Pár napja kaptam egy könyvet egy nagyon kedves művész-tanáromtól. Bár állítása szerint, számára túl gyatra a megfogalmazás (nem csoda egy olyannak, aki Márain nőtt fel... ) és maga a témát is meglehetősen elnyűttnek tartja, azt mondta; szeretné nekem adni, mivel neki úgysincs már szüksége rá és talán tetszene is nekem. Így hát örömmel elfogadtam a nem várt ajándékot. Már a címe is nagyon felkeltette az érdeklődésemet: A fátyol sikolya....

Terjedelmét tekintve, egyáltalán nem mondható egy több hétig tartó olvasmánynak, de mivel mostanában nagyon elfoglaltak a hétköznapjaim, ennek külön örültem is. Még aznap este belekezdtem a lapok forgatásába és bár a könyv borítója és címe is sokat sejtető lehetne az embernek, én mégis kissé szkeptikusan fogtam hozzá az olvasásnak.
Nem telt bele sok idő, már körülbelül a 3. oldalnál döbbenten állapítottam meg, hogy:
Jézusom! Ezt a könyvet mintha RÓLAM írták volna!!!!
Minden egyes soránál kínzó deja vu érzés fogott el... A lehető legtisztábban értettem, hogy miről beszél az írónő benne. Pontosan átérzem mindazt, amit megfogalmazott könyvében, mivel tapasztaltam....méghozzá a saját bőrömön!
Mondhatni ugyanezeket éltem meg a saját arabusom mellett is, mint a főszereplő lány, annyi különbséggel, hogy én még idejében észhez kaptam és nem engedtem, hogy a távoli, az ismeretlenül vonzó, egzotikus erő, végleg magával rántson, ami mindabból az elbűvölő stílusú, végtelenül udvarias, figyelmes és elbűvölően sármos fiatalemberből áradt, akivel egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz. Csupa titokzatosság, misztikum volt, mégis mindemellett csupa vonzerő, ami a legvégzetesebb elegy volt akkoriban kiéhezett, szeretetéhes lelkem számára... ( - egy nagyon fájdalmas szakítás után voltam.)

Hát, ez is eljött. Most rajtam a sor. Szívvel-lélekkel, beleadva apait-anyait kellene küzdenem a továbbtanulásért, most mégis tanácstalan vagyok...
Megéri ez egyáltalán? Érdemes manapság diplomáért gürizni? Van értelme annak a rengeteg belefektetett munkánkának a ,,semmiért"?

Manapság szinte csak azt hallom az emberektől:
- Akinek nincs diplomája, az egy tanulatlan ,,tirpák" (mifelénk legalábbis így mondják) és semmire sem jó, csak a kétkezű legalja munkákra;
- akinek van diplomája, és abba a szerencsés rétegbe tartozik, aki még munkát is tudott találni, egyáltalán nincs megfizetve;
- aki pedig diplomás ember, de mégsem tud elhelyezkedni, azt meg ,,jajj, de nagyon sajnáljuk!". Kenheti a hajára a papírjait és mehet a közterekre levelet ,,szurkálni", mint alulképzettebb társai.

A jegyeim jók, de mivel nincs gyerekem, nem vagyok árva, a nemi identitásommal nincs baj és a kisebbséghez sem tartozom (elnézést, ezzel a felsorolással senkit sem akartam megbántani!) aggódom, hogy esetleg nem lesznek elegendőek a pontjaim.. Rossz, hogy így kell gondolkodnia a mai diáknak, de gyakorlatilag plusz pontok nélkül, csak egy nagyon minimális - a mindenből kitűnő - rétegnek van esélye egy igazán jó helyre bejutnia.

27-én történt, karácsony után egy nappal. Emlékszem, mennyire nem akarózott kimásznom a kis vackomból. A rengeteg finom ünnepi lakoma és több napos kényeztetés rám is rám nyomta a bélyegét. Eléggé ellustultam, mint ilyenkor általában az emberek és kimondottan jól esett a henyélés. Pedig hát elmúlt az ünnep és lassan a teendőimre kellett koncentrálnom, amit még a szünetben meg kell csinálnom. Az pedig volt dögivel... Gondolkodtam, törtem a fejemet, de akárhogy is osztoztam-szoroztam, végül csak arra jutottam; elkerülhetetlen, hogy útnak induljak és elintézzem a dolgaimat a belvárosban. Más úgysem fogja megcsinálni helyettem.

Ment minden, mint a karikacsapás és bármilyen hihetetlen, még a buszt is elértem hazafelé menet! Elégedett voltam magammal, mert a feladataim 3/4-ét elvégeztem egyetlen nap alatt, így egy jelentős részt tudhattam magam mögött. A tömött buszon üldögélve, ahogy a táskám tartalmát vizslattam, örömmel konstatáltam, hogy kiváltottam a recepteket a dokinál, meglátogattam a kedvenc unokatesómat, aki hálája jeléül csodaszép manikűrrel ajándékozott meg, megtaláltam álmaim ruhakölteményét szilveszterre és beszereztem a Kedvesem névnapi ajándékát is.

Kisbolt. Megy az egymásra mutogatás. Senkinek nem akaródzik menni. Végül én, mint egy hősi halott, mégis feláldozom önmagamat a szent cél érdekében. Elmegyek, mivel ebéd ugyebár kell.
Kilépek a házból. Jó idő van, bár azért egy sál elkélt volna. Mindegy, már nem fordulok vissza, mert akkor megint leragadok. A kutyaház oldalának döntve, meglátom kopottas, lila virágos, kis vidéki-élethez szokott bringámat. Nem éppen egy "divat-csoda", amit újabban minden újgazdag kis tini feneke alatt látni, de nekem tökéletes. Szeretem és oda nem adnám semmi pénzért másnak.

Még egy gyors ellenőrzés: telefon, pénztárca, kulcs és alkalomhoz illő muzsika a fülben. Rendben, minden megvan! Vagyis nem....ez mégsem lesz jó. Túl lassú. Ha ezt hallgatom, megalszik a tej a számban és ha nem tekerem elég intenzitással a pedált, még a végén beborulok az árokba és rám fogják, hogy ittam. Vagy tudom is én... Ez egy kis közösség, bármi előfordulhat. A rossz pletyka meg mint tudjuk, mindig gyorsabban terjed. Ugye, azt meg senki sem akarja? Persze, hogy nem! Csúnya dolog lenne. Hmm... Mi lenne, ha inkább ezt hallgatnám? Szeretem ezt a számot. Bár nagyon gyors... Nem fogom tudni felvenni "vele" a tempót. Mármint biciklizés közben. Túl rég ültem a járgányomon ahhoz, hogy egyből lenyomjak egy sprintet. Az elején szoknom kell még kicsit. Talán csak az én hülyeségem ez, de egyszerűen képtelen lennék lassan, komótosan tekergetni, miközben egy őrült ritmusú dal megy a fülemben és ez fordított esetben is igaz. Gyorsan végig pörgetem a listát és végre megtalálom a tökéletes számot! Nem túl túl pörgős, nem túl mélázó, kicsit ábrándozós, kicsit vagány, bolondos és független, egy szóval TÖKÉLETES! *-*
Szóval, végre elindulok, Beyoncé - Flaws And All című számával a fülemben. A kutyáim szokás szerint majd' felborítanak hatalmas farokcsóválások és szagmintavételek közepette. Valamiért mindig azt hiszik, hogy sétálni megyünk, ami azért furcsa, mert világéletükben otthonülős, "kerti-kutyák" voltak. Vagyis nem mehettek ki, őket mégis mindig vonzza az ismeretlen. Meg is értem mondjuk őket. Kis kalandvágyók... De a szabály, az szabály.
- Maradtok! - parancsolok rájuk tettetett erélyességgel.

Ezt most találtam. --> [link]
Különösebben nem is fűznék hozzá semmit. A videó önmagáért beszél...

"Ha egy fiúra azt mondják, hogy kicsit lányos, az azt jelenti, hogy nem elég agresszív, nem akar mindenáron uralkodni, és a külseje sem felel meg a férfiasságról szóló sztereotípiáknak.

Ha egy fiú felnő, megnősül, és nőnemű gyermeket nemz, akkor lehet olyan izmos, mint Kalifornia Terminátor-múltú, Arnold keresztnevű kormányzója, növeszthet akkora szakállat, mint Bud Spencer, és nézhet olyan csúnyán, mint Steven Segal az akciójelenetek előtt, akkor is lányos apa lesz.
A lányos apa tehát nem arról ismerszik meg, hogy nem elég férfias, hanem arról, hogy túlságosan az! Ha a lányáról van szó. Meg az udvarlókról... Van köztük olyan, akinek hosszú a haja, nem szeret sportolni, és halkan beszél. Mit akar egy ilyen "macsótlan" kölyök az én gyönyörű-nőies lányomtól? Nevetséges! Meg is mondom a lánynak, az meg ideges. De mitől? A véleményem megmondhatom… A következő még rosszabb. Nagydarab, kamasz létére borostás, csupa izom. De mire gyúr? A mai világban gyanús, ha valakinek ennyire fontos a fizikai erő. A bűnözők ilyenek, látom a tévében. A lány meg csak üvölt, ha elmondom a véleményem. Hogy nekem senki se jó. Dehogynem! Sőt, mindegy, miféle, csak szeresse a lányomat. Micsoda, hogy itt alhat-e a Józsi? Szó sem lehet róla! Nem érdekel, hogy már két éve együtt jártok. Egy tizenkilenc éves kislány még ne tároljon fiúkat az ágyában. Hogy szeretitek egymást? Nekem ne így tegyen boldoggá! Hát persze, hogy anyáddal ilyen idős korunkban…, de az más. Hogyhogy miért! Mert mi összeházasodtunk. Hogy ti is? Na ne! Ne marháskodj, egy kicsit korai, nem? Majd meglátjuk, aludjunk rá egyet… De ha legközelebb itt alszik a gyerek, hozzon magának borotvát. Az enyémet nem adom….!"

*Bevezető:*

Bár sok érdekes, tudományos írást találhat az ember a világ lenyűgöző helyeiről, ha bemegy egy könyvtárba vagy körül néz egy kicsit az interneten, de én mégis inkább egy kevésbé száraz, "barátibb" módon szeretném bemutatni ezt a csodálatos, távoli országot, mint a Wikipédia....

Hogy miért pont Algéria? Több, mint egy hónapja megismertem egy algériai fiút, akivel nagyon jóban lettem azóta. Az interneten nap, mint nap gyakorlom vele az angol nyelvet, egyre nagyobb sikereket elérve. Általa megismerhettem egy eddig soha nem tapasztalt, egzotikus, új kultúrát, ami személy szerint engem teljességgel elvarázsolt. Minden egyes beszélgetésünkkor többet és többet tudok meg szokásaikról, életformájukról és mivel ez merőben eltér a miénktől, így úgy gondolom, mindenki számára érdekes és figyelemfelkeltő lehet. Akkor hát, íme néhány érdekesség a csodás Algériáról:

*Érdekességek, Különlegességek:*

Nem tudom, ki, hogy van vele, de szerintem mérföldekkel jobb, mint az eredeti...

Azért kicsit érdekes belegondolni, hogy mennyit változik pár év alatt a világ....
Míg én Halász Jutka, Pap Rita, Miki Manó, Süsü, a sárkány és a Kis Herceg magnós kazettáin nőttem fel, addig ezek a pici gyerekek olyasmiről gagyorásznak, amit egyáltalán nem is értenek.

Lehet, hogy csak én öregedtem meg, de az én gyerekeim biztos, hogy nem fluortomikát, espét, meg dzsásztinbíbört fognak hallgatni, ha rajtam múlik...

Igen, a messze földön hírhedt "páros"...

Először is egy idézettel nyitnék, amit a minap mondott nekem az édes, drága, egyetlen Anyukám:

"Kislányom, nyugodtan megmondhatod a locsolkodóidnak, hogy ne jöjjenek, mert hiába kopogtatnak, NEM LESZÜNK ITTHON!
......És ha jobban belegondolok, még a városban sem!
.....SŐŐŐT, AZ ORSZÁGBAN SEM!!! "

Tulajdonképpen nem is értem Anyát, hogy mit nem szeret a Húsvéton?
Jön egy rakás boldog-boldogtalan, a SAJÁT (!) házadba, akiket mindenféle jóval vendégül kell látnod, megetetned finomságokkal, megitatnod --> többnyire piával, a csapvizet, meg a tejet valahogy nem csípik (próbáltuk...). Behatárolhatatlan ideig szórakoztatnod kell őket, mert ilyenkor a szesz "jótékony hatásának" köszönhetően valahogy elveszítik a tér és időérzéküket és nem érzik, hogy mennyi az elég és mikor válik terhessé egy házigazda számára a vendéglátás... -.-

*Szerkesztés alatt*