A két világháború közötti és a rendszerváltás utáni kormányzatok jó részének úgymond ideológiai alapja a római katolikus felekezet. Ezzel a ténnyel úgy vélem, a legtöbb magyar politikus és gondolkodó ember tisztában van. Azzal viszont már kevesebben vannak képben, hogy e felekezet milyen történelmi gyökerekkel rendelkezik, s ezek folyományaként milyen motívumok állnak tetteik mögött, s az sem nagyon ismert, hogy amiképpen a leopárd sem tudja levetni a foltjait, a katolikus felekezet teológiája, működési struktúrái és reflexei alig változtak az elmúlt kb. 1700 évben. A mai észak-amerikai és európai polgárok túlnyomó többsége köztudatában ez csak egy vallás a sokból, igaz régebb óta van jelen, mint a többi keresztény irányzat, szép katedrálisokat épített, jelentős műalkotások kötődnek hozzá, karitatív tevékenységet végez és vallási rendezvényeik pompázatosak és méltóságteljesek. Azt is tudjuk, hogy a katolikus kápolnák, templomok, székesegyházak Európa legnagyobb részén falvaktól a városokig mindenütt meghatározzák a látképet.

A kereszténység majd´ kétezer éves történelme során sajátos evolúción ment keresztül. Kezdetben nem volt több mint a római megszállás alatt élő Judaea Provincia egyik zsidó szektája, de alig egy évszázad alatt végigsöpört az akkori ismert világon, nem kis részben amiatt, hogy belső értékrend-jének ereje szó szerint átalakította az új hittel találkozók gondolkodásmódját. Ez a kezdeti keresz-tény humanizmus alig négyszáz évig tartott, majd több mint ezer évre átadta helyét a ma cezaro-pápizmusnak is mondott rendszernek, hogy a tizenötödik századtól kezdve ismét megkísérelje az alapokhoz való visszatérést. A fundamentális keresztény értékek újrafelfedezése pedig – Max Weber szerint is – magával hozta az egyéni kezdeményezőkészség, s ezzel a kapitalizmus kialakulását. Emiatt a XV-XVI. századtól kezdve ez a zsidó-keresztény értékrend fokozatosan felváltotta a középkor barbarizmusát és a francia felvilágosodással együtt a világ jelentős részén döntően járult hozzá a polgári, humanista gondolkodásmód kialakulásához.

Európában 1945. január közepén, a németek ardenneki offenzívájának összeomlása után kezdődött meg az a hadművelet-sorozat, amely négy hónap múlva, május 9-én a náci Németország feltétel nélküli fegyverletételéhez vezetett. A német termelés ekkorra az előző év ipari kapacitásának mintegy 15 százalékára esett vissza, és a hadsereg is elkezdte utolsó tartalékainak felhasználását. Nyugaton a szövetségesek átlépték a Rajnát, keleten pedig Varsó alatt, a Visztulánál január 12-én megkezdődött az a nagy szovjet támadás, amely áttörte a német frontot, s egy hónap múlva Zsukov és Konyev marsallok ukrán frontjai már Berlintől alig hatvan kilométerre, az Oderánál álltak.

Ebben az időben a bekerített Budapest körül egyre jobban szűkült az orosz ostromgyűrű. Január 17-én a védők feladták a pesti oldalt, és a megmaradt mintegy hatvanezer, főleg német katona Budára vonult vissza, felrobbantva a megmaradt két átkelési lehetőséget: az Erzsébet hidat és a Lánchidat. Eddigre az eredetileg körülbelül százezres védősereg egy része elesett, fogságba került, vagy ahogy azt a magyar alakulatok többsége tette, ''dekkolt''. A magyarok főleg a Budára való átvonulás előtt léptek le, sokszor egész századok, mert számukra már a bekerítés kezdete óta nyilvánvaló volt, hogy teljesen értelmetlen a harc folytatása. Sokan inkább vállalták a hadifogságot, de voltak, akik átálltak a szovjetekhez, vagy civil ruhákat szerezve pesti rokonaiknál vagy ismerőseiknél bújtak meg.
A Budára visszaszorult védők parancsnoka, Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornagy többször kért engedélyt, hogy a bekerítésből kitörhessen, de kéréseit Hitler rendre elutasította. A német hadvezetésnek jó oka volt erre: lehetőleg minél hosszabb időre le kellett kötni Budapest körül az orosz csapatokat, hogy előkészíthessék a Birodalom utolsó védelmi vonalát, az osztrák és bajor Alpokban létrehozott úgynevezett ''Alpesi Erődöt''. Az Ausztrián és Dél-Németországon keresztül húzódó hegyek ideális lehetőséget nyújthattak volna egy hosszan elhúzódó védelmi háborúra. A Duna vonala és a magyar főváros volt az utolsó igazi nagy akadály Ausztria és Dél-Németország között, így védelme még azt is megérte a németeknek, hogy a magyar főváros felmentésére januárban a szintén fenyegetett berlini irányból vonjanak el alakulatokat. A Budapest körüli ostromgyűrűt a Berlin alól idevezényelt IV. SS páncéloshadtest összesen háromszor próbálta feltörni: kétszer észak felől, egyszer pedig délnyugat, vagyis Székesfehérvár irányából. Ez volt a három ''Konrad'' fedőnevű hadművelet. Közülük a harmadik, bár nem tudta áttörni a magyar főváros körüli ostromgyűrűt, de kettévágta a szovjetek dunántúli arcvonalát, mert Ercsi és Dunapentele (ma Dunaújváros) között ismét kijutott a Dunához. Ez olyan súlyosan érintette az oroszokat, hogy a teljes Dunántúlról megkezdték a visszavonulást, és csak Tolbuhin marsall erőszakosságának köszönhetően álltak le vele.

Budapest eleste az oroszoknak is fontos volt. A szovjet parancsnok, Malinovszkij marsall 1945. január 12-én, amikor a németek észak felől elérték Dobogókőt és Pilisszentkeresztet, a felmentő alakulatok és a bekerített budapesti csoportosítás közötti területről tudatosan kivonta hadosztályai egy részét, hogy az így keletkezett résen a bekerített helyőrség kimenekülhessen az ostromgyűrűből. A szovjeteknek megérte volna, hogy lemondanak hatvanezer leharcolt hadifogolyról, ha erőik jelentős része felszabadul a nyugat felé való további előnyomuláshoz. Pfeffer-Wildenbruch tábornagy újra engedélyt kért a kitörésre, de nem kapott. A körülzárt védők helyzete ettől kezdve egyre reménytelenebb lett. A levegőből ledobott élelmiszer- és lőszerutánpótlás csak arra volt elég, hogy az agóniát valamennyire elhúzza.

A német vezetés három és fél hét múlva, február 11-én, amikor már szinte minden elfogyott, végre kitörésre szánta el magát. Az általuk birtokolt terület ekkorra a Várra és közvetlen környezetére, a Krisztina körútra és a Gellérthegyre, valamint az e területek által határolt Duna-partra zsugorodott. Létszámuk 43 ezerre csökkent, közülük is 12 ezer volt a sebesült. Megadásról szinte szó sem lehetett, mert a keleti fronton folyó, a genfi hadifogoly-egyezményeket felrúgó világnézeti háborúból (''Weltanschauungskrieg'') fakadó kölcsönös gyűlölet milliószámra szedte áldozatait a hadifoglyok közül. A németek fogságába került mintegy hatmillió orosz katonából alig több mint a fele tért haza, a többit kiéheztették, agyondolgoztatták, vagy egyszerűen agyonlőtték. Viszonzásképpen, főleg a háború második felében, a szovjetek sem teketóriáztak sokat a fogságba esett németekkel, különösen a Waffen-SS tagjaival. Így például a sztálingrádi csata után szovjet kézre jutott kilencvenezer német hadifogolyból a háború után alig ötezer tért haza.

Mivel Hitler a kitörést vagy a megadást kategorikusan megtiltotta, a német parancsnok úgy döntött, hogy szándékáról csak az utolsó pillanatban értesíti feletteseit, amikor már nincs visszaút. A terv az volt, hogy a sebesültek és a nehézfegyverzet hátrahagyásával kisebb csoportokban törnek át a budai hegyeken, a főváros nyugati szélétől körülbelül 25 kilométerre húzódó frontvonalig. Mivel a védők között megmaradt magyar egységeket megbízhatatlannak tartották, velük csak a részletek kidolgozása után, 11-én este közölték a kitörés tervét.
Az volt a cél, hogy a Várból Budakeszi és Pesthidegkút irányába támadva, a Zsámbéki medence északnyugati szélén fekvő Máriahalom körzetében érjék el a saját vonalakat. Az este tízkor kezdődő, eleve kudarcra ítélt vállalkozás minden elkeseredett próbálkozás ellenére összeomlott, hiszen a kitűzött távolságnak harcolva történő megtételéhez a sűrűn beépített városi környezet miatt a szovjet csapatoknak is körülbelül ötven napra volt szükségük, és a kitört védők nem rendelkeztek már olyan fegyverekkel, melyekkel az erre számító oroszok mélyen tagolt ostromgyűrűjét egy-két nap alatt áttörhették volna. Szemtanúk szerint a Széll Kálmán (ma Moszkva) teret, az Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasort, a Rózsadomb lejtőit és a Svábhegyet az elesett német katonák hullahegyei borították. Két nap alatt, de főleg a kitörés első hat órájában e viszonylag kis területen 17 ezer, elsősorban német katona esett el. A saját vonalakat az eredeti körülbelül 43 ezerből összesen alig több, mint 700-an érték el.

A történészek máig vitatkoznak a német védősereg kitörésének okait és lehetőségeit kutatva, hiszen amikor lehetett volna, a főparancsnokság nem engedélyezte, amikor pedig a védők helyzete kilátástalanná vált, akkor döntöttek a Hitler engedélye nélküli vállalkozás mellett. Tény az, hogy a Budapestet védő német–magyar sereg fölöttes parancsnoksága, a Dél Hadseregcsoport katonai szempontból már január közepén leírta a védőket, mert a velük való sikeres egyesülés sem jelentett volna jelentős előnyt, hiszen fegyverzetük nagy része ekkorra megsemmisült, a megmenekült személyi állomány pedig hosszas pihentetésre szorult volna. Ugyanakkor Budapest ostromának elhúzódása orosz erőket kötött le, melyek ezért máshol nem voltak bevethetők.
Az, hogy a védők vezetői az egyértelműen kilátástalan helyzetben nem a megadás, hanem az öngyilkos kirohanás mellett döntöttek, nem elsősorban katonai, hanem inkább a már említett pszichológiai okokra vezethető vissza. Mivel Budapestet elsősorban SS-alakulatok védték, a németek számára az ostromgyűrű harcban való elhagyása, bármennyire is kilátástalannak látszott, még mindig a kisebbik rossznak tűnt, hiszen az oroszoknak az addigra már majdnem húszmillióra tehető katonai és civil háborús áldozata ismeretében volt elszámolnivalójuk. Csak a totális háború lélektana magyarázhatja meg a védők e korántsem hősies, hanem inkább öngyilkos vállalkozását, melyet a hadtörténelem máig a legkilátástalanabb hadműveletek között tart számon.

Németország legújabbkori történelmével kapcsolatban már eddig is sok történészt, filozófust és társadalomtudóst foglalkoztatott az a kérdés, hogy mitől volt képes ez a nemzet alig több mint egy évszázad alatt középszerű európai hatalomból háromszor is a világ élvonalába kerülni úgy, hogy közben két világháborút is kirobbantott és elveszített. A kérdés még válaszra vár, de annyi biztos, hogy Németországot és a német jelenséget csak Poroszország történelmének ismeretében érdemes vizsgálni.

Oswald Spengler kultúr- és történetfilozófus Poroszországgal kapcsolatos véleményét így foglalta össze: „Nem szeretném, ha félreértenék a poroszokkal kapcsolatos nézeteimet. Noha a név egy tájegységre utal, ahol e nép kialakult és hatalomra tett szert, mégis, a poroszság több ennél: egy életérzés, egy ösztön, egy örök másság; a szellemi, lelki és ennélfogva, nem utolsósorban, testi tulajdonságok összessége, s ebbéli minőségében fajtájának legkiválóbb megszemélyesítője.”

Poroszország mint német állam és közigazgatási egység a XIX. század végén nyugaton az Elba, keleten a Memel (ma Klaipeda) folyó között terült el és magában foglalta a mai Lengyelország, Csehország és Litvánia jelentős területeit is. Az 1871-es porosz-francia háborút követően vezetése alatt egyesítette a többi német államot és lett Német Birodalommá, de e nagyobb országon belül is megőrizte politikai önállóságát. Létezése a XX. század közepéig tartott. A Szövetséges Ellenőrző Tanács 1947. február 25-én, 46-os számú törvényében felszámolta: „A porosz állam, központi kormányzata és valamennyi alárendelt hivatala ezennel feloszlattatik.”

A porosz mentalitás a köztudatban a mai napig a militarizmus, az erőszakosság, a vakfegyelem és a minden áron való uralkodni akarás szimbólumaként él. Ez a kép sok igazságos tartalmaz, hiszen két évszázadon keresztül a porosz hadsereg valóban Európa egyik leghatékonyabb hadigépezete volt. Kevéssé ismert ugyanakkor, hogy kontinensünk nemzetei között Poroszország toleráns fejedelmei adtak otthont a 30 éves háború után a Franciaországból és Európa más részeiből elűzött hugenotta protestánsok és zsidók tömegeinek. Ismert történelmi tény az, hogy Európában a protestantizmus elterjedése rövid idő alatt magával hozta az emberek egyéni kezdeményezőkészségének kialakulását és ezzel egy új társadalmi rendszert, a kapitalizmust. Az új gazdasági rend irányítói nem főpapok és arisztokraták, hanem az addig másodrendű népességnek tartott polgárok lettek, s azok az országok, ahol ez az új rend gyökeret vert, rövid idő alatt felvirágoztak.
Poroszország is a protestantizmusnak köszönheti gazdasági felemelkedését. A „nagy választófejedelem”, I. Frigyes Vilmos, aki maga is „újhitű” volt, a 30 éves háborút követően került hatalomra. Az ország, amit vezetnie kellett a csőd szélén állt: a háború nemcsak mezőgazdaságát és szerény iparát tette tönkre, hanem annyira megtizedelte a lakosságot, hogy annak hiányában óriási területeken még az állami rend is megszűnt. A mai Berlin területén álló ikerváros, Berlin-Kölln fejedelmi székhely népessége alig tízezerre csökkent és annak ellenére, hogy kereskedelmi utak találkozásán feküdt, éppen hogy csak fedezni tudta az udvar szükségleteit.

Frigyes Vilmos emberszűkében szenvedő, ezért létében fenyegetett államának kapóra jött az Európa országaiban meginduló ellenreformáció. A vallási türelmetlenség Franciaországban, Itáliában, Spanyolországban és a bécsi Habsburgok országaiban egyre lehetetlenebbé tette az ott élő protestánsok és más felekezetűek helyzetét. XIV. Lajos Franciaországában az ott hugenottáknak nevezett többszázezer kálvinista felekezetű polgár a kegyetlen üldözések miatt egyre nagyobb számban hagyta el az országot. 1685-ben és az azt követő években, miután a francia király eltörölte a lelkiismereti szabadságot biztosító nantes-i ediktumot, mintegy 300 ezer hugenotta menekült el. Ahogy a hírek a Spree partján álló ikervárosba értek, a porosz fejedelem azonnal intézkedett: óriási kedvezmények ígéretével országába hívta az elűzött francia protestánsokat, akik amúgy hazájuk polgári rétegének túlnyomó részét képezték. A bevándorló „réfugiék”: franciák, németalföldiek, osztrák zsidók és más, gyakran jómódú üldözöttek rövid időn belül gazdasági csodát hoztak létre a porosz államban. Megújult a hadsereg: sok tehetséges francia katona közreműködésével a régióban Brandenburg-Poroszországnak lett rövid időn belül a leghatékonyabb katonai ereje. A gazdasági élet radikális változáson ment keresztül. Az Európa országaiból betelepült sok szorgalmas iparos hamarosan Berlin-Kölln ikervárost is azzá tette, amire földrajzi elhelyezkedése miatt eleve alkalmas volt: kereskedelmi központtá. Berlin és a berliniek kultúrájában, zsargonjában, de még mai gyermekverseiben is fellelhetőek a francia, holland és más nyelvi fordulatok és jövevényszavak.

Poroszország – noha erre egyik uralkodója sem tudatosan törekedett – a korabeli Európában száz év alatt valódi kozmopolita nemzet lett. Keleti részének legfontosabb városa, Königsberg, a mai Kalinyingrád, egy ideig zsidó egyetemnek is otthont adott. Bernt Engelmann német történész szerint a „nagy választófejedelem” és utódai mindezt nem a német nemzeti állam élharcosaiként, hanem sokkal inkább „kiterjedt, de pangó családi gazdasági vállalkozásuk” megélénkítésére tették. A megállapításban sok igazság van, ugyanis amikor I. Lipót osztrák császár 1671-ben úgy határozott, hogy kiűz minden zsidót Bécsből és Alsó-Ausztriából, a brandenburgi fejedelem bécsi követe, Andreas Neumann azt az utasítást kapta otthonról, hogy kezdjen tárgyalásokat az ottani zsidó közösséggel, és ajánlja fel negyven-ötven lehetőleg tehetős zsidó családnak, hogy települjenek át a fejedelmi székhelyre, Berlinbe. Így is lett, és Frigyes Vilmos 1671. május 21-i ediktumában elrendelte, hogy: „Részesüljenek másokkal egyenlő vendégjogban.” Ahogy egyre több számkivetett érkezett Ausztriából, úgy nőtt a berlini zsidó közösség létszáma. A „bécsiek” – ahogy Berlinben hívták az osztrák zsidókat – a kor szellemi elitjéhez tartoztak, kivétel nélkül tehetős és művelt emberek voltak, és kulturális szintjük is messze meghaladta a helyi polgárokét. Ők képezték annak a nagypolgárságnak magvát, amely addig szinte teljesen hiányzott a Spree partján. A „nagy választófejedelem” uralkodása idején megötszöröződtek az állami bevételek: néhány év alatt a szűk félmillióból két és fél millió tallérra nőttek. A francia hugenották is annyira meggyökereztek Berlinben, hogy még a II. világháború után, a kommunista keleti városrészben is rendszeresen tartott istentiszteletet a mintegy ezerfős francia közösség.

Fennállása egész idején Poroszország európai viszonylatban is sajátos szimbiózisban élt: a Hohenzollern-dinasztia, melyhez Frigyes Vilmos is tartozott, és a kelet-elbai nagybirtokosok, a junkerek képezték az állam politikai elitjét, de pontosan tudták, hogy országuk jólétét a sokgyökerű polgárság teszi csak lehetővé. Ez a felülről ösztönzött kapitalizmus egy sajátos protestáns szigetet, de egy rendkívül hatékony államalakulatot is eredményezett Európa közepén. Németország vezető hatalmaként Poroszország különösen a német egység kikiáltása után motorja lett az egész nemzet rendkívül gyors iramú fejlődésének. Fővárosa, Berlin is ekkor emelkedett a tekintélyes európai nagyvárosok sorába: 1871. után császárvárosként radikális növekedésen ment keresztül. A német egység kikiáltásakor mintegy 900 ezren lakták, s harminc év múlva, a századfordulóra lélekszáma meghaladta az egymilliót, de lakosainak 40 százaléka volt csak született berlini, míg a többi Németország és Európa különböző országaiból származó bevándorló volt. E befogadó politika nélkül sem a város, sem pedig az ország nem tudott volna felemelkedni. Oswald Spengler a 20-as években így fogalmazott: „A főváros az a város, amelynek szelleme uralkodik az ország fölött. Az ország és polgárai a vezető szellem eszközei és egyben tárgyai.” Valóban, a befogadás adta a történelem során Nebukadnécár Babilonjától kezdve Rómán és New Yorkon keresztül Berlinig azt a hajtóerőt, amitől egy város, vagy egy egész ország túl tudott élni olyan csapásokat, amire más hozzáállású nemzetek nem voltak képesek. Ez a befogadó, kozmopolita jellegből eredő szabad atmoszféra már a napóleoni háborúk korában is egyértelműen érezhető volt. Amikor 1806-ban a francia csapatok bevonultak Berlinbe, Percy báró, francia tábornok-orvos ezt írta naplójába: „A nagyváros épületei fenségesek…..A protestáns templomok, a régi királyi palota, a kaszárnyák és számtalan magánház a tervezés szépségével….azt bizonyítják, hogy itt ugyanannyi a tehetség, mint Párizsban. Őfensége megparancsolta, hogy a berliniekkel szerényen és tapintatosan viselkedjünk. Engedelmeskedünk ugyan, de minduntalan kísértésbe esünk, hogy megverjük őket, mert ezek a nagyszájúak gátlástalanul és állandóan méricskélnek bennünket….” Nem csoda, hiszen a hugenották leszármazottai most hódítókként látták viszont azokat a katonákat, akiknek üknagyapja annak idején talán éppen az ő elődeiket űzte ki francia hazájukból.
Az akkor már százötven éve kialakult, individualizmusra hajló zsidó-protestáns hagyomány Berlin lakóinak a megszállók előtt meg nem hunyászkodó magatartásában is megnyilvánult és még az első világháború okozta megrázkódtatás sem tudta megváltoztatni.
A német-porosz főváros a XX.században, az első vesztes világháború után élte meg első igazi fénykorát: 1920-ben 3,9 millió lakosával London és New York után a Föld harmadik legnagyobb metropolisaként tartották számon. Ebben az időben volt Albert Einstein a Kaiser Wilhelm-Institut Fizikai Intézetének igazgatója és többek között Max Reinhardt Deutsches Theaterje, meg Leopold Jessner Grosses Schauspielhausa révén Berlin a világ legélénkebb szellemű színházi városává nőtte ki magát. Az első világháború után itt alakult ki az európai filmművészet egyik fellegvára is. A jellegzetes berlini dialektus sok szava még ekkor is felismerhetően francia volt. Amikor Hitler hatalomra jutott, egy ideig azt mérlegelte, hogy Münchenbe helyezi át a Harmadik Birodalom fővárosát, de Berlin atmoszférája őt sem hagyta érintetlenül. Ezért úgy döntött, hogy inkább a maga náci ízlésére alakítja. A gigantomániás tervek alapján átépítendő új főváros a Germania nevet kapta volna, és a munkálatokat meg is kezdték, de a háború menete megakadályozta a folytatást.

A náci vezetés már a főváros átalakítása előtt megkezdte a porosz értékek lebontását is: a hatalom átvételétől kezdve teljesen átalakította az ország javarészt poroszokból álló politikai elitjének összetételét. Ezután következett a hadsereg: a háború elején még túlnyomórészt porosz főtisztek vezetése alatt álló Wehrmacht parancsnoki állományát fokozatosan cserélték le hithű nácikra. Az „utolsó poroszok” azok a saját árnyékukat átlépő német főtisztek voltak, akik az 1944. július 20-i Hitler-ellenes merényletet és hatalomátvételi kísérletet elbukták. Ekkor tűntek fel a nyilvánosság előtt utoljára a történelmi nevek: Moltke, Kleist, Yorck von Warthenburg, Schulenburg, és a többiek. A merénylő, a szintén kivégzett Claus von Stauffenberg gróf pedig a nagy hadvezérnek, a Napóleon ellen népfölkelést szervező August Neidhart von Gneisenaunak volt a dédunokája. Hitler uralma alatt Berlin volt az egyetlen német város, ahol – ugyan csak egy alkalommal – a nácik bűntettei miatt tömeges ellenállásra került sor. 1943-ban a Gestapo elhatározta, hogy „begyűjti” a még le nem tartóztatott zsidókat, akiknek „árja” házastársa volt. Az SS egyetlen nap alatt a berlini Rosenstrassén lévő rögtönzött börtönbe szállította a többezer zsidó származású berlini németet. Másnap kora reggel megjelentek az asszonyok: mintegy hatezer nő vette körül panaszos, követelőző kiáltásokkal az épületet, zsidó férjük szabadon bocsátását követelve. Mivel a nők többsége hadiüzemben dolgozott, nappalra elmentek munkahelyükre, de este ismét ott voltak: kiáltoztak, követelőztek, szavalókórusokat szerveztek. Egy szemtanú, Georg Zivier így számolt be a további eseményekről: „A Gestapo főhadiszállása a Burgstrassén volt, nem messze a téren zajló tüntetésektől. Néhány géppuskával ki lehetett volna seprűzni az asszonyokat, de az SS nem lőtt, ezúttal nem.” Tárgyalásokat kezdtek, s a nők győztek: férjeiket szabadon engedték. A börtönből kiszabadított, a gázkamrákba indítandó szállítmány tagja volt Heinz Ullstein is, a háború utáni híres Ullstein Verlag könyvkiadó későbbi tulajdonosa, akinek felesége is ott volt a tüntető asszonyok között. A német főváros nem úszta meg ilyen könnyen: 1943-tól kezdve éjjel-nappal bombázták a szövetségesek, s mire a szovjet csapatok bevették, nem sokkal volt több, mint egy megszenesedett csontváz.

1945. után Poroszország keleti részét felosztották Lengyelország és a Szovjetunió között, s nyugati részén, központjában Berlinnel a kommunista hatalom rendezkedett be. A várost kettévágta két kibékíthetetlen ideológia: a kapitalizmus és a kommunizmus, és bár a háború győztesei szerették volna elfeledtetni, Berlin mégis majdnem fél évszázadig gyakran szerepelt a világ érdeklődésének középpontjában, mint egy kérkedő parvenü: „Még mindig itt vagyok, nézzetek!”

1990-ben 45 éves tetszhalál után a nemzettel együtt kettévágott metropolis feltámadt, s ma már a XXI. századi, újra egyesült Németország központja és jelképe. Fővárosként pedig ismét a címlapokra került, hiszen a XX. században csak két olyan főváros volt, melyet előre elkészített tervek alapján építettek, illetve újítottak fel: Brasilia és Berlin. A nemrég használatba vett kormányzati negyed monumentalitása, funkcionalitása és esztétikája méltó Európa leggazdagabb országához.

Szinte történelmi igazságszolgáltatásként hat, hogy Németország politikai központja a Rajna-parti Bonnból visszatelepült Brandenburg tartományba, a protestáns porosz Hohenzollern-dinasztia egykori családi birtokára mintegy jelezve, hogy készen áll az újabb kihívások fogadására. Ezzel összefüggésben a szintén porosz származású, egyben a nyugatnémet történelem meghatározó alakja, Konrad Adenauer egykori kancellár pedig még a hatvanas években profetikus módon a következő megállapítást tette: „Aki Berlint újra fővárossá teszi, szellemi értelemben egy új Poroszországot hoz létre.”

Idén hatvanhat éve, 1941. június 22-én támadta meg a német Wehrmacht a Szovjetuniót. Az ezt követő négy év az orosz népnek 28 millió halottjába, 1700 elpusztított városába és 70 ezer földdel egyenlővé tett falvába került. Az orosz győzelem a rendkívül tapasztalt ellenséggel szemben csak azért volt lehetséges, mert többségében jobb parancsnokaik voltak, több tankot, repülőt és egyéb hadieszközt tudtak gyártani, mint ellenfelük, s az óriási ország embertartalékai is messze meghaladták a németekét. Ehhez párosult a még a Sztálin által is elismert és a háború éveiben erősen ösztönzött hagyományos orosz hazaszeretet is.
A katonai győzelmek nem lettek volna lehetségesek, ha a csapatok élén nem állnak elkötelezett és tapasztalt parancsnokok, akiknek együttműködését hasonlóan hozzáértő vezérkar irányítja. A keleti háború első két évében Sztálin korábbi koncepciós perei miatt e területen súlyos fogyatékosságok voltak, mert az I. világháborúban, illetve a polgárháborúban harci tapasztalatot szerzett parancsnoki állományt gyakorlatilag felszámolták, párthű kádereket állítva helyükre. E koncepciós pereket Sztálin paranoiája, de a német titkosszolgálat is okozta azzal, hogy különböző csatornákon keresztül hazaárulásra utaló információkat juttatott el az oroszokhoz elsősorban a katonailag képzett és háborús tapasztalatokkal bíró parancsnokokról, akiket azután perbe fogtak, egy részüket halálra, másik részüket hosszú, koncentrációs táborokban letöltendő büntetésekre ítélve. Sokat közülük, így például a sztálingrádi hadműveletekben újra feltűnt Rokosszovszkij marsallt is egyenesen a gulágról küldték a frontvonalra, miután a katasztrofálissá vált katonai helyzetet a párthű, ám hozzá nem értő parancsnokok képtelenek voltak megváltoztatni.
Egy tábornok, aki a német támadás kezdetekor a vezérkari főnök feladatát látta el, különös szerencse folytán nem lett e perek áldozata. Személye abból a szempontból is rendkívüli, hogy egyszer sem veszített csatát. Ő Georgij Konsztantyinovics Zsukov, s nevéhez fűződik a II. világháború keleti frontjának első és utolsó orosz győzelme is. Az első 1941 tragikus őszén, amikor az ellenállhatatlanul előnyomuló német Wehrmachtot Moszkva előterében, az úgynevezett izjumi kiszögellésnél megállította, az utolsó pedig a berlini csata, ami a náci Németország teljes és visszavonhatatlan vereségét jelképezte.
Zsukov annak a Szovjetuniónak volt a polgára, amely 1917 óta Marx és Engels eszméit, a totális államot a sztálini diktatúra formájában még Hitler előtt valósította meg a gyakorlatban. Orosz emberek milliói haltak meg a 30-as évek elején, mikor a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása miatt éhínség tört ki. A parasztkatonából a marsalli rendfokozatig emelkedő Zsukov szerencséje az volt, hogy a koncepciós perek idején még nem volt ''szem előtt'', majd Mongóliába helyezték, ahol 1939 őszén megállította a japánoknak a szovjet Távol-Kelet felé irányuló támadását.
Ebben a hadműveletben alkalmazták először az oroszok azt a taktikát, amit később a Wehrmacht használt fel oly sikeresen. Lényege a gépesített, páncélos és gyalogos alakulatok szoros együttműködése a légierővel, mely taktikával az ellenfél vonalait egy keskeny frontszakaszon gyorsan és nagy erőkkel lehetett áttörni. Az ekkor már hadseregparancsnok Zsukov ennek elméletét tanítómesterétől, a koncepciós perek során kivégzett katonai zsenitől, Tuhacsevszkijtől tanulta. A japánok elleni győzelme és ''feddhetetlensége'' 1941-re vezérkari főnökké emelte, de nem sokáig maradt meg ebben a pozícióban. Amikor az év őszén a német csapatok Kijev előtt álltak, javasolta a város kiürítését és a frontvonalnak egy olyan területre való áthelyezését, amely jobban védhető. A vezérkari megbeszélésen álláspontjával egyedül maradt Sztálinnal szemben és lemondott, frontszolgálatba való áthelyezését kérve.
Néhány hét múlva kiderült, hogy neki volt igaza: az előnyomuló németek több mint 600 ezer hadifoglyot ejtve rövid idő alatt elfoglalták Kijevet és környékét. A náci Einsatzgruppék az egyik elővárosban, Babij Jarban két nap alatt 30 ezer zsidót mészároltak le. A katasztrofális katonai és gazdasági helyzet miatt Sztálin furcsamód nem diktátor módjára reagált, hanem megpróbálta menteni a menthetőt: leváltotta az addig alkalmatlannak bizonyuló főtisztek egy részét és megfelelőbbnek tűnő személyeket állított helyükre. A vezetőket igazgató ''fortélyos félelem'' ennek ellenére megmaradt: Zsukov lányai egy, a 90-es években készült tv-interjúban elmondták, hogy apjuk soha sehová nem ment a legszükségesebb holmikat tartalmazó, mindig lezárt bőrönd nélkül, amit azért tartott állandóan magánál, hogy ha letartóztatnák, ne szenvedjen hiányt a börtönben.
Zsukov lemondása után is tagja maradt a vezérkarnak, az orosz diktátor pedig mindig oda küldte, ahol válságosra fordult a helyzet: Leningrádba, ahol megakadályozta a német megszállást és megszervezte a város 900 napig tartó védelmét, Moszkva alá, ahol 41 telén megállította a német előnyomulást, Sztálingrádhoz, ahol zseniálisan megtervezte a város védelmét és azt az orosz ellentámadást, amely nemcsak a város alól, de 1943 fordulójára a kaukázusi olajmezőkről is elűzte a betolakodókat.
Az 1943-as év legnagyobb győzelmét, a kurszki csatát is Zsukov irányította. Ez a hadművelet hozta meg a valódi fordulópontot a keleti front csatáiban, mert az itt elszenvedett óriási vereség miatt a németek már nem voltak képesek az elvesztett haditechnikai eszközöket és embererőt pótolni, így a hadászati kezdeményezés véglegesen átcsúszott a Vörös Hadsereg kezébe. Minden egyes megsemmisült német tankra négy orosz jutott, az időközben folyamatossá váló angol-amerikai szállítmányok és a hazai ipar bőven pótolták a kiesett haditechnikát, bár közben hatmillió szovjet katona esett hadifogságba, igaz, a szinte kimeríthetetlen embertartalékok mindig betömték a réseket. Németországnak erre már nem volt lehetősége. A folyamatos szőnyegbombázások, az afrikai, majd olaszországi hadszínterek és a keleti front egyre kevésbé pótolható veszteségei az egyre újabb és újabb haditechnikai találmányok ellenére lehetetlenné tették a kiesett erők pótlását.
1943 novemberében a Zsukov parancsnoksága alatt álló csapatok visszafoglalták Kijevet. Ebben az időben az orosz hadsereg több mint másfélszeresével múlta felül létszámban és eszközökben a németeket, légi fölényük pedig majdnem háromszoros volt. Ez az előny 1944 elejétől kezdve egészen a berlini csatáig csak növekedett: míg a németek 1939 és 1945 között mintegy húszezer különböző típusú tankot gyártottak, addig az oroszok egyedül 1941 és 1945 között több mint ötvenezret, amit kiegészített a szövetségesektől kapott mintegy háromezer páncélos.
1945 elején a keleti front még Varsó alatt a Visztulánál húzódott, de amikor Zsukov és Konyev marsallok parancsnoksága alatt megindult az orosz támadás, mintegy húsz nap alatt ötszáz kilométert haladtak előre és február elejére 80 kilométerre álltak Berlintől.
A berlini csata a II. világháború talán legnagyobb, egy város elfoglalását célzó hadművelete volt. Az ostrom elhárítására a német hadvezetés minden elérhető tartalékát mozgósította. A védelem gerincét két SS-hadosztály: a Nordland és a Charlemagne alkotta, melyek tagjait a németek által elfoglalt nyugat- és észak-európai országok polgárai közül toborozták a bolsevizmus elleni harcra, akiknek szülőhazája erre az időre már megszabadult a német megszállástól, így ezeknek a katonáknak nem maradt más lehetőségük, mint harcolni és meghalni.
Zsukov tekintélye nemcsak ellenségei, de Sztálin előtt is olyannyira megnőtt, hogy a diktátor nem tudta egyszerűen félreállítani a marsallt. Sztálin taktikája ugyanis az volt a túl sikeres vezetőkkel szemben, hogy először korlátozta tevékenységi körüket, majd ha ez nem használt, rivalizálást szított egy hadművelet irányítói között. A berlini csata előestéjén is ez történt. Konyev marsall, aki noha jó parancsnok volt, de messze nem érte el Zsukov kvalitásait, azt a feladatot kapta, hogy az általa irányított front Berlint délről kerítse be, míg Zsukovnak északról kellett körülzárni a várost. Az utolsó pillanatig nem határozta meg, hogy a városközpont bevételét, illetve a Reichstagnak, a német állam szimbólumának elfoglalását melyik hadseregcsoport hajthatja végre. Sztálinnak ez a taktikája azt eredményezte, hogy mindkét tábornok kíméletlenül hajszolta előre csapatait, hogy a német főváros bevételének dicsősége az övé lehessen. Sztálin tudta, mit csinál: Konyevet a berlini városközponttól kb. 800 méterre megállította, hogy a végső győzelem az addigra óriási hírnévvel rendelkező Zsukové lehessen, hiszen pontosan tudta, ha tábornoka ''fellázad'' ellene, veszélybe kerül a Kelet-Európa fölötti uralom is.
Sztálin Berlin bevételét ugyanolyan misztikus fontosságúnak tekintette, mint Hitler Sztálingrádét és Moszkváét. A szövetséges hatalmakkal való egyezkedések során inkább lemondott Csehszlovákia nyugati felének elfoglalásáról, csak hogy Berlin az övé lehessen. A város ostromában 300 ezer orosz katona esett el. A lakosok közül 200 ezren pusztultak el és arról nincs pontos adat, hogy hány német katona lett a csata áldozata, de az biztos, hogy a hadifoglyok száma nagyon csekély volt. A generalisszimusz mégsem érte el célját. A győzelem után nem sokkal Berlint is megszállási övezetekre osztották fel és az orosz részből alakult későbbi Kelet-Berlin alig harmada volt a nyugati megszállási övezetekből összevont Nyugat-Berlinének.
Zsukov marsall vezénylő tábornokként még részt vett a moszkvai győzelmi díszszemlén, sőt az ünnepi beszédet is ő mondta. Népszerűsége miatt Sztálin nem tudta közvetlenül félreállítani, ezért a háború után távoli, jelentéktelen posztokra helyezte. A diktátor halála után Hruscsov rövid időre honvédelmi miniszterhelyettessé nevezte ki, de erről a posztról is hamarosan távoznia kellett.
A hidegháború Zsukovot elzárta a politikától. Ismertsége, tekintélye, és nem utolsósorban emberi karaktere olyan volt, hogy könnyen válhatott volna egy reformkommunista irányzat vezetőjévé. Ezt még a sztálini diktatúrát nagy részben lebontó Hruscsov is belátta és nem engedte, hogy a népszerű marsall túlságosan részesüljön a hatalomból.

Egy brit hadtörténész szerint a náci Németország tudósai a háborút ugyan nem tudták megnyerni, de a világot alaposan megváltoztatták. Ha a tényeket vizsgáljuk, nem kevés igazság van ebben az állításban, hiszen a II. világháborút követő haditechnikai ''forradalom'' alapját javarészt azok a kutatások és megvalósult eszközök képezték, melyek jelentős részét 1930 és 1945 között, Németországban alkottak meg.

1939 októberében egy máig ismeretlen személy Nagy-Britannia oslói követségének levélszekrényébe dobott egy vaskos borítékot, ami később az ''oslói jelentés'' néven vált ismertté. Az iratcsomó tervrajzokat és leírásokat tartalmazott olyan német kutatásokról, melyek a kort messze megelőző fegyvereket és műszaki eszközöket mutattak be. Hector Boyes angol tengerészeti attasé a csomag tartalmának első átnézése után így reagált: ''Ha ez mind igaz, akkor Isten óvja Angliát''. Az anyagot ezután a különböző területek szakemberei részletesen áttanulmányozták. Úgy ítélték meg, hogy a tervek a rendelkezésre álló technológiákkal csak nehezen és nagy költségekkel, vagy egyáltalán nem valósíthatóak meg. Rendkívül megdöbbentek, amikor az oslói borítékban leírt sugárhajtású vadászgépek, ballisztikus rakéták és más technikai csodák néhány évvel később a harcmezőkön az ő soraikat kezdték el ritkítani. Ekkor ők is ''rákapcsoltak'' a fejlesztésre, de már lemaradtak. A németek 1944-től kezdve egyértelmű technikai fölénybe kerültek, s az, hogy a szövetségesek a háborút mégis megnyerték, nem műszaki előnyüknek, hanem mennyiségi túlsúlyuknak volt köszönhető.
Ma is, több mint ötven évvel a II. világháború befejezése után még mindig napvilágot látnak olyan információk, melyek egyértelművé teszik, hogy korunk hadi- és űrtechnikájának legtöbb alapötlete és kezdetleges formája 1933 és 1945 között keletkezett a nácik uralta Németországban.
Ezeket a fegyvereket és eszközöket a háború győztesei birtokba vették, alkalmazták, majd az évek során továbbfejlesztették.
Néhány ismert és kevésbé ismert fegyverfajta, a teljesség igénye nélkül: V-1 önirányítású szárnyasbomba, V-2 ballisztikus rakéta, víz alól indítható ballisztikus rakéta, rádió- és radarvezérlésű rakéta, sugárhajtású vadászgép, rakétameghajtású vadászgép, távirányított bomba, televíziós távirányítású siklóbomba, rakéta-sorozatvető, katapultülés, éjjellátó berendezés, vízsugár-hajtású tengeralattjáró, radarhullámokat elnyelő bevonat.
A győztesek sok fogságba esett német tudóst és szakembert a háború után - függetlenül a nácik szolgálatában elkövetett esetleges bűncselekményeiktől - tovább foglalkoztatták saját céljaik érdekében.

Az Egyesült Államok haditengerészete két évvel a háború után három tengeralattjáróját a Loon nevű robot-repülőgéppel szerelte fel, ami nem volt más, mint a V-1 Amerikában gyártott változata. Oroszország sem maradt el: a német XXI. osztályú tengeralattjárók képezték a háború utáni orosz tengeralattjáró-fejlesztési program gerincét. Összesen 236 ilyen hajót építettek német tervek alapján, melyek 1960-ig szolgáltak a szovjet flottában. A francia Arethuse osztályú tengeralattjárókhoz is az előbbi német típus képezte a műszaki alapot. Alan Sheperdet, az első amerikai űrhajóst egy Redstone rakéta emelte a magasba, ami nem volt más, mint a V-2 módosított változata. A világ az Öböl-háborúban ismerkedett meg a televíziós távirányítású bombákkal és rakétákkal, de feltalálásuk sokkal messzebbre nyúlik vissza. A német Luftwaffe Olaszországban, az amerikaiak anziói partraszállásnál vetette be először a Fritz X elnevezésű, repülőgépről távvezérelhető siklóbombát. Alkalmazása rendkívül ''gazdaságosnak'' bizonyult, mert nagy volt a találati pontosság. A bombát szállító repülőn ülő kezelő a bomba által közvetített tv-képet figyelve egy joystickhoz hasonló szerkezettel irányította a bombát a célig. Az amerikai űrsikló őstípusa is német eredetű: A Messerschmitt 163-as rakétahajtású vadászgép függőlegesen emelkedett fel, képes volt hangsebességgel repülni, majd feladata végeztével siklórepülésben tért vissza támaszpontjára.

Mindezeken kívül a németek két olyan fegyvert alkalmaztak a világon először, melyek leszármazottai mind a mai napig meghatározó részei az egyes országok hadseregeinek. Az egyik a sugárhajtású vadászrepülőgép, ami a világon először 1942-ben Németországban szállt fel. A Messerschmitt végül hadrendbe állított típusa a 262-es jelzést kapta. A gép szinte minden részében újszerű és zseniális konstrukció volt. Az akkori géptípusokhoz képest merőben új volt a formája: szárnyai és vezérsíkjai hátranyilazottak voltak, a géptörzs alja a felhajtóerő növelése érdekében lapos volt és két, a szárnyak alá erősített sugárhajtóművel rendelkezett. Ez a forma ma már megszokott, de abban az időben semmihez nem hasonlítható, előzmény nélküli aerodinamikai újdonság volt. Az angolok fejlesztés alatt álló típusa, a Gloster Meteor teljesen hagyományos, légcsavaros repülőgép formára készült és a háború végén még csak kísérleti stádiumban volt.

Az ME-262 teljesítménye hasonlóképpen elképesztő volt: 900 kilométeres sebessége messze meghaladta az akkori leggyorsabb gépekét. Az orrban elhelyezett négy darab 30 mm-es gépágyú robbanólövedékei négyzetméteres darabokat szaggattak ki az eltalált repülőből, biztos megsemmisülését okozva. Ideális fegyvere az R4M rakéta volt, amiből összesen 24 darabot lehetett teljesen a mai megoldásokhoz hasonlóan, a szárnyak alatt lévő indítósínekre függeszteni. Ekkora tűzerővel szemben teljesen esélytelen volt bármilyen akkori repülőgép. A szövetségesek szerencséjére a legyártott mintegy kétezer példányból csak néhány száz tudott 1944 végétől a harcokba bekapcsolódni. A megmaradt példányokat a győztesek széthordták és saját repülőgép-fejlesztésükhöz használták fel. A Messerschmitt egykori csehországi gyárában pedig 1948-ig kis példányszámban folytatták az ME-262 gyártását Avia típusnévvel.

A másik, alapötletében ma is használatos találmány a ballisztikus rakéta, ami V-2 néven vált ismertté a II. világháború alatt. Konstruktőre a már 23 éves korában fizikai doktorátust szerzett fiatal zseni, Wernher von Braun, akinek álma egy olyan rakéta építése volt, amivel embert lehet eljuttatni a Holdra. A háború elején fausti szerződést kötött: 25 évesen kinevezték a német hadsereg rakétakutatási központja vezetőjévé. A központ munkája eredményeképpen létrejött a V-1 önvezérlésű, sugárhajtóműves szárnyasbomba, a mai cirkáló rakéták őse, valamint a V-2 ballisztikus rakéta. A V-2 az első ember által gyártott eszköz, mely kilépett a világűrbe: első sikeres felszállása alkalmából 84 kilométeres magasságba emelkedett. Ideális aerodinamikai formája és hajtóművének műszaki megoldása a mai napig korszerű. Londont és Antwerpent 1944-45-ben több mint háromezer ilyen rakétával támadták. Kifejlesztették és a Balti-tengeren sikeresen ki is próbálták a V-2 tengeralattjáróról indítható változatát is, amellyel az Egyesült Államok partjai elől, a víz alól indítva, amerikai nagyvárosokat akartak támadni. Szerencsére a német vereség meghiúsította a terv végrehajtását.

1943-ban a britek lebombázták a Balti-tenger partján található Peenemündében lévő rakétakísérleti telepet és gyárat. A német vezetés ekkor úgy döntött, hogy a föld alá költözteti a V-2-es gyártósort. Kényszermunkások rövid két hónap alatt Nordhausen mellett, a Harz-hegységben megépítették a Mittelwerkét, ami két, párhuzamosan futó két kilométer hosszú és kb. 20 méter magas, sziklába vájt gyárcsarnok volt. 1944 januárjától a háború végéig mintegy hatezer rakétát gyártottak itt. A vereség után a területen a szovjetek rendezkedtek be és folytatták a V-2 gyártást a ''felszabadított'' német szakemberekkel, most már saját céljaikra.

Wernher von Braun és az addig SS-alkalmazásban állt 150 német rakétatudós megadta magát az őket névsorral a kezükben kereső amerikaiaknak. Ők lettek az elkövetkező 25 évben az amerikai rakétakutatás szellemi atyjai. Von Braun fiatalkori álma is valóra vált: olyan hordozórakétát konstruált - a Saturn V-öt -, ami 1969-ben eljuttatta az embert a Holdra. Nem áll messze a valóságtól az a megállapítás, hogy a holdraszállás a nácik nélkül csak évekkel később valósult volna meg.

A németek még az eddig felsoroltaknál is elképesztőbb repülőeszközöket készítettek, noha azokat sorozatgyártásban már nem tudták megvalósítani. Alexander Lippisch, aki a háború után szintén amerikai szolgálatba állt, Wernher von Braunhoz hasonló zseni volt a saját korát messze megelőző repülőgépek tervezése terén. Az ő nevéhez fűződik az első ''repülő szárny'' alakú gép megalkotása 1930-ban, s ezek sorában a HO-IX jelű, sugárhajtású csupaszárny konstrukció a ma legkorszerűbb amerikai ''repülő szárny'', a B-2 Spirit bombázó őstípusának tekinthető. A HO-IX prototípusa 1945 februárjában szállt fel először, majd nem sokkal ezután feltalálójával együtt amerikai kézbe került. Az ötvenes években a Northrop-Grumman repülőgépgyár kezdte el, javarészben Lippisch útmutatásai alapján gyártani a csupaszárny konstrukciókat.

Egy másik elképesztő német találmány egy valódi repülő csészealj volt: a több mint 14 méter átmérőjű N-3. A korong alakú repülőgép több, vízszintesen és függőlegesen beépített sugárhajtóművel rendelkezett és hiteles adatok szerint képes volt 15 ezer méter magasságba emelkedni, sebessége pedig majdnem elérte a hangsebesség kétszeresét! Első felszállására szintén a háború legvégén, 1945 februárjában került sor. Ezeket a szerkezeteket is a győztesek vették birtokukba, amit az is igazolni látszik, hogy a II. világháborút követően elsősorban az Egyesült Államokban meg a Szovjetunióban és a környező országokban megszaporodtak a ''csészealj-jelenségek''. Ezeket a sajtó földön kívüliek látogatásaként írta le, de feltűnő, hogy főleg a háborút követő években a legtöbb ufó-jelenséget elsősorban rakéta- és repülőtechnikai kutatóközpontok körül észlelték. Bárhogy is van, ezeket az információkat ma is sűrű homály fedi, de tény az, hogy a mai csúcstechnológia alapötletei 60-70 éves múltra tekinthetnek vissza, és származási helyük jelentős részben a náci Németország.

Talleyrand megérkezése után hamar felismerte, hogy a Direktórium képtelen az országot irányítani, a Bourbon-restauráció elképzelhetetlen, a gazdasági és politikai válság pedig elkerülhetetlen. Ritka éleslátással megértette, hogy a helyzetet egy olyan vezető feltűnése tudja csak megoldani, akinek karizmatikus egyénisége mögé fel tud sorakozni egy egész nemzet. A Direktórium rövidesen kinevezte külügyminiszternek, és a sánta herceg neve ettől kezdve negyven éven keresztül meghatározó fogalommá vált Európa politikai térképén. Haláláig nélküle és ellenére nemigen lehetett politizálni, szinte összenőtt a külügyminiszteri székkel, az ország hatalmi struktúrájában pedig az örökös második hellyel.

A régi-új külügyminiszterről a párizsi porosz követ így írt feletteseinek: „Meghatározott összegű ajándékot kell neki adni, amelynek összegét pillanatnyilag nem tudom megjelölni, de az nem lehet háromszázezer franknál kevesebb.” Korabeli angol becslések szerint külügyminisztersége első két évében a herceget tizenöt állam összesen mintegy 13,5 millió fonttal vesztegette meg. Az összeg egy része továbbcsorgott a Direktórium tagjainak, akik így érdekeltté váltak a korrupcióban és eltussolták a botrányokat. Egyik ellensége szerint „Talleyrandnak pont úgy nincs lába, mint ahogy nincs szíve sem.” Levelező partnere, Bonaparte ugyanakkor kifejezte: megtiszteltetésnek tartja, hogy „…kifejezhetem azt a nagyrabecsülést, amelyet Ön iránt érzek.” A herceg érezte, hogy nem sokára szükségük lesz egymásra, bár azt is tudta, hogy Franciaország felemelkedéséről alkotott felfogásuk alapjaiban eltér. Erről egyszer lakonikusan így szólt: „Szuronyokkal mindent meg lehet csinálni, csak rájuk ülni nem lehet.”
Ugyan hivatalosan a Direktórium irányította az országot, de a külpolitika alakítását a Talleyrand-Bonaparte szövetség vette kézbe, s mindkettőjük a maga módszereivel rendkívüli sikereket ért el. Az egyiptomi hadjáratból hazatérő Napóleon katonai puccsot szervezett, melynek előkészítését Talleyrand végezte. Jelentős szerepet vállalt ebben az általa felfedezett és az egyre erőtlenebb Direktórium által kinevezett új rendőrminiszter, bizonyos Fouché…
Hatalomra jutásától kezdve Napóleon és Talleyrand között rendkívül bensőséges viszony alakult ki, noha mindketten átláttak a másikon. Bonaparte tudta, mit köszönhet külügyminiszterének, aki a régi rendszer arisztokráciájának is tagja volt, s a császár szerette volna ezt a réteget is integrálni saját hatalmi struktúrájába. Talleyrand pedig tisztában volt azzal, hogy Napóleon uralma hozza meg végre azt a változást, ami országát kivezeti a feudális és forradalmi anarchiák útvesztőiből. Kapcsolatukat jól jellemzi az a párbeszéd, amit egy szerződéssel kapcsolatban jegyeztek le a kortársak. Talleyrand egyszer megjegyezte a császárnak:
- Meglepetésem van az Ön számára, itt az aláírt szerződés
- Miért nem mondta ezt rögtön? - csattant fel Napóleon
- Mert akkor Ön az összes többi dologra nem figyelt volna oda. Ha Ön boldog, nem lehet Önnel beszélni.
Ezt a stílust Európa urával szemben csak a herceg engedhette meg magának.
A napóleoni korszak első időszakában Talleyrand külpolitikai éleslátással, a majdani császár pedig katonai zsenialitásával egyedülálló pozíciót biztosítottak Franciaország számára. A külföldön élő Bourbonok keresték a kapcsolatot a herceggel, aki óvatosan lavírozva soha nem utasította el teljesen a közeledési kísérleteket, de igyekezett olyan látszatot tartani, mintha maradéktalanul hűséges lenne a császárhoz. Amikor Napóleon hatalma csúcsán volt, Talleyrand rájött, hogy a francia törekvések túlnőttek realitásuk maximumán és a rendszer bukása törvényszerű, hiszen a császár olyan pozícióra törekedett, amely Oroszország és Anglia ellenében nem volt megszerezhető. A herceg 1807-ben lemondott külügyminiszteri posztjáról és ettől kezdve mindent elkövetett, hogy a világ ne azonosítsa Franciaországot Napóleonnal. A császárral fennmaradt a jó kapcsolat, sőt az sok dologban továbbra is megfogadta tanácsait, bár környezetét lecserélte olyan személyekre, akiknek lojalitását fontosabbnak tekintette a szakmai tudásnál. Talleyrand és a ravasz rendőrminiszter, Fouché, ekkor már azon gondolkodtak, hogy kit lehetne Napóleon helyett a francia trónra ültetni. A herceg kiváló kapcsolatokat épített ki Metternichhel, az osztrák külügyminiszterrel, valamint porosz és orosz diplomáciai körökkel, sőt ellátta őket titkos katonai információkkal is, amit azok bőségesen jutalmaztak.
1814-ben Napóleon hatalma végóráit élte, a szövetségesek már Párizst ostromolták, a városban maradt Talleyrand pedig meggyőzte a védők parancsnokát, Marmont marsallt, hogy adja fel a várost. Maga az ostrom is a herceg ötlete volt: kapcsolatai révén javasolta a szövetségeseknek, hogy a Rajnánál harcoló császárt Párizs ostromával támadják hátba. A számítás bevált, Napóleon lemondott. A Párizsba bevonuló Sándor cár és Frigyes Vilmos porosz király elsőként Talleyrand-t keresték fel. Kinevezték az ideiglenes kormány fejévé, s ő egyből felvette a kapcsolatot a Bourbonokkal. A herceg pontosan tudta, hogy a régi rendszer képviselőinek visszakerülése a hatalomba nem lesz hosszú életű, de az ország függetlenségének biztosítását csak így tartotta lehetségesnek. Sándor cár bizalommal volt az új kormányfő felé, hiszen évekig szolgáltatott neki információkat Napóleonról. Talleyrand pedig saját palotájában látta vendégül az orosz uralkodót annak párizsi tartózkodása idején. A személyes kapcsolat meghozta gyümölcsét és Sándor cár nemsokkal a francia fővárosba való bevonulása után így nyilatkozott: „…Európa üdvösségéhez az szükséges, hogy Franciaország nagy és erős maradjon” Stendhal, a híres író ugyanezt másként fogalmazta meg: „Sándor cár Talleyrand úrhoz költözött. Ez a jelentéktelen körülmény döntötte el Franciaország és valószínűleg egész Európa sorsát…”

A herceg megtartotta a Napóleon által neki adományozott összes címet és előjogot, a polgárság, az egykori „harmadik rend” szintén mögé állt. A Bourbonok nem kedvelték, de ez kölcsönös volt, ugyanakkor mindegyiknek szüksége volt a másikra. Az 1814. április 23-án aláírt fegyverszüneti szerződésben az volt legnagyobb siker, hogy megmaradhattak az 1792-es határok, ami a nagyhatalmi státus megmaradását jelentette Franciaország számára.
1815. elején elkezdődött a bécsi kongresszus, melynek feladata volt, hogy a győztes hatalmak újra rajzolják Európa térképét. Franciaországot Talleyrand képviselte, s hamar rájött: a felemelkedő Poroszország és az európai hatalommá vált Oroszország igyekszik a rendezést a maga javára kihasználni. A herceg velük szemben létrehozott egy francia-osztrák-angol szövetséget, melynek keretében az angolok jónéhány általuk elfoglalt francia gyarmatot is visszaadtak.
Napóleon száznapos visszatérése a hatalomba nem igazán zavarta meg a kongresszus működését. Talleyrand szerint az ügy „néhány hét kérdése, gyorsan meg fog oldódni”. Igaza lett, és a volt császár végleg eltűnt az európai politikai színpadról.
A waterlooi vereség után Franciaországnak újabb békeszerződést kellett aláírnia, de a herceg el tudta érni, hogy az új béke lényegében megegyezzen az egy évvel korábbival. A belpolitikában már nem volt ilyen sikeres: minden próbálkozása ellenére a király és a pozíciója megtartása miatt mellé álló Fouché a napóleoni vezető garnitúra többségét kivégeztette.
XVIII. Lajos és külügyminisztere egyre kevésbé tudták egymást elviselni, s második emberként Talleyrand húzta a rövidebbet: nyugdíjazták. Főrendi házi tagsága megmaradt, de ez gyakorlati hatalommal már nem járt. Ettől kezdve mindent megtett a Bourbonok lejáratására, s politikai nézetei is egyre inkább a polgári-liberális radikalizmus irányába tolódtak el. Egyre nyíltabban hangoztatta, hogy ha a hatalom nem képes a reformokat elfogadni, törvényszerű a bukása.
1821-ban egyik felsőházi beszédében már a cenzúra eltörlését és a sajtószabadságot követelte, ami egyértelműen a liberális ellenzék mellé állását jelezte. A beszéd olyan jól sikerült, hogy ellenfelei még válaszolni sem tudtak rá. Szövege fennmaradt, s a mai napig bármelyik szabadelvű politikai mozgalom programját képezhetné.
Stendhal 1829-ben ezt írta: „Az öreg … Talleyrand nyilvánosan kijelentette: 1814-ben ő hívta vissza a Bourbonokat, hogy békét köthessen, 1829-ben pedig azért kell elkergetni őket, hogy békességünk legyen.”
A herceg házai ebben az időben már az ellenzék kedvenc találkahelyei voltak. A Bourbonok liberális gondolkodású orléans-i ágával pedig egyre szorosabb kapcsolat szövődött. 1830-ban, amikor XVIII. Lajos utódja, X. Károly még az alkotmányt is vissza akarta vonni, kitört a forradalom. A polgárság olyan uralkodót akart, aki angol mintára „csak uralkodik, de nem kormányoz”. Ez a személy nem volt más, mint Lajos Fülöp, az egyik orléans-i Bourbon.
Az új király egyik legelső ténykedése az volt, hogy Talleyrand-t kinevezte londoni nagykövetnek. Ez azt eredményezte, hogy megszűnt Anglia és Franciaország elhidegülése, az európai nagyhatalmak közös franciaellenes politikája pedig zátonyra futott. A független Belgium is a hercegnek köszönheti létét: egy londoni konferencián Talleyrand ügyes lobbizása következtében jött létre.
A herceg 1834-ben, nyolcvanéves korában, nyugdíjba vonult. Életműve Franciaország számára nagyhatalmi státust, az ország polgári rétege számára pedig szabad gazdasági mozgásteret biztosított. Elvtelenségei, nőügyei, köpönyegfordításai messze eltörpültek életének legfontosabb alapelve mellett: a nemzet érdeke mindig fontosabb, mint egy adott időpillanatban uralkodó kormányé.
Talleyrand halála előtt még a katolikus egyházzal is kibékült. 1838-ban ezt írta a pápának: „…Most kinyilvánítom, hogy életem utolsó óhaja az egyház jótéteményében való remény” A pápa megbocsátott, bár a párizsi humor éppen az ellenkezőjéről anekdotázott: Amikor Talleyrand halála után megjelent a pokolban, az ördög így fogadta: „Édes barátom, nagyon köszönöm a szolgálatait, de be kell ismernem, hogy azért némileg túlment az én utasításaimon!”

Európa történelme kevés olyan ősi nemesi családból származó arisztokratát ismer, aki születési előjogainál fogva először felemelkedik, majd hogy új rendszer jöhessen létre, részt vesz saját társadalmi osztálya felszámolásában. Ennek megtörténte után egy diktátor érdekében segít az új rendszer felszámolásában is, később segít a diktátort megbuktatni, hogy visszaállíthassa az őt felemelő régi rendszert, végül e régi-új rendszert ismét megbuktatja, hogy a kor követelményeihez igazodó társadalmi struktúra létrejötténél bábáskodjon. Teszi pedig mindezt úgy, hogy tekintélye és társadalmi elismertsége töretlenül megmarad az éppen hatalmon lévő vezető réteg előtt.

Az események főszereplője Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord herceg, aki az Ancien Régime alatt, XVI. Lajos francia király uralkodása idején előbb teológiai tudás nélkül püspök lett, majd a forradalom javára lemondott egyházi földjeiről. Ezután évtizedeken keresztül úgy irányította a francia külpolitikát, hogy nem volt diplomáciai végzettsége és nyelveket sem beszélt. Segítette Napóleon hatalomra jutását és a Konvent megbuktatását, majd Napóleont ejtve, a Bourbon-restauráció szolgálatába állt. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson külügyminiszterként Franciaország számára olyan pozíciókat biztosított, mintha az ország nem is vesztesként, hanem győztesként került volna ki az évtizedes küzdelemből. Ezután segítette a Bourbonok végleges eltávolítását a hatalomból, hogy a polgári-liberális Lajos Fülöp rendszerének útját egyengesse. Mindeközben fizetett ügynöke előbb Oroszországnak, később Ausztriának, szeretőinek se szeri se száma, ellensége és barátja pedig egyre több. Tevékenysége a történelem távlatából vizsgálva is rányomta bélyegét a mai Európa politikai arculatára.

Talleyrand ősi frank nemesi családból származott. Wilgrin 843-ban lett Angouléme és Périgord grófja, s a család 1166-ban vette fel a Talleyrand nevet. Az ősök közé tartozott Adalbert de Périgord gróf is, akinek egy mondata híressé vált. 990-ben Hugo Capet, a Párizs grófjából lett király megkérdezte tőle: „Ki csinált belőled grófot?” A történelmivé lett válasz így hangzott: „És belőled mit gondolsz, ki csinált királyt?”

A herceg 1754-ben született. Születése után nem sokkal – a kor szokásai szerint – szülei egy dajkának adták ki, aki a gondjaira bízott csecsemőt egyszer leejtette. A gyermeknek eltört a jobb lába, de a gondatlan dajka ezt észre sem vette. A csont rosszul forrt össze, s Talleyrand ennek következtében élete végéig csak mankóval tudott járni. Testi hibája elzárta a főnemesi elsőszülöttek kötelező katonai karrierjétől, ezért szülei úgy döntöttek, hogy 15 éves korában papneveldébe adják. Származása folytán ugyanis a főpapi pálya jöhetett még szóba. Itt eltöltött éveiről később így írt: „Jól tudtam, hogy mindaz, amit a dékán úr prédikál, és mindaz, amit az anyám gondol, nem egyeztethető össze a valósággal. Jól tudom, hogy semmiféle valós ismereteik nincsenek. Én lenézem a vallást, amelyet ők gyakorolnak.”
A fiatal papnövendék 18 éves korára, fogyatékossága ellenére, a nők bálványa lett. Visszahúzódó, finom természete, szőke haja, hideg kék szeme és borotvaéles esze feledtették testi hibáját. Hamar rájött, hogy a szellemi erő messze nagyobb a fizikainál, s ez az ismeret egész életét meghatározta.

XVI. Lajost 1775-ben koronázták királlyá, melyen a fiatal papnövendék Talleyrand is részt vett. Az eseményről így írt: „XVI. Lajos megkoronázásától datálom a szerelmemet több asszonnyal, akik figyelemreméltóak, a legkülönbözőbb származásúak voltak és akiknek a barátsága egész életemre kihatott.” A koronázási ünnepség résztvevőinek többsége bő másfél évtizeddel később szó szerint elvesztette a fejét.
A huszonegy éves fiatalembert még ebben az évben küldöttnek választották meg az ötévente összeülő egyházi gyűlésre, melynek feladata – mai szóval – az egyházfinanszírozási kérdéseknek a kormánnyal való egyeztetése volt. Ez volt élete első komolyabb megbízatása, s olyan ügyesen tárgyalt, hogy a gyűlés résztvevőinek osztatlan elismerését váltotta ki. Annyira, hogy kinevezték egyháza állandó megbízottjának a pénzügyminisztériumba. Kor- és paptársainak ugyanakkor fel se tűnt, hogy teológiai ismeretei mennyire hiányosak. Huszonöt évesen már fővikárius Reims-ben. Párizsban meglátogatja Voltaire-t, csodálja éleslátását, bölcsességét és a találkozó miatt egyházi botrány tör ki. Mivel nagybátyja a reimsi hercegprímás, a vihar gyorsan elül, de a találkozó nem marad nyom nélkül az ifjú főnemesben, s ez később meglátszik a forradalom kitörésekor tanúsított magatartásán is.

Az amerikai függetlenségi háború még a francia forradalom kitörése előtt robbant ki, Franciaország pedig a szabadságáért harcoló fiatal USA mellé állt. Talleyrand saját vagyonából is segítette a háború finanszírozását, de zseniális éleslátással később mégis így írt az eseményekről: „Az emberiség történelme megtanított bennünket arra az igazságra, hogy a gyűlölet mindig ott lép fel a leghevesebben, ahol a kommunikációs lehetőségek a legkönnyebbek és a legkényelmesebbek. Amikor az első európaiak Amerikába mentek, s ott berendezkedtek, hamarosan szűk lett nekik a kontinens és addig harcoltak egymással, amíg az egyiket el nem nyomták és a másik úrrá nem vált.”
Ez a nézet szűk száz év múlva valóra is vált az USA történelmében, amikor a fiatal államban kitört a polgárháború.

Talleyrand 1789. januárjában, a forradalom előestéjén, 32 éves korában vette át püspöki kinevezését. A magas egyházi fizetést ugyan elfogadta, de kora gondolkodóihoz hasonlóan világosan megértette, hogy a jövő nem az arisztokráciáé, vagy a katolikus egyházé, hanem a harmadik rendé, a polgárságé. A régi rendet még fenntartani akaró XVI. Lajosról így nyilatkozott: „Annyi hősiesség sem volt benne, mint egy vajúdó asszonyban.”

A forradalmi nemzetgyűlés az USA mintájára kikiáltotta minden ember egyenlőségét, a király számára protokolláris szerep maradt. A főnemesek jelentős része emigrált. Talleyrand ugyanakkor felszólalt a nemzetgyűlésben, ahol javaslatot tett egy nemzeti bank létrehozására, valamint a hossz- és súlymértékek egységesítésére.
Az egyházi személyeknek fel kellett esküdniük az új alkotmányra, amit sokan megtagadtak. Utódaikat Róma nem ismerte el. Talleyrand püspök viszont a római tiltakozás ellenére felszentelte az újonnan kinevezetteket, sőt egy nemzetgyűlési beszédében bejelentette, hogy mint az egyház egyik legmagasabb rangú képviselője, a forradalom javára ellenszolgáltatás nélkül lemond minden egyházi birtokról.
A herceg ettől kezdve a forradalom egyik legismertebb vezetőjévé vált, s 1790. elején az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elnökévé választották.

Ebben az időben keresték fel egykori püspökségének papjai, és számon kérték tőle az egyházi földekről való lemondást. A herceg jéghideg válasza így hangzott: „…Igen, határozottan úgy vélem, hogy bigott buzgalmuk megtévesztő. Ha valamennyi eszköz az egyház kezében van, az a legfőbb emberi jogok megsértését jelenti.”

Miután barátja, Mirabeau, a külügyi bizottság tagja meghalt, helyét Talleyrand vette át. Rövidesen megkapta első diplomáciai megbízatását: 1792. elején Londonba kellett utaznia, hogy országa számára megnyerje Anglia jóindulatát. Noha magánemberként utazott, rövidesen fogadta ifjúkori barátja, a legendás hírű angol miniszterelnök: William Pitt. A küldetés sikeres volt: a következő néhány évben Anglia jóindulatú semlegességgel viszonyult a francia változásokhoz.

Hazatérte után Talleyrand előállt azzal a javaslattal, hogy létre kell hozni egy olyan intézetet, mely összegyűjti mindazt, amit az emberi szellem létrehozni képes. Ez volt a későbbi Tudományos Akadémia. Ebben az évben született meg javaslata az általános közoktatásra is, amit három évvel később az új kormányzat az elsővel együtt meg is valósított.

A forradalom új fordulatot vett, amikor kimondták az uralkodó trónfosztását és megbukott a majdnem másfélezer éves francia királyság. Talleyrand az elsők között volt, aki felismerte az új irányvonalat: a külföld számára megfogalmazott jegyzékben „leleplezte” a monarchia visszaéléseit. Ezzel párhuzamosan, alig nyolc nappal a király bukása után, megtette az első lépéseket az ország elhagyására. Jó oka volt rá, hiszen korábban igyekezett a már csak névlegesen uralkodó királlyal is jó kapcsolatot fenntartani arra az esetre, ha ismét felülkerekedne a királypárti ellenzék. A hatalomra jutott jakobinus diktatúráról tudta, hogy radikálisan át akarja alakítani a hatalmi struktúrát és a társadalmat. Talleyrand addigi sokismeretlenes játszmája életveszélyessé vált, s számára nem maradt más hátra, mint az emigráció.
Végül Danton aláírásával, öt miniszter ellenjegyzésével megkapta útlevelét és 1792. szeptemberében Londonba utazott, majd nemsokára New Yorkba tette át székhelyét. Három hónapra rá a Konvent vádat emelt ellene, így hazatérése teljesen ellehetetlenült.

A jakobinus diktatúra alatt Dél-Franciaországban kitört az ellenforradalom. A kormányerők korzikai származású politikai biztosa fiatal földijére, egy Bonaparte nevű tisztre bízta Toulon ostromát. Ez volt Napóleon első győztes csatája, s nem sokkal ezután tábornokká nevezték ki a huszonnégy éves fiatalembert. Hamarosan Robespierre-el is közeli kapcsolatba került, ami majdnem vesztét okozta, ugyanis a polgárság 1794. júliusában leszámolt a jakobinus rendszerrel, a vezetőket kivégezték, Napóleont pedig börtönbe csukták. Bár néhány hét múlva szabad volt, de az új hatalom, a Direktórium nem ismerte és nem is bízott meg benne, bár az ifjú tábornok többször is felajánlotta szolgálatait.

A királypárti és baloldali felkelések egymás után rázták az országot, s a Direktórium hatalma egyre nagyobb veszélybe került. Amikor Párizsban fellázadt a tömeg, Napóleon éppen kéznél volt, sikeresen meg is fékezte a lázadást, megmentve ezzel a kormányt. A hála nem maradt el, s a fiatal korzikai tábornok megkezdte menetelését a hatalom felé. Talleyranddal való levelezése is ebben az időben kezdődött, és a következő években egymásnak küldött írásaik csak százas nagyságrendben voltak mérhetőek.
A jakobinusok által Talleyrand ellen kiadott elfogatóparancsot visszavonták, így a herceg 1796. novemberében ismét Párizsban volt.

Stauffenberg feladata emberfelettien nehéz volt. Nemcsak előkészítenie és vezetnie kellett a puccsot, de ő volt az egyetlen személy, aki a bombát Hitler közelébe el tudta juttatni. A merénylet után pedig a várhatóan hermetikusan lezáródó kelet-poroszországi főhadiszállást el kellet hagynia, hogy Berlinbe visszatérve a tartalékhadsereg vezérkari főnökeként koordinálhassa az államcsínyt. Parancsnoka, Fromm vezérezredes nem szerette a nácikat, de néhány hónappal korábban Stauffenberg puhatolódzó kérdéseire válaszolva, esküjére hivatkozva, elzárkózott a szervezkedéstől.

Ez az eskü volt az, ami a náci vezetés alatt álló Wehrmachtot mássá tette, mint a korábbi német katonanemzedékek: 1918. előtt ugyanis közkatonától a főtisztig mindenki az uralkodó és a haza szolgálatára esküdött fel, a náci hatalomátvétel után pedig a hazára és Adolf Hitlerre tették le a fogadalmat. A haza, a hazaszeretet és az uralkodóhoz való hűség az európai történelemnek is egyik erkölcsi pillére, s a porosz szellemiségben nevelt hadsereg számára az önfeláldozásig is terjedő ragaszkodást jelentette. Ebbe a fogalomkörbe került be egy új elem, a szakrális jelentőségű uralkodó helyébe lépő führer személye, s ilyenformán az esküt tévő katonák gondolkodásában a hazáért való önfeláldozással egyenlő fontosságúvá lépett elő. Ma lehet hogy nehezen érthető ez a hozzáállás, de a XX. század első harmadában az ilyen és ehhez hasonló fogalomkörök még sokkal jobban motiválták az emberi gondolkodásmódot. A merényletben részt vevők számára pedig hosszan tartó lelki vívódást okozott, amíg szinte saját árnyékukat átlépve döntöttek úgy, hogy a haza érdeke előbbre való, mint az uralkodó rezsim szándékai.

Ebből a szempontból vizsgálva az 1944. július 20-i Hitler-ellenes merénylet azért is figyelemre méltó, mert végrehajtói tudták, hogy országuk háború utáni pozícióját már nem tudják megváltoztatni, de tettüket mégis vállalták. Ennek oka nem volt kevesebb, mint az, hogy a világ akár életük árán is megtudja: Németországnak van „jobbik énje”, s ez a hozzáállás Európa XX. századi történelmében teljesen egyedülálló.

1944. július 20-án reggel 7 órakor Stauffenberg és segédtisztje, Werner von Haeften türelmetlenül várták a rangsdorfi repülőtérre telepedett köd eloszlását. Nyolcra kiderült az ég és a futárgép felszállt, hogy utasait a kelet-poroszországi Rastenburg mellett berendezett vezéri főhadiszállásra vigye. Stauffenberg és Haeften aktatáskáiban egy-egy, kb. egy kiló robbanóanyagot tartalmazó bomba lapult. Semmit sem akartak a véletlenre bízni: a két időzített szerkezetnek nagyjából egy időben kellett felrobbannia. Az idegfeszültségben eltöltött eseménytelen repülőút két és egynegyed óra múlva véget ért, s a rastenburgi repülőtérre érkező tisztek a futárgépből átszálltak a várakozó Mercedesbe. Rövid autózás és az ellenőrző pontokon való áthaladás után megérkeztek a „Wolfschanze”, vagyis „farkasodú” névre keresztelt főhadiszállásra, mely egyben az OKW és az OKH kihelyezett vezetési pontjaként is szolgált. Miután az újonnan érkezettek csatlakoztak a várakozó főtisztekhez, az ügyeletes adjutáns közölte mindnyájukkal: a megbeszélést a szokásos bunkerből egy fából készült barakk-épületbe helyezték át. Mindenki örült a változásnak, hiszen a nyári kánikulában senkinek nem volt kedve órákat tölteni egy fülledt levegőjű föld alatti építményben. A csoport a gyönyörűen parkosított sétányok egyikén átballagott a kijelölt házhoz, és halkan beszélgetve, egymás után beléptek. Stauffenberg, hogy a megbeszélés előtt megigazíthassa egyenruháját, engedélyt kért az egyik üres iroda igénybevételére. Mivel jobb kézfeje és bal kezének két ujja hiányzott, mindenki tudta, hogy ezt mások előtt nem szívesen teszi, így Haeftennel együtt beléptek az üres helyiségbe, s a feltűnés elkerülése végett résnyire nyitva hagyták az ajtót. Stauffenberg balkezével kinyitotta aktatáskáját, s az abban előkészített fogót három ép ujjával megragadva, elroppantotta a tizenöt percre időzített vegyi gyújtó indítókapszuláját. Haeften is kinyitotta saját táskáját, de az élesítésre már nem maradt ideje: egy tiszt dugta be a fejét az ajtón azzal, hogy megérkezett a führer.
12.37-kor Stauffenberg belépett a tárgyalóterembe, ahol már folyt a megbeszélés. Megállt Kortenbach repülőtábornok és Brand ezredes, Hitler adjutánsa között. Táskáját letette a földre, s lábával óvatosan az asztal közepe felé tolta, így a táska a führertől kb. másfél méterre került. A robbanásig öt perc volt hátra a tizenötből. Stauffenberg szomszédainak valamit dünnyögött egy berlini telefonhívásról, kilépett a teremből és az épületből is, majd sietve a szintén beszervezett Fellgiebel tábornoknak mintegy 200m-re lévő 88. számú bunkeréhez ment, hogy abban várja meg a detonációt. Hitler halála után ugyanis Fellgiebel dolga volt a „Walkür” jelszó kiadása.
Közben a megbeszélésnek helyet adó barakkban Brand ezredes véletlenül belerúgott az otthagyott táskába, majd hogy ez ne ismétlődjön meg, átrakta a masszív tölgyfa-asztal lábának túloldalára. Két perccel később ez a mozdulat Brand életébe került, Hitler pedig megúszta.
Időközben témát váltottak, a sor Stauffenbergen lett volna, de ő nem volt sehol. Hitler törzsfőnöke, Keitel kinézett az előtérbe, de ott sem látta, majd visszalépett a terembe, ahol az ezredes utáni előadó, Heusinger tábornok már a következő témánál tartott. Hitler mélyen az asztalra terített térkép fölé hajolva hallgatta a keleti front értékelő jelentését: „…az oroszok a Dvinától nyugatra nagy erőkkel most fordulnak észak felé. Ha nem vonjuk vissza a hadseregcsoportot, katasztrófa…..” Ebben a pillanatban, 12.42-kor robbant a bomba. Fülsiketítő dörrenés, a levegőben testek és épületrészek repültek szerteszét. Stauffenberg számára nem volt kétség: a merénylet sikerült. Most gyorsan vissza Berlinbe, mert ott van rá szükség!
Haeften az autónál várta, a sofőr, ahogy az ezredes beült, azonnal indított. Az ellenőrzőpontokat gyorsan lezárták, de Stauffenberg lélekjelenléte miatt a szökevények átjutottak: az elsőnél magához kérte a szolgálatvezető tisztet, s jelenlétében úgy tett, mintha valakivel telefonon beszélne. „Hadnagy, engedélyezték, átmehetek” közölte. A tiszt precízen bejegyezte a szolgálati naplóba: „Stauffenberg ezredes 12.44-kor áthaladt”. Csodával határos módon a következő két ellenőrzőponton is hasonlóképpen átjutottak, s egyenesen a repülőtérre hajtottak. Ott még senki nem tudott semmit, így akadálytalanul feljutottak a rájuk várakozó Heinkelre, s a gép kigurult a felszálláshoz.
A háromórás repülőút idegfeszítő várakozásban telt. A fedélzeti rádiókészülék alkalmatlan volt a Berlinnel való kapcsolatba lépésre, csak remélhették, hogy minden terv szerint halad.
Berlinbe megérkezve kiderült, hogy semmi nem megy terv szerint. Fellgiebel ugyan röviddel 13.00 óra után kiadta a jelszót, de a rossz vonal miatt nem értették, és az sem volt világos, hogy Hitler halott-e. A berlini Gestapo-t és az SS-t nem semlegesítették, a fővárosban tartózkodó náci vezetőket, köztük Goebbelst nem vették őrizetbe. Röviddel ezután megjött a hír: Hitler él, sőt csak jelentéktelen sérüléseket szenvedett. Az összeesküvők az élő Hitlerrel szemben tehetetlenek voltak.
Amikor Fromm vezérezredes, a tartalékhadsereg parancsnoka megtudta, hogy a führer él, Stauffenberget, Haeftent és két másik társukat azonnal letartóztatta és egy hevenyészett rögtönítélő bírósággal a helyszínen halálra ítéltette. Sietnie kellett, mert ha foglyai a Gestapo kezei közé kerülnek, elmondhatják, hogy őt is félig-meddig beszervezték. Az ezredest és három társát levezették az udvarra, ahol a sebtében felállított kivégzőosztag agyonlőtte őket. Stauffenberg nem halt meg azonnal. „Éljen a szent Németország” kiáltotta, majd a következő golyótól végleg elnémult.

A puccs összeomlott, következett a bosszú. Több mint ötezer embert végeztek ki, többségüket a „Volksgerichtshof”, vagyis a népbíróság látszatperei során. Az államügyész Hitler egyik kedvenc jogásza, a meggyőződéses kommunistából hithű nácivá „megtért” Roland Freisler volt. A vezetőket henteskampóra erősített vékony zongorahúrra akasztották fel, s Goebbels utasítására haláltusájukat végig filmezték, majd az anyagot bemutatták Hitlernek. De nemcsak a kivégzéseket filmezték, hanem a bírósági tárgyalásokat is, mert szerették volna ország-világ elé tárni az előzetesen kínzásokkal megtört összeesküvők „bűnbánatát”. A film elkészült, de miután Goebbels megnézte, azonnal utasítást adott az összes kópia megsemmisítésére. A filmen ugyanis alig volt egy-két összeesküvő, aki megbánta volna tettét, holott tudták: ha nem teszik, halál vár rájuk. Az anyag egy példánya hiányosan mégis fennmaradt, s ma is megrendítő tanúbizonysága az emberi helytállásnak, annak az emberi nagyságnak, ami gyakran csak a halál torkában nyilvánul meg.
Hans-Bernd von Haeften, Stauffenberg segédtisztjének öccse külügyminisztériumi tisztviselőként vett részt az összeesküvésben. Bíróság előtti vallomása Freislert kihozta a sodrából, Hitlernek pedig a szívébe talált. Ezt mondta: „Úgy éreztem, már nem köt a hűségesküm. Az a nézetem alakult ki a führerről, hogy ő a világtörténelem legnagyobb gonosztevője.” - „És Ön így merészelt külügyi szolgálatba állni?” förmedt rá Freisler. „Igen” hangzott a lakonikus válasz. Egy óra múlva kivégezték.
Freisler nem érte meg a háború végét. 1945. február 3-án egy légitámadás során fejbe találta egy bombaszilánk. A bíróság udvarán vérzett el.

Stauffenberg bátyját, Bertholdot is kivégezték, másik bátyjának, Alexandernek az volt a szerencséje, hogy nem tudták rábizonyítani az összeesküvésben való részvételét, de őt és a család életben maradt tagjait letartóztatták, s a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták. Felesége, a félig zsidó Melitta szabadlábon maradt: tudására és munkaerejére szükség volt. Hadifontosságú beosztását rokonainak segélyezésére használta fel: az új fejlesztésű repülőgépekkel végzett próbarepüléseket, s különleges engedélye birtokában gyakran repült Buchenwaldba, ahová élelmiszert és gyógyszert csempészett férjének és rokonainak. A háború végét mégis csak Alexander élte meg: 1945. április 8-án Melitta fegyvertelen Bü 181-es repülőgépét egy amerikai vadász lelőtte. Még le tudott szállni, de lőtt sebeibe két óra múlva belehalt. Utolsó útján is Buchenwaldba igyekezett.

1946-ban, a merénylet után két évvel nem kisebb személy, mint Winston Churchill kijelentette: „…Németországban létezett egy ellenzék, amely áldozatai és a reménytelen nemzetközi helyzet tükrében egyre gyengült, de tagjai a legnemesebbek és legnagyobbak közé tartoznak, akiket a nemzetek történelme valaha is a felszínre hozott.”

1944. júniusában az Európát Angliától elválasztó La Manche-csatorna brit oldalán négyezer vízijármű és kétmillió katona várta az átkelési parancsot. 6-án, hogy teljessé váljon a náci birodalmat összeroppantó gigantikus harapófogó, megkezdődött az „Overlord”, azaz „hűbérúr” fedőnevű hadművelet. Rommel tábornagy szerint, ha a partraszállt csapatokat 24 órán belül nem szorítják a tengerbe, az ellenség visszavonhatatlanul meg tud kapaszkodni Európa nyugati szélén. Igaza lett: az angol-amerikai szövetségeseket sem az első 24 órában, sem a következő hetekben nem tudták megállítani, s tizenegy hónap múlva az Elbánál fogtak kezet a keletről támadó oroszokkal.
A nyugati partraszállás máig páratlan teljesítménynek számít. Hadászatilag is, de ami a hadtörténelem kiemelkedő sikerévé tette, az a logisztika volt. Ekkora kiterjedésű partraszálló hadműveletet ugyanis, melynek sikerét a még ötven év múlva is elkápráztató, a legapróbb részletekig megtervezett műveletsorozatok hozták meg, addig nem ismert a történelem. A háború után Dwight D. Eisenhower, a nyugati szövetséges erők európai főparancsnoka egy kérdésre azt a furcsa választ adta, hogy a második világháborút négy, fegyvernek nem számító eszköz nélkül lehetetlen lett volna megnyerni: „Az első a partraszállító hajó, aminek hiányában nem lett volna lehetséges a normandiai partraszállás és a csendes-óceáni győzelem, a második a 2,5 tonnás GMC-teherautó, mellyel a szétbombázott európai út- és vasúthálózat helyreállításáig a csapatok és az utánpótlás rendeltetési helyére való eljuttatása folyt, a harmadik a buldózer, ami ott csinált utat, ahol nem volt, és lehetővé tette az áthaladást ott, ahol egykor út volt. A negyedik pedig a Douglas C-47 kétmotoros szállítógép, a Dakota, amely nélkül nem lehetett volna nagy mennyiségű hadianyagot és ejtőernyős deszantot légi úton szállítani.” A szovjetekkel történt hadműveleti egyeztetés alapján ekkor már a keleti fronton is végső szakaszába lépett annak a támadás-sorozatnak a tervezése, mely két héttel később ezer kilométeres szélességben zúdult rá a német vonalakra.

Pontosan egy hónappal a szövetségesek partraszállása után fontos megbeszélés volt Hitler berchtesgadeni főhadiszállásán. A führer elfogadta és aláírta a „Walkür” fedőnévre hallgató tervet, mely bizonyos esetekre teljhatalommal ruházta fel az úgynevezett tartalékhadsereget. Ez a haderő azt a feladatot kapta, hogy a német befolyási övezet határain belül egy esetleges lázadás vagy felkelés esetén átvegye az irányítást és gondoskodjon a rend fenntartásáról. Németországban és az általa birtokolt területeken többmillió hadifogoly és a megszállt országokból elhurcolt kényszermunkás dolgozott a különféle üzemekben, sőt a mezőgazdaságban is, így esetleges felkelésük komoly veszélybe sodorhatta volna a hátországot. A milliós tömeg megfékezéséhez ugyanis sem az SS helyi alakulatai, sem padig a rendőrség nem lettek volna elegendőek, csak a Wehrmacht, vagyis a szárazföldi hadsereg hátországban állomásoztatott, vagy kiképzés és feltöltés céljából ott tartózkodó csapatai.
A megbeszélésen a végleges változatot Hitler elé terjesztő személy a tartalékhadsereg vezérkari főnöke, gróf Claus Schenk von Stauffenberg ezredes volt.
A „Walkür” ötlete amúgy nem tőle, hanem egy másik híres ellenállótól, a katonai kémelhárítás, az Abwehr fönökétől, Canaris tengernagytól származott. Canaris – Stauffenberghez hasonlóan – fontosabbnak tartotta Németországot, mint az éppen uralmon lévő rezsimet, s miután felismerte a náci rendszer valódi arcát, ő is igyekezett mindent megtenni annak megbuktatására. Tudta, hogy egy olyan államszervezetben, ahol minden hatalom egy kézben összpontosul, csak akkor lehet a diktátoron kívül a rendszert is felszámolni, ha a vezető félreállításával egyidőben az irányítása alá tartozó végrehajtó hatalmat is cselekvésképtelenné teszik. Az pedig nem volt más, mint a Himmler vezette állam az államban: az SS és a Gestapo. Canaris szerint, ha a „Walkür” tervet Hitler elfogadja, azt a tartalékhadsereg be nem avatott tisztjei és katonái is végrehajtják, hiszen része az általános hon- és rendvédelmi koncepciónak. Így az államcsínyhez az összeesküvőknek elég volt csak a vezetőket semlegesíteni, a kommunikációs és vezetési pontokat birtokba venni, majd kiadni a „Walkür” megindításához szükséges jelszavakat.
Az örökké gyanakvó Hitler elfogadta az elképzelést, nem is sejtve, hogy saját félreállításának tervét írja alá. Az összeesküvők előtt viszont megnyílt a lehetőség arra, hogy a vezér félreállítása esetén a tartalékhadsereg vegye át a hatalmat, melynek – a Hitler által jóváhagyott koncepciónak megfelelően – az SS és a Gestapo is alárendeltségébe került volna.
A terv zseniális volt, s az összeesküvők már csak a megfelelő pillanatra vártak.
Három héttel azután, hogy a szövetséges támadás első hullámai átcsaptak az Atlanti Falon, keleten még nagyobb baj szakadt a németek nyakába: megkezdődött az oroszok nyári offenzívája. A „Bagratyion” fedőnevű hadművelet-sorozat célja nem volt kevesebb, mint a német „Közép” hadseregcsoport szétzúzása, a balti államok elfoglalása és az áttörés az ellenség hadműveleti mélységébe.
Július 11-én elesett Belorusszia fővárosa, Minszk, összeomlott a Közép hadseregcsoport, s a szovjet csapatok 400 kilométer szélességben feltépték a németek védelmét. Nyitva állt az út a Baltikum, a német-lengyel síkság, és az Északkeleti Kárpátok felé. Az orosz támadás okozta veszteségek és a hadászati szintű katasztrófa mellett a sztálingrádi vereség is eltörpült: megsemmisült a német 3. páncélos, valamint a 4. és a 9. összfegyvernemi hadsereg, elesett vagy fogságba került félmillió német katona. Az orosz előretörés olyan gyors volt, hogy július 23-án elfoglalták Lublint, s az I. belorusz front előrevetett egységei ugyanezen a napon Deblin mellett kijutottak a Visztulához. További nyolc nap elteltével a szovjet csapatok már Varsó alatt álltak.
A belorussziai német összeomlás után az oroszok 50 ezer német hadifoglyot tábornokaikkal az élen felvonultattak Moszkva utcáin. Alexander Werth haditudósító szerint a menetet végignéző moszkvaiak feltűnően fegyelmezetten, csendben figyelték, ahogy a zöldesszürkébe öltözött áradat elhalad előttük. Egy kislány megszólalt: „Anya, ezek az emberek ölték meg aput?” Anyja nem válaszolt, csak zokogva szorította magához a gyereket.
Július 16-án Stauffenberg Berlin-Wannsee-i házában összeült az összeesküvés agytrösztje. Tudták, többé már nem a gyakorlati célszerűségről van szó, hanem arról, hogy a német ellenállási mozgalom megmutassa a világnak: el mert menni a végsőkig is. Az ezredesnek négy nap múlva, 20-án, újabb jelentéstételre kellett mennie Hitlerhez, ezúttal a kelet-poroszországi Rastenburg mellett berendezett főhadiszállásra. Kevés volt az idő, s a frontokról is egyre rosszabb hírek érkeztek. Stauffenberg volt az egyetlen személy, aki olyan közel tudott kerülni Hitlerhez, hogy reális esély lehetett a merényletre, s ő – Gersdorf báróhoz hasonlóan – kész volt akár életét is áldozni a sikerért.
Az ezredes elszánt tettrekészsége hosszú folyamat eredménye volt. Ő is – sok fiatal tiszthez hasonlóan – örömmel fogadta a náci hatalomátvételt. Remélte, hogy Németország az új, radikális megújulásra törekvő vezetéssel visszakapja az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződések okozta veszteségeket, s nagyhatalomként ismét a világpolitika élvonalába emelkedik. A Stauffenberg-család gondolkodásmódját évszázadok óta a vagyon és a neveltetés határozta meg: olyan emberekből állt, akik voltak valakik, vagy lett belőlük valaki. Sok német arisztokratához hasonlóan ők is a nemzet felemelkedését és az olyan életpályát tartották a legfontosabbnak, mely az országot szolgálja. Claus gróf katona volt, egyik bátyja, Berthold a haditengerészet főparancsnokságán teljesített jogászként szolgálatot, másik bátyja, Alexander történész lett. Utóbbi félig zsidó, mindkét Vaskereszttel kitüntetett felesége dolgozott a berlini Repülőkísérleti Intézetben.
Claus gróf mindig vidám volt, személyiségéből ellenállhatatlan erő áradt. Szerette a költészetet, nagy barátja volt a művészeteknek, de katonatisztként is tehetségesnek bizonyult: már 1938-ban egy páncélos hadosztály vezérkarába kapott beosztást. Bár eleinte szimpatizált a nácik céljaival, de arisztokrata természete már kezdetben sem szenvedhette a parvenü barna és fekete egyenruhás urakat. Ezt gyakran kifejezésre is juttatta, de a velük való szembeforduláshoz 1942. nyarán a keleti frontról hallott megrendítő hírek kellettek. Ekkor értesült először a zsidók, komisszárok és más nemkívánatos személyek módszeres legyilkolásáról, majd arról is, hogy egy bizonyos Auschwitz nevű helyen nagyipari módszerekkel folyik az embermegsemmisítés. Ugyan még nem fordult nyíltan szembe Hitlerrel, de érezte: ha környezetében továbbra is terjeszti antináci nézeteit, hamar baja lesz. Feleségének megírta, hogy: „egy időre a fronton kell meghúzni magamat”. Így is lett, s 1942. őszén áthelyeztette magát az észak-afrikai hadszíntérre, Rommel tábornagy keze alá. Az év végén súlyosan megsebesült, elveszítette egyik szemét, jobb kézfejét és bal kezén is két ujját.
A lábadozás hetei alatt volt idő a gondolkodásra: a sokadik generációs katonatiszt feljebbvalóival szembeni hagyományos engedelmessége fokozatosan átfordult a rendszer megbuktatásán való elmélkedésbe. A cselekvéshez vezető végső lökést barátja, Henning von Tresckow ezredes és nagybátyja, a régi antináci, Üxküll gróf adta meg. Tresckow, miután Stauffenberget megnyerte az összeesküvés számára, ezt írta feleségének: „Örülök, hogy van végre valaki, aki elég tetterős ahhoz, hogy kézbe vegye az ügyet és nem hagyja azt ezerfelé széthullani”. Addig ugyanis nem akadt olyan vezető, akinek energiája és karizmája össze tudott volna fogni civileket és katonákat, konzervatívokat és kommunistákat, arisztokratákat és kispolgárokat, hogy közösen lépjenek fel a gyűlölt rezsimmel szemben.
1944. július 16-án, négy nappal az ezredes útja és a tervezett merénylet előtt minden készen állt: az aktatáskába rejtett időzített bomba, a tervezett proklamáció és a merényletet követően életbe lépő forgatókönyv. Stauffenberg döntött: „Isten és lelkiismeretünk előtt megvizsgáltuk a dolgot és bizonyosak vagyunk abban, hogy meg kell tennünk.”