Aki szelet vet

A nyugati civilizáció egyesített haderejének első igazán sikeres, idegen földrészen végrehajtott katonai vállalkozása 1099-ben jutott el csúcspontjára, amikor elfoglalták a „levantei Babilont” és fővárosát, Jeruzsálemet. 1099. július 14-e a „nagy vérfürdő” napjaként vonult be a Szentföld krónikájába. Ezen a napon a győztes keresztes seregek szinte teljesen kiirtották az elfoglalt Jeruzsálem lakóit: zsidókat és muzulmánokat, akik addig viszonylagos békében éltek egymás mellett. A mészárlás után pedig a magukat kereszténynek tekintő győztesek a Szent Sír fölé emelt templomban celebráltak hálaadó misét.

A szűk egy évezreddel ezelőtt lejátszódott események új irányt szabtak Európa és a Közel-Kelet, az akkori ismert világ nagy része történelmének. Franciául „Outremer”, vagyis Tengerentúl birtokbavétele tekinthető a többé-kevésbé egységes középkori Európa első sikeres gyarmatszerző háborújának, s egyben három világvallás: a keresztény, a zsidó és a mohamedán hitrendszer első átfogó fegyveres konfliktusának is. A Szentföld fővárosa, Jeruzsálem ekkor már kétezer éve a judaizmus, ezer éve a kereszténység és szűk négyszáz éve az iszlám szellemi központjának is minősült. Salamon templomának helyén mohamedán mecsetek álltak, de a győzelem szimbólumaként mellettük rövidesen keresztény templomok nőttek ki a földből. A keresztes háborúk története hű tükre az emberi természet szélsőségeinek: egyszerre raboltak és imádkoztak, gyilkoltak és ájtatos körmeneteken vettek részt, öltek, zsolozsmáztak és rémuralmat gyakoroltak, mindezt egy felsőbbrendűnek hirdetett elhivatottság jegyében.

Ha közelebbről vizsgáljuk a keresztes háborúk emberi motívumait, azt a belső hajtóerőt, ami tömegeket mozgósított a messzi Európában arra, hogy Krisztus országát kiragadják az iszlám kezéből, feltétlenül a vallási fanatizmus áll az első helyen. Az európai középkor lelki-szellemi sötétsége széles tömegeket fosztott meg az önálló gondolkodás képességétől, s ez szöges ellentétben állt az akkori iszlám felvilágosultságával és viszonylagos toleranciájával. Rudolf Pörtner történész magyar nyelven is megjelent könyvében több tipikus epizódot leír a két kultúra találkozásáról, s arról, hogy a korabeli közel-keleti orvostudomány is mennyivel felvilágosultabb volt az európainál. Például amikor egy sorvadásban szenvedő frank hölgyhöz arab orvost hívtak, az erősítő étrendet írt fel neki. Majd jött nyugati kollégája, aki megállapította, hogy a páciens agyában démon lakozik, amit ki kell űzni. Lenyírta az asszony haját, majd fejbőrén késével kereszt alakú sebet vágott és bedörzsölte sóval. A „kezelés” annyira hatékony volt, hogy az asszony szinte azonnal elhalálozott. Mindamellett a keresztény erkölcsök fellazulása megállíthatatlan volt, noha az 1120-as nabluszi zsinat az orr, vagy a nemzőszerv levágásának büntetését írta elő a paráználkodó nyugatiak elrettentésére, hasztalanul.
Ezek a kölcsönhatások nem hagyták érintetlenül egyik kultúrát sem. Európába főleg a keresztes állam közvetítésével „jutottak vissza” arab forrásokból a görög filozófusok, de nem egy kora középkori zsidó gondolkodó munkái is. Ebben az időben alakult ki az első egységes európai bankrendszer is. Volker Loos német történész részletezi azt, ahogyan a Jeruzsálemben alakult templomos lovagrend szentföldi feladatai anyagi hátterének biztosítása érdekében hogyan alakította ki a mai bankkártya-rendszer ősét. A templomosok ugyanis létrehoztak egy egész Európát behálózó rendház-rendszert, ahol mindegyik rendház mai szóval élve nyereségorientált gazdasági tevékenységet folytatott. Az így megszerzett pénzösszegekből ezután megvásárolták a templomosok szentföldi jelenlétének fenntartásához szükséges eszközöket: lovakat, fegyvereket, páncélokat, földeket, stb. Ha egy európai zarándok fel kívánt kerekedni a Szentföldre és nem akart magával készpénzt vinni, ami az akkori viszonyok között rendkívül kockázatos volt, az útra szánt összeget némi kezelési költséggel kiegészítve befizethette a legközelebbi templomos rendházban. Erről írást kapott, és az így elhelyezett pénzt az útjába eső templomos „kirendeltségeken” részletekben, vagy egy összegben felvehette. Mindenki jól járt, s a lovagrend alig több mint kétszáz éves fennállása alatt emiatt is rendkívüli vagyonra és befolyásra tett szert, mind a Tengerentúlon, mind pedig Európa országaiban. Amikor megszűnt a keresztes állam, megszűntek a templomosok katonai feladatai is. Vagyonuk viszont megmaradt, sőt tovább növekedett, egészen addig, amíg 1307-ben Szép Fülöp francia király a pápával karöltve eretnekség hamis vádjával fel nem számolta őket, vagyonuk nagy részét elkobozva. Egyes források szerint a templomos lovagrend nem szűnt meg egészen, hanem a „kimentett” vagyonnal együtt illegalitásba vonult. Őket tartják a mai szabadkőművesek elődeinek.

A Szentföld közvetítésével létrejövő kulturális csere megtermékenyítette Európát. Ez kezdetben abban nyilvánult meg, hogy egyre magasabbra csaptak az inkvizíció máglyái, megsemmisítve az akkor egyeduralkodó katolikus egyház vallási és politikai ellenségeit. Mindazonáltal a Tengerentúl 1291-es végleges elvesztése után történelmi lépték szerint rövid idő, kétszáz év elteltével a reformáció megtörte Európában a katolikus hegemóniát és a vallásilag és politikailag addig viszonylag egységes államok Vatikán vezette szövetségét. 1492-ben felfedezték az Újvilágot, és Európa többé már nem volt ugyanaz: a középkor sötétsége fokozatosan eltűnt. A protestantizmus – Max Weber szerint is – létrehozta a kapitalizmust, a kapitalizmus pedig az egyéni kezdeményezés képességét. A sötét középkor vallási fanatizmusát pedig fokozatosan felváltotta a protestáns pragmatizmuson alapuló közgondolkodás. Ezt a folyamatot sok történész egybehangzó véleménye szerint a Közel-keletről érkező „szellemi import” indította el a XII. században.
A keresztes háborúk által létrejött kulturális csere az iszlám világot sem hagyta érintetlenül. Az őslakosok teljes joggal tekintették a világukba behatoló idegeneket barbároknak, de kiszorításuk Szaladin szultán 1174-es fellépéséig lehetetlennek tűnt.

A Szentföld elfoglalása idején ismertek meg a nyugatiak egy titokzatos iszlám közösséget, az aszaszinokat. Ez a közösség a nyugati invázió előtt ugyan már létezett, de tevékenysége a keresztes uralom idején teljesedett ki annyira, hogy példájuk a mai napig meghatározza a muszlim gondolkodásmódot. Az eredetileg magukat nizáritáknak nevező közösségre később ragasztották az aszaszin, vagyis orgyilkos nevet. Lakhelyük a mai Libanon és Szíria határvidékén elterülő hegyekben lévő várakban volt, s a keresztesek érkezése előtt „szolgáltatásaikat” az egymással rivalizáló közeli és távoli fejedelemségek sűrűn igénybe vették. Mai szóval élve öngyilkos terroristák voltak, akik életük feláldozása árán is teljesítették vezetőik parancsait abban a hitben, hogy tettük őket az iszlám paradicsomba juttatja. A keresztény túlvilággal szemben ebben a paradicsomban nagyon is földi örömök vártak az önkéntes mártírokra: gazdagon terített asztalok, finom borok és az üdvözültek kívánságait leső gyönyörű nők. E túlvilági jutalmon kívül nagyon is határozott földi célokat követtek: Rudolf Pörtner szerint céljuk egyfajta társadalmi egyenlőség, az állam megszűnése és a közös tulajdon megvalósítása volt.
Módszereik szinte azonosak voltak a mai öngyilkos merénylőkével: feltűnés nélkül a kiszemelt áldozat közelébe férkőztek, majd egy alkalmas pillanatban megölték. Feladatuk végeztével nem próbáltak menekülni, így sorsuk az általuk megöltekével azonos lett.
Farhad Daftary történészprofesszor „Aszaszin legendák” című könyvében részletes képet fest erről az iszlám szektáról, s szerinte ők tekinthetők a síita vallási irányzat szellemi elődeinek. A moszlim vallás két fő ága, a szunnita és a síita közül az utóbbi ma is sokkal agresszívabb és önfeláldozóbb a másiknál. Irán a síita irányzatot vallja magáénak, s a híradókban is láthattuk, hogy az irak-iráni háborúban a perzsa forradalmi gárdistákat hogyan küldték szinte fegyver nélkül, ágyútöltelékként az iraki betolakodók elé. Ezek a fiatalok önként vállalták ezt abban a hitben, hogy aszaszin elődeikhez hasonlóan tettükért ők is a Paradicsomba kerülnek.

Amikor a keresztes állam megalakult, tovább színesedett a közel-keleti hatalmi színkép. A hegyek védelmében élő rejtélyes nizáriták kegyeit most már nemcsak az egymással háborúzó helyi fejedelmek keresték, hanem Tengerentúl új urai is. Mindkét táborban szaporodtak az öngyilkos merényletek, s az aszaszinok úgy vélték, céljaik megvalósításához közelebb kerültek, mint valaha. A nyugatiakra olyan mély benyomást tettek, hogy az aszaszin név bekerült a francia nyelvbe, melyben máig is a „gyilkos” szó megfelelője, de az angol „assasin” szó is orgyilkost jelent.
A keresztes állam bukásával a nizáriták is elveszítették politikai súlyukat. Eltűntek a történelem színpadáról és békés vallási közösségként éltek tovább Szíriában, Perzsiában és másutt. E középkori kamikázék gondolkodásmódja azonban a mai napig él az iszlám világban.

Az európai középkor brutalitását felszámolta a reformáció, a felvilágosodás és a kapitalizmus. Míg a XX.századra a zsidó-keresztény kultúra ezer évvel korábbi állapotához képest radikális változáson ment át, az iszlámra nem mondható el ugyanez, hiszen e vallást nem rázta meg alapjaiban egyetlen olyan mozgalom sem, mely akár a reformációhoz lenne hasonlítható. Középkori szemlélete, fatalizmusa és önfeláldozási hajlama a mai napig fennmaradt, s egyebek mellett ez a gondolkodásmódbeli folytonosság az, ami a mai öngyilkos merényletek mögött áll. Mindehhez járul az is, hogy a három monoteista világvallás közül a legkésőbb megjelent iszlám tekinti magát győztesnek a két régebbi fölött, s e győzelem szimbólumaként igyekszik birtokban tartani a zsidó és keresztény szenthelyeket és rombolni vallási riválisai jelképrendszerét.