amit csak Hitler közvetlen társaságában tudhatott meg a Führerről, mégis kommentár nélkül így jellemzi náci múltját: „Ezek régi dolgok és már elmúltak.”

Az iszlám, a judaizmus és a kereszténység egyaránt Jeruzsálemet tekinti vallása alapjának. Ennek ismeretében azt gondolhatnánk, hogy a várost szent helyként tisztelő hitrendszerek mindig ugyanazt és ugyanúgy gondolták e különleges helyről, pedig az elmúlt évszázadok e tekintetben is sok meglepő fordulatot produkáltak.

Mintha beteljesednének az ószövetségi Zekarja (Zakariás) próféta szavai: „Nyomtatókővé teszem Jeruzsálemet minden népnek: aki emelni akarja azt, mind szakadva szakad meg...” Valóban, a várost a három világvallás - a kereszténység, a judaizmus és az iszlám - egyaránt a sajátjának tekinti, s legszentebb helyei között tartja számon. Ennek megfelelően a birtoklásáért indított változatos küzdelmekben a politikai indokoltságon túl mindig szerepet kaptak transzcendens, teológiai magyarázatok is. Sőt, a vitatkozó felek legtöbbször teológiai érvekkel támasztották alá igényüket a városra vagy egyes részeire - mint ahogyan ezt teszik ma is -, s ezek a nézőpontok nemegyszer több ezer éves múltra tekintenek vissza.

A tekintetben biztosan, hogy a városért versengő zsidó, keresztény és mohamedán Jeruzsálem-teológia közös gyökerekre tekint vissza: mindhárom vallási rendszer tudósai megegyeznek abban, hogy időszámításunk előtt mintegy 2200 évvel Ábrahám pátriárka Mórija hegyén saját fiát készült feláldozni, és ebben isteni közbelépés akadályozta meg. A bibliai beszámoló szerint Ábrahámnak két fia volt: Iszmail, aki a kamaszkor küszöbén állt és a fiatalabb Izsák. A Biblia Iszmailt félig-meddig törvénytelennek mutatja, ugyanis anyja nem Ábrahám törvényes felesége, Szárai (Sára) hanem az egyik szolgálólány, Hágár volt. Az arab népek Ábrahámnak ettől a fiától eredeztetik magukat, míg a zsidók Izsákot tartják felmenőjüknek. A zsidó-keresztény emlékezetben az áldozat tárgya Izsák volt, a mohamedán teológusok szerint viszont Ábrahám Iszmailt készült feláldozni. A két történet egy dologban, az áldozás helyszínében azonos, vagyis abban, hogy az események a Mórija hegyén játszódtak le. Ez a hegy régészek, történészek és a három világvallás teológusainak egybehangzó véleménye szerint pedig nem más, mint a mai jeruzsálemi Templom-hegy. Annak is egy bizonyos pontja: az a szikla, amely köré a 7. században a mohamedán Szikla-mecset épült.

A Bibliában, a Tórában és a Koránban szereplő eredetmítoszok között azonban már több lényeges különbség van. Legfőképpen, hogy az időszámításunk szerinti 7. században keletkezett, az arabokat az egyistenhitben egyesítő Koránt mintegy 2800 év választja el a késő bronzkori Ábrahám pátriárka idejétől, és több mint 1500 esztendő a Biblia első könyveinek keletkezésétől. De nem csupán e széles időskála figyelemre méltó, hanem az is, ahogyan a Jeruzsálemért küzdők a várossal kapcsolatos igényének hőfoka változott. Még az igényjogosultságot legkésőbb bejelentő iszlámé is. A muszlim teológia ugyanis eleinte - az ábrahámi áldozat tényén kívül - viszonylag szerény jelentőséget tulajdonított a városnak.
Abból az időből, amikor 638-ban Omar Ibn Kattab, Mohamed hadvezére Palesztinát és Jeruzsálemet zsidó segítséggel elhódította a bizánci birodalomtól, és megalapozta a keresztes háborúkig tartó első 450 éves mohamedán korszakot, a korabeli arab történetírók csak azt emelik ki, hogy a Templom-hegyen lévő három évszázados szeméthalmot a helyi zsidó lakosság takarította el. Mindezt annak reményében, hogy az ország új urai lehetővé teszik számukra a jeruzsálemi Szentély újjáépítését. A 330-tól 638-ig terjedő úgynevezett bizánci időszakban ugyanis a görög rítusú keresztények a Templom-hegyet szemétlerakónak használták, így is megalázni kívánva a „Krisztus-gyilkos” zsidó őslakosságot és hitét. A győztes moszlimok magát a Szikla-mecsetet is csak több mint ötven évvel a hódítás után, 691-ben építették fel, pedig nemcsak Ábrahám áldozata fűződött hozzá, hanem egy, a Koránban nem szereplő legenda is, amely szerint innét emelkedett fel lova hátán a mennybe Mohamed próféta. Sokan azonban úgy vélik, hogy az akkori iszlám jelentősen különbözött a maitól, mi több, Steven Runciman történész szerint az iszlám fanatizmus magvait éppenhogy az a keresztény fanatizmus vetette el, amellyel a keresztes hadak a 11. században alig száz évre visszafoglalt Jeruzsálem bevételekor pusztították annak zsidó és mohamedán lakóit.

De még így is csak akkor kezdődött meg az iszlám teológia Jeruzsálemmel kapcsolatos nézeteinek megváltozása, miután a 15. században Törökország a Közel-Keleten is vezető hatalommá vált. Főként amiatt, hogy a mohamedánok a korabeli vetélkedés kivetítéseként ettől kezdve tekintik a Templom-hegyet - ha ki nem mondott formában is - mind a kereszténység, mind a judaizmus fölötti győzelem jelképének. Tegyük hozzá, az iszlám Jeruzsálem a moszlimok számára korántsem csak szakrális jellegű. Néhány éve Mohamed Szajid Tantavi, Egyiptom legfőbb vallásjogásza ezt úgy fogalmazta meg: „Mivel a nép iszlám befolyás alatt áll, az állam sem lehet az iszlámtól független. Az államnak és a vallásnak egy egészet kell képeznie, mivel az iszlám magában foglalja a vallást és az államot is.”

A kereszténység számára az iszlámmal ellentétben Jeruzsálem fontossága rapszodikusan változott a történelem során. Míg Jézus korában és az 1. században az eleinte túlnyomórészt zsidókból álló korai keresztény egyház Jeruzsálemet tekintette hite bölcsőjének és szellemi centrumának, a 3-4. századra ez a kép jelentősen megváltozott. Az úgynevezett „szent helyek” továbbra is fontosak maradtak, és templomokat építettek rájuk, sőt a város még az arab korszak kezdetén is jelentős zarándoktömegeket fogadott Európából, de a szellemi központ és a vallás irányítása áttevődött Rómába, illetve Bizáncba. A bizánci uralom idején pedig a Mórija hegye, vagyis Ábrahám áldozatának helyszíne - mint említettük - egyenesen szeméttelepként, a zsidók megalázásának szimbólumaként működött.

Ebben az időben a legnagyobb befolyással bíró keresztény irányzat Nyugaton a katolicizmus lett, amely szellemi centrumává Rómát léptette elő. Gergely Jenő történész a pápaság történetéről írt munkájában idézi a pápaság Magna Chartáját, vagyis VII. Gergely pápa Dictatus Papae című, 1075-ben keletkezett művét, melynek első pontja így szól: „Egyedül a római egyházat alapította maga az Úr”. Ez a kitétel homlokegyenest ellentétes az újszövetségi leírással, hiszen Jézus Krisztus korában és még bő száz évvel utána is Jeruzsálem, és az ott Jézus által alapított első egyház minősült a kereszténység szellemi központjának.
A reformáció a 15. századtól kezdve a kereszténység teológiáját alaposan felforgatta ugyan, de a nagy reformátorok, Luther és Kálvin sem fordultak vissza Jeruzsálem felé, mivel a várost az általuk elutasított katolikus kép-, szobor- és tárgyimádás szimbólumának tekintették, s emiatt műveikben csak nagyritkán említik.

A keresztény teológiában a Jeruzsálemmel kapcsolatos radikális szemléletváltozást a 20. század elején az evangéliumi keresztény és a neoprotestáns, pünkösdi-karizmatikus mozgalmak fellépése hozta meg. Ez utóbbi mozgalom alig száz év alatt létszámában a keresztény felekezetek között a világon a katolikus utáni második helyre tört fel, s teológiájában előtérbe került a bibliai kijelentések szó szerinti értelmezése és az ott található próféciák részletes elemzése is. Randall Price amerikai történész-teológus, a pünkösdi irányzat képviselője „Jerusalem In Prophecy” című, magyarul 1999-ben megjelent könyvében például azt fejtegeti, hogy „Jeruzsálem nemcsak a múltban volt fontos, hanem az lesz a jövőben is, mert a bibliai állítások szerint Jézus ebben a városban tevékenykedett, majd itt végezték ki, itt támadt fel a halálból és emelkedett fel a mennybe, sőt egy bizonyos történelmi korszak végén a mennyből ide is fog visszatérni”. Ez a Jeruzsálem-felfogás a keresztény felekezeteken belül is heves vitákat vált ki, hiszen a katolikus értelmezés ma is a VII. Gergely-féle téziseket veszi alapul. Az ortodox keleti kereszténység legnagyobb tömegét kitevő pravoszlávok pedig Bizánc bukása óta egyértelműen Moszkvát tartják - ma is - központjuknak.

Érdekes módon a judaizmus Jeruzsálem-teológiája rendkívül közel áll ehhez az evangéliumi keresztény irányzathoz és a neoprotestáns-pünkösdi felfogáshoz. Ez utóbbi a bibliai kijelentések alapján fontosnak tartja, hogy Jeruzsálem izraeli fennhatóság alatt legyen, mert értelmezésük szerint a bibliai próféciák Jézus visszajövetelét egy izraeli tulajdonú Jeruzsálemben írják le, ahol a Templom-hegyen 70-ben a rómaiak által lerombolt Szentély újjá fog épülni. A zsidó diaszpóra évszázadaiban is központi fontosságú volt ez a bibliai ígéreteken alapuló reménység. Igaz, az amúgy zsidó származású filozófus, Baruch Spinoza a 17. században szkepszissel emlegeti ezt a reménységet, hiszen szerinte a zsidóságnak nincs komoly esélye a Szentföldre visszatérni.

Az ortodox judaizmus ugyanakkor egyenesen a Messiás megérkezésétől várja, hogy az egész népet visszavezesse szülőföldjére, ezért a mai Izrael állam létét nem is ismeri el. A másik irányzat, a lubavicsi Schneerson rabbi követői valamivel rugalmasabb: azt állítják, hogy a mai Izrael már előjele a Messiás által alapítandó államnak, és azt a szerepet tölti be, mint a szintén a Zakariás könyvében szereplő szamár, melyen a Messiás be fog lovagolni a szent városba. A 19-20. század fordulóján keletkezett világi cionizmus is lényegében bibliai ihletettségű. A judaizmus különböző vallásos irányzatai így egységesen hirdetik, hogy a Messiás megérkezésekor helyreállítja Izraelben és a világon a tökéletes békét, és uralkodói hatalmát Jeruzsálem városából fogja gyakorolni.

Napjaink eseményei azonban mintha mégis inkább Bonaparte Napóleon egyik kijelentését emelnék próféciává. A majdani császár híres egyiptomi hadjárata során írt naplójában így vélekedett a városról: „Egyetlen birodalom sem gyökerezhet meg, ha középpontjában nem Jeruzsálem békessége áll, mivel ez a történelem sarokpontja... Ugyanakkor egyetlen birodalom sem gyökerezhet meg Jeruzsálem békességével a középpontjában, mivel ilyen béke emberileg nem hozható létre. Lehetetlen és titokzatos hölgy ez.”

A francia forradalom és a nem sokkal előtte született amerikai Függetlenségi Nyilatkozat vallási vonatkozásban a jogalkotási szemléletet is megváltoztatta. A XIX. század első harmadában jellegzetes epizódnak tekinthető, amikor az evangélikus felekezetű Kossuth Lajos és római katolikus menyasszonya esküvőjén a katolikus lelkész megtagadta az egyház áldását. Az erre kitört országos felháborodás hatására Pest megye gyűlése a papot és mindazokat, akik hasonlóképpen jártak el, 600 forint büntetéssel sújtotta. A közvélemény csak akkor nyugodott meg, amikor az 1843-44-es országgyűlés törvényesen is védelmébe vette a protestánsokat, és kimondta: senkinek nem vitatható a vallási hovatartozása, aki tizennyolc éves koráig protestáns nevelésben részesült. Addig ugyanis ha egy katolikus és egy protestáns házasodott össze, a törvények értelmében a protestáns félnek ''reverzálist'' kellett adnia, azaz a protestáns felekezetű házasulandónak köteleznie kellett magát, hogy a születendő gyermekeket katolikus hitben nevelik.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején a protestáns felekezetek vezetői élen jártak az osztrákokkal szembeni ellenállásra való buzdításban. Haubner Mátyás győri evangélikus püspök például így bátorította híveit a Windischgrätz elleni harcra: ''12 millió ember fölött folyik a fegyveres vita, ha tovább is barmoknak tekintessenek-e, vagy szabadjon emberré lennünk!'' Az áprilisi törvények, az 1848-as XX. Törvény 2. pontja pedig megállapítja: ''E hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapíttatik meg.'' A következő pont pedig az egyház-finanszírozás kérdésében döntött: az elismert felekezetek költségeit az állami kasszából kellett fedezni.

A szabadságharc leverése után, 1854-ig a katolikus hegemónia állami eszközökkel való visszaállítása újra előtérbe került, de ennek törvényi szabályozása egészen 1859-ig váratott magára. Az ekkor született ''protestáns pátens'' meg akarta szüntetni a protestánsok egyházi autonómiáját, s főhatóságként egy császári és királyi főkonzisztóriumot kívánt felállítani, megszüntetve ezzel az egyházi önkormányzatot. A kirobbanó országos felháborodás és ellenállás hatására a kormány 1860-ban visszavonta a rendeletet. 1867-ben a kül- és hadügy kivételével Magyarország visszakapta belső önkormányzatát, ennek következtében a polgári átalakulás mellett törvényi szinten is egyre inkább megvalósulhatott a vallási tolerancia. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter egy 1868-as beszédében így jellemezte a megvalósítani kívánt állapotot: (az egyház) ''csak akkor nyújt valóságos támaszt az államnak, ha a haza polgárai saját egyházaik körében oly szabadoknak érzik magukat, mint az államban, és e két szabadságban nem az egymással való ellentétet, hanem a közös szabadság biztosítását látják.''

Vallásügyben a kiegyezést követő szabadelvű korszak az 1848-as áprilisi törvényeket tekintette mérvadónak. Ezek az elvek a XIX. század utolsó évtizedeiben részben valósultak csak meg: az 1868-as 38. törvénycikk bevezette a kötelező népoktatást, a vegyes házasságok tekintetében pedig az ugyanebben az évben született 53. törvénycikk elrendelte, hogy a fiúk az apa, a lányok az anya vallását kövessék. Ugyanebben az évben nyilvánította a törvény egyenjogúnak az izraelita felekezetet is. Mindemellett az állam és az egyház szétválasztásának elve csak lassan tudott megvalósulni. Deák Ferenc 1873. júniusi képviselőházi beszédében az egyház és állam szétválasztásának európai és amerikai modelljét összehasonlítva egyértelműen letette voksát: ''Jobbnak, ésszerűbbnek és czélszerűbbnek tekintem az amerikait. A mely rendszernek alapja az, hogy az állam ne, vagy minél kevesebbet avatkozzék a kultuszok ügyeibe, és csak akkor és csak annyiban, a mennyiben a status fönntartása a beavatkozást szükségessé teszi. De ha ezt egyszerre el nem érhetem, a czélt mindig szem előtt tartom, és minden lépést, a mely affelé vezet, pártolok...''

Az 1890-es években született a polgári házasságkötés törvénye, ami a szabad társválasztást, 1895-ben pedig a híres XLIII. törvénycikk, amely a vallás szabad gyakorlatát tette lehetővé azzal a megszorítással, hogy vannak ''bevett'', ''elismert'' és ''tűrt'' felekezetek. A törvény emellett nem szólt az állam és az egyházak szétválasztásáról és nem érintette az egyházi pénzügyeket sem.

Az I. világháborút követő Horthy-korszak a törvényi szabályozás tekintetében nem lépett túl a századfordulós vallásügyi rendeleteken. Számos történész a korszakot ''neobarokknak'' nevezi, nem kis mértékben a katolikus dominancia megerősödése miatt. Ez a korszak volt a szegényparasztság ''néma forradalma'' is. A zsidóság asszimilációjára irányuló századfordulós törekvéseket pedig felváltják a zsidóellenes törvények.

A II. világháborút követő néhány év kivételével a kommunista kormányzatok általában mindenféle vallás visszaszorítását tűzték ki célul. 1948-49-ben az új rezsim megállapodást kötött először a protestánsokkal, majd a katolikus felekezettel, akik ezután híveiket a hatalom iránti hűségre buzdították. Az internálások és meghurcolások megtették hatásukat. 1956-ban a 35 ezer katolikus részvételével megtartott máriapócsi búcsúról készült ÁVH-jelentés így számol bel: ''A szónokok (...) a megadott, illetve helyesebben a megbeszélt tematika alapján a vallásos keretbe ágyazva helyesen fejtették ki mondanivalójukat...'' Létrehozták a békepapság intézményét, sőt többen közülük parlamenti képviselőkké is lettek, mivel a magyar állam a főkegyúri jogot felelevenítve maga nevezte ki az egyházi méltóságokat. Egy volt III./III.-as ügynök, P. P. 1994-ben a Beszélőben napvilágot látott beszámolója így jellemzi a korszakot: ''Teljesen a kezünkben tartottuk az egyházat, mert beépített embereink a portástól a püspökig a hierarchia minden pontján megtalálhatóak voltak.''

A szocialista rendszer egyházpolitikájában 1965-re következett be a változás. Ekkor ért véget a II. vatikáni zsinat, s a még befejezése előtt megindult magyar-vatikáni tárgyalások eredményeképpen 1964. szeptember 15-én részleges megállapodásban szabályozták a katolikus egyház és az állam viszonyát, ami a rendszerváltásig fenn is maradt. A megállapodás értelmében a Szentszék kötelezte magát, hogy csak azokat a személyeket szenteli fel püspökké, akiket a magyar kormány nem ellenez. A pöspököknek pedig ''hűségesküt'' kellett tenniük, melyben elkötelezték magukat a Magyar Népköztársaság ''megerősödésének és fejlődésének előmozdítására''. Így a főpapság T. Varga Györgynek a História 1991/5-6-os számában megjelent elemzése alapján a kádári elit szerves részévé vált. A protestáns felekezetek ''bedarálása'' hasonlóképpen történt.

Bulányi György piarista tanár 1991-ben kissé szomorúan vette tudomásul, hogy a rendszerváltás során elmaradt a helyzet tisztázása: ''Amikor a pápa Magyarországon járt, együtt dicsőségeskedett vele az összes szentmiséken az elmúlt rendszer kollaboráns egyházi vezető rétege, és a börtönbüntetést szenvedett katolikusokat nem hívta össze, hogy velük is hálát adjon valamiért.''

Magyarországon a vallásügyi törvények és rendeletek gyakorlatilag egyidősek a kereszténység felvételével. Miután politikai és katonai okok véget vetettek a Kárpát-medencét elfoglaló magyarok kalandozó hadjáratainak, ugyanezen okok kényszerítő nyomása alatt hívta be először Géza fejedelem a katolikus hittérítőket, majd tette Szent István államvallássá a kereszténységet. A magyar király az akkor már Európában kialakult uralkodói tradíciónak megfelelően államhatalmi eszközökkel igyekezett „kereszténnyé'' tenni az országot.

Az Árpád-ház kihalását követően az Anjou-kor lényeges változásokat hozott, bár nem sokáig. Károly Róbert hatalomra kerülése után, 1317-1320 között a pápai adószedők a keresztes hadjáratokra gyűjtött pénzt még akadálytalanul kivihették az országból, de 1330-ban már arra kényszerítették a pénzt szállítókat, hogy az összeg harmadát adják át a magyar királynak. Egy idő után a főpapi székekbe is királyhű emberek kerültek, sőt reneszánsz szokás szerint Károly Róbert törvénytelen fia, Kálmán kapta a győri püspöki széket. Így az Anjou-kor is folytatta az Árpád-ház hagyományait: dogmatikai kérdésekben a pápaság odaadó híveinek mutatkoztak, de pénzügyi, kinevezési és más belpolitikai kérdésekben a pápai akarattal mit sem törődve saját érdekeiket képviselték.

A protestantizmus előfutárai, a valdensek és husziták térhódítása alapjaiban fenyegette a katolicizmus vallási egyeduralmát, így látszólag a királyi hatalmat is. Zsigmond idején, a XV. század közepén pápai inkvizítorok segítségét is igénybe vették az ''eretnekek'' ellen. Így például Magyarország területén az 1726-ban szentté is avatott Marchiai Jakab 1436 és 1439 között saját becslése szerint több mint 25 ezer huszitát ''vezetett'' vissza a katolikus egyházba. Az államhatalmi eszközökkel így visszaállított vallási hegemónia következtében kialakult status quo a XVI. század elejéig fennmaradt. A bibliafordító Károli Gáspár a Mohácsig terjedő magyar történelmet 1563-ban az ószövetségi Izraellel összehasonlítva sommásan így jellemezte: ''Hogy pedig a királyokról szóljunk, kik eleitől fogva Magyarországon voltanak, nem találsz csak egyetlenegyet is, aki istenfélő volt volna, ki az Istent félte és tisztelte volna, mind egyig bálványimádók voltak, miképpen az Izraelnek országában...''

A XIV-XV. század egyben az itáliai reneszánsz csúcspontja és a pápaság erkölcsi mélypontja is volt. Janus Pannonius, aki egy ízben diplomáciai küldetésben járt II. Pál pápánál, utóbb szarkasztikusan így verselt az egyházfőről: ''Szentnek nem tudlak, de atyának mondani tudlak / Mert hisz látom a lányt, Pál, akinek atyja te vagy.''
Az 1526-os mohácsi tragédiát megelőző évtizedekben Magyarországon is egyre jobban terjedtek Luther tanai. A Werbőczi István nádor szerint ''bolond és tudatlan'' reformátor követői ellen 1525-ben törvény is született: minden elfogott lutheránust máglyán kellett kivégezni. Noha a török veszedelem küszöbön állt, ez az időszak mégsem a felkészüléssel, hanem parasztháborúk leverésével és az államhatalmat látszólag fenyegető vallási mozgalmak üldözésével telt.

A mohácsi csatavesztés és a középkori magyar állam felbomlása nagyban akadályozta a nem katolikus vallási mozgalmak üldözését, melyek így jelentősen megerősödtek. Ezt a török porta politikája is segítette, hiszen számukra kapóra jött a katolikus Habsburgokat vallási alapon elutasító protestáns mozgalom. Ezért a protestáns felekezetek a hódoltsági területeken és a török befolyás alatt álló, viszonylag önálló Erdélyben szabadon fejlődhettek.

Mindez azt eredményezte, hogy a század második felére a katolicizmus a három részre szakadt ország egész területén gyakorlatilag összeomlott. 1590 körül a népesség mintegy tíz százaléka számított katolikusnak, a többi ''megtért'', vagyis felvette a protestáns hitet. 1606-ban Verancsics Faustus csanádi püspök így jellemezte a katolicizmus magyarországi állapotát: ''Nincs több, mint 300 katolikus pap, beleszámítva valamennyi érseket, püspököt, apátot, kanonokot, plébánost és pappá szentelt szerzetest.'' 1622-ben a nagy ellenreformátor, Pázmány Péter is ezt jelentette a Habsburg-országrészen uralkodó állapotokról a pápának: ''A nép alig egy tized része katolikus, a többiek lutheránusok és kálvinisták.''

A vallásszabadságról szóló első törvény is ebben az időben született: 1568 januárjában a tordai országgyűlés kimondta: ''Kiki tartsa meg azt a hitet, amelyet akar, az új és régi szertartásokkal, megengedjük, hogy hitük ügyében azt tegyék, ami nekik teszik, de bárkinek a sérelme nélkül.'' E törvény a XVI. században teljesen egyedülálló volt Európában.

A rekatolizáció a XVII. század elején a Habsburg-hatalom erősödésével kapott új lendületet. Az újhitűek elleni szellemi harc fő ideológusa Pázmány Péter, a kiváló képességű egykori váradi református diák volt. Miután 1588-ban belépett a jezsuita rendbe, teljesen elkötelezte magát a reformáció elleni szellemi és ideológiai küzdelemre. A Károli Gáspár által röviden csak ''bálványimádásnak'' titulált római vallás a török hatalom gyengülésével, majd századvégi megszűnésével újra erőre kapott: az államhatalmi eszközökkel katolicizmusra kényszerített protestáns tömegek erőszakos visszatérítése Pázmány Péter munkássága nélkül megvalósíthatatlan lett volna. Az ő rendkívül termékeny működését igazolja a nagyszombati jezsuita egyetem létrehozása. A már idézett Károli Gáspár és több protestáns tekintély által is megfogalmazott állításra, miszerint az ország pusztulásának oka a római vallás, 1602-ben Pázmány így replikázott: ''Tagadhatatlan dolog, hogy miúta ti ez világra hoztátok az új tudománt, miúta az ti tudomántoknak veszedelmes és ártalmas almáját megövék az emberek, azúta felnyittaték az embereknek szeme minden gonoszságra és istentelenségre.''

Az esztergomi érseki pozíció megújulása szintén Pázmány Péternek köszönhető. Az 1629-es nagyszombati zsinat kimondta, hogy a mindenkori esztergomi érsek egyebek mellett az ország főkancellárja, a legfőbb bírói testület, a Királyi Tábla ülnöke, a király utáni első zászlósúr, sőt a méltósági rangsor tekintetében a nádor csak utána következik.

A reformáció térhódítása idején a három részre szakadt országban lényegében megszűnt az Árpád-kor óta gyakorolt állami egyház-finanszírozás. Az addigi gyakorlat értelmében minden lakosnak kötelező volt jövedelme vagy termése bizonyos százalékát egyházi célokra áldozni. Miután a reformáció 90 százalékban kiszorította a római vallást, a protestánsok bibliai elveik, de a korabeli katonai és gazdasági helyzet miatt sem éltek ezzel a lehetőséggel, hanem a hívők önkéntes adakozására alapozták hitéletüket. Mivel ''társadalmi hasznosságuk'' a katolikus valláshoz képest a lakosság körében egyértelmű volt, ezért az emberek, ha kellett, önként adakoztak. Az ország főnemeseinek jelentős része is újhitűvé vált, ezért a ''protestáns infrastruktúra'' kiépítésének közel kétszáz éven át gazdag mecénásai is voltak.

A törökök kiűzése után, a XVII. század végétől kezdve, a magyarországi vallási ''erőviszonyok'' újra a katolicizmus felé tolódtak el. 1691-ben ugyancsak I. Lipót megyénként már csak néhány helységben, az úgynevezett artikuláris helyeken engedélyezte a magánszférán kívüli, nyilvános protestáns hitgyakorlatot. 1608 és 1781 között a protestáns közösségektől több mint 1880 templomot vettek el, s közülük 1280 végleg katolikus kézen is maradt. A kezdeti erőszakot később a finomabb módszerek váltották fel. Így a III. Károly császár által kiadott, 1731-es Carolina Resolutio egyebek mellett azt tartalmazta, hogy állami hivatalt csak azok a személyek tölthetnek be, akik leteszik az úgynevezett dekretális esküt. Ennek szövege egy kifejezetten katolikus esküforma volt a Szent Szűzre és más katolikus szentekre való hivatkozással, ami egy protestáns esetében automatikusan hite megtagadását jelentette volna. Ha valaki nem mondta el, nem tölthette be az állami állást. Ebben az időben jött létre a Helytartótanács is, benne a Vallásügyi Bizottsággal. E bizottság feladatul a nem katolikus felekezetek ügyeinek intézését kapta, vezetője pedig nem volt más, mint az esztergomi érsek. Az intézményt nem véletlenül nevezte Erdődy Gábor egri püspök a ''protestánsok pörölyének''.

A magyarországi egyháztörténet e sokat vitatott és ma részben elhallgatott szakaszát 1780-ban II. József trónra lépése és rövid uralkodása zárta le. A ''kalapos király'' rendeleti úton vetett véget a nem katolikus felekezetek elnyomásának. 1782 tavaszán maga a pápa próbálta meg a császárt Bécsben, egy ''fordított Canossa-járással'' jobb belátásra bírni, de semmi eredményt nem ért el, sőt II. József következő évi római látogatásán még további engedményeket volt kénytelen tenni a Habsburg-uralkodónak. A császár még ennél is továbbment: 1785-ben az úrnapi kivételével rendeletileg betiltotta a katolikus körmeneteket. (Erre az időre Európa országaiban is megszűnt a katolikus vallási hegemónia: Németalföld, Poroszország, az észak-európai államok többsége más nemzetekkel együtt valamelyik protestáns felekezetet fogadták el nemzeti vallásként.)

Folytatása következik.....

Bach és a kódolt zene

2000. november 4-én Budapesten, a Zeneakadémia nagytermében mutatták be a miniszterelnök, a köztársasági elnök, valamint magas katolikus és protestáns egyházi személyiségek jelenlétében Johann Sebastian Bach Márk passió című zeneművét. A bemutató apropója a halottak napja volt. Ez a hír önmagában nem hívja fel különösebben magára a figyelmet, de ha részletesen megvizsgáljuk a mű keletkezésének körülményeit, egyből érdekessé válhat, ugyanis Bach személye ma is - legalábbis egy szűk szakértőréteg előtt - egészen más képet mutat, mint az egyházi és világi zenekedvelők köztudatában.

Vallási szempontból a XVIII. század Európa jelentős részében a katolikus ellenreformáció sikeres előretörésének jegyében telt. Közismert, hogy a XVII-XVIII. században a katolikus egyház a protestantizmus visszaszorítását kontinensünk jelentős részén az államhatalmi szervekkel karöltve végezte, s e hadviselést ''szellemi'' eszközökkel, vagyis a kultúra, a zene, sőt a népi vallásosság eszköztárának kisajátításával is segítették. Ebben a politikai és társadalmi közegben az uralkodó katolikus túlsúly ellenében való fellépés nemritkán életveszéllyel, de legalábbis jelentős hátrányokkal járt. Johann Sebastian Bach hithű lutheránus volt, s biblikus hite adta nem egy művéhez az inspirációt, gyakran nem is szövegben, hanem zenéje hangtani szerkezetébe ''kódolt'' formában. Az egyik leghíresebb Bach-kutató, Alfred Dürr magyar nyelven 1982-ben megjelent Bach kantátái című könyvében részletesen elemzi a zenemű belső és külső összefüggéseit.

A passió gerincét az úgynevezett ''gyászóda'' képezi, amit Bach 1725-ben, Erős Ágost szász választófejedelem felesége halálának alkalmából írt. Az óda szövege nemcsak az ilyen események alkalmával szokásos fordulatokat tartalmazza, hanem feltűnő módon kiemeli az elhunytnak hitéhez való ragaszkodását is, miközben a gyászoló férjről egy szó említést sem tesz. Albert Schweitzer Bach életéről és műveiről írt könyvében magyarázza meg az okot: a kezdetben protestáns Erős Ágost ugyanis a lengyel korona megszerzése érdekében katolikus hitre tért, melyben nem követte ugyancsak újhitű felesége, Eberhardine. A fejedelmi feleség férje ''hitehagyásától'' kezdve mintegy harminc évig - haláláig - külön élt tőle. Hithű magatartása miatt a protestáns Szászországban rendkívüli népszerűségre tett szert, a nép szinte szentként tisztelte. Amikor a különváltan élő fejedelemasszony meghalt, egyik protestáns tisztelőjének kezdeményezésére a lipcsei Paulinerkichében, a hivatalos szertartásoktól függetlenül gyászünnepséget szerveztek az elhunyt tiszteletére. Az eseményhez illő zene megírására pedig a Tamás-templom karnagyát, Johann Sebastian Bachot kérték fel.

A rendezvény abban a korban, amikor az ellenreformáció erőszakos áttérítéseken kívül nemritkán emberek fizikai megsemmisítését is eredményezte, politikai tüntetésszámba ment, sőt az ünnepségen több előkelő újhitű nemes, Erős Ágost volt hittestvére is tüntetőleg megjelent. A protestáns gyászünnepség az evangélikus Bach zenéjével a kortársak szerint kisebbfajta vallásháborúnak minősült. Oka az volt, hogy Ágost szász alattvalói nem tudták igazán megbocsátani, hogy fejedelmük egy másik ország királyi trónja elnyerésének fejében Luther hitét felcserélte az azt üldöző vallásra, s ezt elítélendő, demonstratív módon megjelentek a hitéhez ragaszkodó, elhunyt Eberhardine gyászünnepségén.

Heinrich Poos, nemzetközi hírű Bach-szakértő és zeneesztéta Kereszt és korona szövetsége című, német nyelven megjelent, Bach műveit elemző tanulmányában is részletesen taglalja Bach antikatolicizmusát, ami a zene gondolati jelképrendszerében ma már csak Bach-szakértő és egyben bibliaismerő zenészek számára válik világossá. Bach műveit ma is országtól függetlenül, túlnyomórészt németül éneklik - a komolyzene hagyományai miatt megtanulandó német szöveget gyakran maguk az előadók sem értik.

Német nyelvterületen a legritkább esetben adnak elő Bach-művet katolikus egyházi rendezvényeken. A művek zenei szerkezete ugyanis pontosan tükrözi szövegeik utalásait, szinte egy más nyelven megerősítve azok tartalmát, ezért sokszor a maga korában forradalminak tekintett zenei megoldások hallhatóak bennük. Ugyan Bach sem magánlevelezésében, sem szerzeményeiben nem tett közvetlenül katolikusellenes kijelentéseket, de műveinek szövegei sok helyen szólnak a ''nagy Babilonról'' és annak bukásáról. Ez a szókép Richard Friedenthal szerint, aki magyar nyelven is megjelent Luther-életrajzában a nagy reformátor több beszédét és levelét is idézi, a katolikus egyház protestáns szimbóluma. Ezt az is alátámasztja, hogy Hugo Pörtner történész a keresztes háborúk idején a keresztény, vagyis katolikus fennhatóság alatt lévő Palesztinát és a környező területeket munkáiban ''levantei Babilonnak'' titulálja.

Noha Mária-ünnepekre is készültek Bach-művek, de Alfred Dürr idézett könyvében kettőnek a szövegét elemezve (BWW 83, BWV 125) egyértelműen kimutatja, hogy a szövegek alapjául Lukács evangéliuma szolgál, ahol a történet középpontja a gyermek Jézusnak a jeruzsálemi Szentélyben való bemutatása. Máriának a bibliai beszámolóban és a bachi szövegben egyaránt csak mellékszerep jut, hiszen a jelenet központi szereplője a csecsemő Jézus és Simeon, akiről az említett szöveg azt állítja, hogy addig nem halhatott meg, amíg meg nem látta a Messiást.
A többi Bach-műben is Isten, Jézus Krisztus, a Szent Lélek különböző formában való költői leírása mellett a művek szövegeiben még nagyítóval se lehet találni a leghalványabb utalást sem Szűz Máriára, halott szentek közbenjárására, kisjézusra stb., vagyis a katolikus egyház által használt vallási szimbolikára. Poos említett könyvében elemzi a különböző zeneszerzési technikákat és bebizonyítja, hogy Bach a többséggel ellentétben nem a változatos harmóniák komponálásában, hanem éppen ellenkezőleg, gondolatoknak zenei formába öntésében jeleskedett.

Az úgynevezett hangnemi dramaturgia eszközei, vagyis a hangszerek, hangszínek, megszólalások, ismétlődések stb. száma híven tükrözi a szöveg által kifejezett költői képekben látható történések, ismétlődések számát és gyakoriságát. Ez a ''számmisztika'' az, amely a bibliai igazságokról a mai napig aktuális kódolt zenei üzeneteket fogalmaz meg, hiszen alig van olyan Bach-mű, amely ne valamilyen bibliai képből indulna ki. Így például a János passió zenéjében annál a jelenetnél, amikor Jézust megkorbácsolják, és a szövegben a hátán ejtett és a szivárvány színeiben játszó sebekről van szó, a zene is hasonlóképpen hosszú, kitartott hangok íveivel húzza alá a szöveget úgy, hogy mindig hét hang szólal meg egymás után, a szivárvány színei számának megfelelően. A bibliaismerők előtt nem titok, hogy maga a szivárvány is az Isten által az emberrel kötött szövetséget szimbolizálja, ami a Megváltóban öltött testet. Ezt csak fokozza az, hogy a passió vége felé a ''G'' hang feltűnően sokszor fordul elő, különösen akkor, amikor Jézust elfogják, majd elítélik. Az analógia biblia- és zeneértő protestánsok számára kézenfekvő: Jézust a Getsmenáné kertben fogták el, Pilátus a Gabbatán ítélte halálra, majd a Golgotán feszítették keresztre. Ugyanakkor mind a szövegből, mind a zenei motívumokból feltűnően hiányzik Mária alakja, aki a katolikus értelmezésben központi szerepet játszik Jézus keresztrefeszítésekor is.

Ennek a szinte rejtjelszerű zenei nyelvnek a zseniális megfogalmazása - Poos szerint - a kor katolikus-protestáns ellentétének volt a következménye. Szerinte ennek, de általában a Bach-jelenségnek megértéséhez is felekezeti hovatartozástól függetlenül, elengedhetetlenül fontos a protestáns bibliai dogmatika ismerete. A Luther-féle bibliafordításon felnőtt Bach érdeme abban áll, hogy sok filozófushoz hasonlóan ő is a maga nyelvén - zenében - egy teljes bibliai világképet fogalmazott meg, ami szöges ellentétben állt korának ellenreformációs törekvéseivel, sőt szellemi-kulturális síkon sikeresen szembe is szállt azzal.

A ''lambarendei doktor'', a Nobel-békedíjas Albert Schweitzer, aki amúgy hitvalló protestáns is volt, már idézett elemző művében egyenesen az ''ötödik evangélistának'' nevezi a lipcsei Tamás- templom karnagyát. Ebben a könyvben részletes elemzést olvashatunk Bach teológiai képzettségéről is: beszámolt arról, hogy a zeneszerző a kor ismert protestáns teológiai munkái mellett rendelkezett Luther összes műveinek gyűjteményével, sőt szóban és írásban is gyakran adott hangot protestáns meggyőződésének. Albert Schweitzer szerint Johann Sebastian Bach életműve sokkal inkább hasonlít a kereszténység korai szakaszában fellépett, úgynevezett apologétákhoz, hitvédőkhöz, mint saját korának elismert udvari zeneszerzőiéhez. Ezt támasztja alá Dávid Gábor zeneesztéta 1985-ben Bach magánlevelezéséről megjelent könyve is. Leírja például, hogy amikor Ágost katolizálása miatt a szász udvarnál ismét bevezették a katolikus istentiszteletet, s Bachot megfosztották a lipcsei egyetem zeneigazgatói tisztségétől, a zeneszerző a fejedelemnek írt, rendkívül határozott hangú levélben méltatlankodott a döntés miatt. A könyv szó szerint közli a levelet, melynek egyik mondata így szól: ''Az, hogy megvonatott tőlem a salarium (fizetés), mely kétségkívül mindenkor, még mielőtt az új cultus (értsd: katolikus liturgia) bevezettetett volna, az előbbit (a protestáns zeneigazgatót) illette, ez reám nézve felettébb keserű és hátrányos...''. A zeneszerző, különösen Szászországban, akkor már olyan tekintéllyel rendelkezett, hogy megengedhette magának az idézett levél hangnemét, sőt a katolikus vallás ''kultusznak'' való titulálását, míg ugyanez a protestáns vagy katolikus közemberek esetében büntetést vont maga után. Albert Schweitzer - magyarra még le nem fordított - könyve előszavában is megjegyzi: ''Munkám célja az, hogy önálló gondolkodásra serkentsem a zenekedvelőket azáltal, hogy megismertetem őket a bachi életmű jellegével
és szellemiségével...''

Aki szelet vet

A nyugati civilizáció egyesített haderejének első igazán sikeres, idegen földrészen végrehajtott katonai vállalkozása 1099-ben jutott el csúcspontjára, amikor elfoglalták a „levantei Babilont” és fővárosát, Jeruzsálemet. 1099. július 14-e a „nagy vérfürdő” napjaként vonult be a Szentföld krónikájába. Ezen a napon a győztes keresztes seregek szinte teljesen kiirtották az elfoglalt Jeruzsálem lakóit: zsidókat és muzulmánokat, akik addig viszonylagos békében éltek egymás mellett. A mészárlás után pedig a magukat kereszténynek tekintő győztesek a Szent Sír fölé emelt templomban celebráltak hálaadó misét.

A szűk egy évezreddel ezelőtt lejátszódott események új irányt szabtak Európa és a Közel-Kelet, az akkori ismert világ nagy része történelmének. Franciául „Outremer”, vagyis Tengerentúl birtokbavétele tekinthető a többé-kevésbé egységes középkori Európa első sikeres gyarmatszerző háborújának, s egyben három világvallás: a keresztény, a zsidó és a mohamedán hitrendszer első átfogó fegyveres konfliktusának is. A Szentföld fővárosa, Jeruzsálem ekkor már kétezer éve a judaizmus, ezer éve a kereszténység és szűk négyszáz éve az iszlám szellemi központjának is minősült. Salamon templomának helyén mohamedán mecsetek álltak, de a győzelem szimbólumaként mellettük rövidesen keresztény templomok nőttek ki a földből. A keresztes háborúk története hű tükre az emberi természet szélsőségeinek: egyszerre raboltak és imádkoztak, gyilkoltak és ájtatos körmeneteken vettek részt, öltek, zsolozsmáztak és rémuralmat gyakoroltak, mindezt egy felsőbbrendűnek hirdetett elhivatottság jegyében.

Ha közelebbről vizsgáljuk a keresztes háborúk emberi motívumait, azt a belső hajtóerőt, ami tömegeket mozgósított a messzi Európában arra, hogy Krisztus országát kiragadják az iszlám kezéből, feltétlenül a vallási fanatizmus áll az első helyen. Az európai középkor lelki-szellemi sötétsége széles tömegeket fosztott meg az önálló gondolkodás képességétől, s ez szöges ellentétben állt az akkori iszlám felvilágosultságával és viszonylagos toleranciájával. Rudolf Pörtner történész magyar nyelven is megjelent könyvében több tipikus epizódot leír a két kultúra találkozásáról, s arról, hogy a korabeli közel-keleti orvostudomány is mennyivel felvilágosultabb volt az európainál. Például amikor egy sorvadásban szenvedő frank hölgyhöz arab orvost hívtak, az erősítő étrendet írt fel neki. Majd jött nyugati kollégája, aki megállapította, hogy a páciens agyában démon lakozik, amit ki kell űzni. Lenyírta az asszony haját, majd fejbőrén késével kereszt alakú sebet vágott és bedörzsölte sóval. A „kezelés” annyira hatékony volt, hogy az asszony szinte azonnal elhalálozott. Mindamellett a keresztény erkölcsök fellazulása megállíthatatlan volt, noha az 1120-as nabluszi zsinat az orr, vagy a nemzőszerv levágásának büntetését írta elő a paráználkodó nyugatiak elrettentésére, hasztalanul.
Ezek a kölcsönhatások nem hagyták érintetlenül egyik kultúrát sem. Európába főleg a keresztes állam közvetítésével „jutottak vissza” arab forrásokból a görög filozófusok, de nem egy kora középkori zsidó gondolkodó munkái is. Ebben az időben alakult ki az első egységes európai bankrendszer is. Volker Loos német történész részletezi azt, ahogyan a Jeruzsálemben alakult templomos lovagrend szentföldi feladatai anyagi hátterének biztosítása érdekében hogyan alakította ki a mai bankkártya-rendszer ősét. A templomosok ugyanis létrehoztak egy egész Európát behálózó rendház-rendszert, ahol mindegyik rendház mai szóval élve nyereségorientált gazdasági tevékenységet folytatott. Az így megszerzett pénzösszegekből ezután megvásárolták a templomosok szentföldi jelenlétének fenntartásához szükséges eszközöket: lovakat, fegyvereket, páncélokat, földeket, stb. Ha egy európai zarándok fel kívánt kerekedni a Szentföldre és nem akart magával készpénzt vinni, ami az akkori viszonyok között rendkívül kockázatos volt, az útra szánt összeget némi kezelési költséggel kiegészítve befizethette a legközelebbi templomos rendházban. Erről írást kapott, és az így elhelyezett pénzt az útjába eső templomos „kirendeltségeken” részletekben, vagy egy összegben felvehette. Mindenki jól járt, s a lovagrend alig több mint kétszáz éves fennállása alatt emiatt is rendkívüli vagyonra és befolyásra tett szert, mind a Tengerentúlon, mind pedig Európa országaiban. Amikor megszűnt a keresztes állam, megszűntek a templomosok katonai feladatai is. Vagyonuk viszont megmaradt, sőt tovább növekedett, egészen addig, amíg 1307-ben Szép Fülöp francia király a pápával karöltve eretnekség hamis vádjával fel nem számolta őket, vagyonuk nagy részét elkobozva. Egyes források szerint a templomos lovagrend nem szűnt meg egészen, hanem a „kimentett” vagyonnal együtt illegalitásba vonult. Őket tartják a mai szabadkőművesek elődeinek.

A Szentföld közvetítésével létrejövő kulturális csere megtermékenyítette Európát. Ez kezdetben abban nyilvánult meg, hogy egyre magasabbra csaptak az inkvizíció máglyái, megsemmisítve az akkor egyeduralkodó katolikus egyház vallási és politikai ellenségeit. Mindazonáltal a Tengerentúl 1291-es végleges elvesztése után történelmi lépték szerint rövid idő, kétszáz év elteltével a reformáció megtörte Európában a katolikus hegemóniát és a vallásilag és politikailag addig viszonylag egységes államok Vatikán vezette szövetségét. 1492-ben felfedezték az Újvilágot, és Európa többé már nem volt ugyanaz: a középkor sötétsége fokozatosan eltűnt. A protestantizmus – Max Weber szerint is – létrehozta a kapitalizmust, a kapitalizmus pedig az egyéni kezdeményezés képességét. A sötét középkor vallási fanatizmusát pedig fokozatosan felváltotta a protestáns pragmatizmuson alapuló közgondolkodás. Ezt a folyamatot sok történész egybehangzó véleménye szerint a Közel-keletről érkező „szellemi import” indította el a XII. században.
A keresztes háborúk által létrejött kulturális csere az iszlám világot sem hagyta érintetlenül. Az őslakosok teljes joggal tekintették a világukba behatoló idegeneket barbároknak, de kiszorításuk Szaladin szultán 1174-es fellépéséig lehetetlennek tűnt.

A Szentföld elfoglalása idején ismertek meg a nyugatiak egy titokzatos iszlám közösséget, az aszaszinokat. Ez a közösség a nyugati invázió előtt ugyan már létezett, de tevékenysége a keresztes uralom idején teljesedett ki annyira, hogy példájuk a mai napig meghatározza a muszlim gondolkodásmódot. Az eredetileg magukat nizáritáknak nevező közösségre később ragasztották az aszaszin, vagyis orgyilkos nevet. Lakhelyük a mai Libanon és Szíria határvidékén elterülő hegyekben lévő várakban volt, s a keresztesek érkezése előtt „szolgáltatásaikat” az egymással rivalizáló közeli és távoli fejedelemségek sűrűn igénybe vették. Mai szóval élve öngyilkos terroristák voltak, akik életük feláldozása árán is teljesítették vezetőik parancsait abban a hitben, hogy tettük őket az iszlám paradicsomba juttatja. A keresztény túlvilággal szemben ebben a paradicsomban nagyon is földi örömök vártak az önkéntes mártírokra: gazdagon terített asztalok, finom borok és az üdvözültek kívánságait leső gyönyörű nők. E túlvilági jutalmon kívül nagyon is határozott földi célokat követtek: Rudolf Pörtner szerint céljuk egyfajta társadalmi egyenlőség, az állam megszűnése és a közös tulajdon megvalósítása volt.
Módszereik szinte azonosak voltak a mai öngyilkos merénylőkével: feltűnés nélkül a kiszemelt áldozat közelébe férkőztek, majd egy alkalmas pillanatban megölték. Feladatuk végeztével nem próbáltak menekülni, így sorsuk az általuk megöltekével azonos lett.
Farhad Daftary történészprofesszor „Aszaszin legendák” című könyvében részletes képet fest erről az iszlám szektáról, s szerinte ők tekinthetők a síita vallási irányzat szellemi elődeinek. A moszlim vallás két fő ága, a szunnita és a síita közül az utóbbi ma is sokkal agresszívabb és önfeláldozóbb a másiknál. Irán a síita irányzatot vallja magáénak, s a híradókban is láthattuk, hogy az irak-iráni háborúban a perzsa forradalmi gárdistákat hogyan küldték szinte fegyver nélkül, ágyútöltelékként az iraki betolakodók elé. Ezek a fiatalok önként vállalták ezt abban a hitben, hogy aszaszin elődeikhez hasonlóan tettükért ők is a Paradicsomba kerülnek.

Amikor a keresztes állam megalakult, tovább színesedett a közel-keleti hatalmi színkép. A hegyek védelmében élő rejtélyes nizáriták kegyeit most már nemcsak az egymással háborúzó helyi fejedelmek keresték, hanem Tengerentúl új urai is. Mindkét táborban szaporodtak az öngyilkos merényletek, s az aszaszinok úgy vélték, céljaik megvalósításához közelebb kerültek, mint valaha. A nyugatiakra olyan mély benyomást tettek, hogy az aszaszin név bekerült a francia nyelvbe, melyben máig is a „gyilkos” szó megfelelője, de az angol „assasin” szó is orgyilkost jelent.
A keresztes állam bukásával a nizáriták is elveszítették politikai súlyukat. Eltűntek a történelem színpadáról és békés vallási közösségként éltek tovább Szíriában, Perzsiában és másutt. E középkori kamikázék gondolkodásmódja azonban a mai napig él az iszlám világban.

Az európai középkor brutalitását felszámolta a reformáció, a felvilágosodás és a kapitalizmus. Míg a XX.századra a zsidó-keresztény kultúra ezer évvel korábbi állapotához képest radikális változáson ment át, az iszlámra nem mondható el ugyanez, hiszen e vallást nem rázta meg alapjaiban egyetlen olyan mozgalom sem, mely akár a reformációhoz lenne hasonlítható. Középkori szemlélete, fatalizmusa és önfeláldozási hajlama a mai napig fennmaradt, s egyebek mellett ez a gondolkodásmódbeli folytonosság az, ami a mai öngyilkos merényletek mögött áll. Mindehhez járul az is, hogy a három monoteista világvallás közül a legkésőbb megjelent iszlám tekinti magát győztesnek a két régebbi fölött, s e győzelem szimbólumaként igyekszik birtokban tartani a zsidó és keresztény szenthelyeket és rombolni vallási riválisai jelképrendszerét.