Poros gondolatok a legfelső polcon
Eléri őket még valaha a megpúposodott óriás?
Eszmék összegyűrten, a sarokba hajítva.
Vajon valaha volt értelműk?
Vagy mind mese és ámítás?
Komplett világot rak zsebbe az egy arc…
A törtek egésznek vélik magukat,
Végtelen ódákat zengnek a némák,
A süket ámulva hallgatják minden szavukat.

De ki lennék én?

A kéz, mely nyújtózik a magasba?
Ki megpróbált hinni az összegyűrt szavakban.

Nem…

Én a polcon vagyok,
,S részeim a sarokba hajított eszmedarabok...

Gyertyáim

Már csak egy gyertya ég,
Az utolsó mécses.
Ha ez a láng is kialszik,
Nem lesz értelme semminek,
Se kezdetnek, se végnek.

A Bizalom tüze pislákol fáradtan,
Fénye egyre erősödik,
Hisz szélcsend van,
És ekkor a Remény lángja is fellobban.

Hol Bizalom, ott Remény,
S a Remény Hitet szül.
A Boldogság gyertyája nem ég már egyedül.

Hiszem, hogy eljössz még,
Bízom benne, hogy Te majd meggyújtod.
Boldog vagyok, mikor megjelensz,
Ám Te mind a négyet elfújod.

Most sötét van, nem látok.
A Csalódás gyújt Bennem világot,
Mely később Haragra lobban,
S már a Gyűlölet gyertyái égnek templomomban.

Az Idegen

Már nem ketten vagyunk,
Magaddal hoztál valakit.
Nem tudom ki lehet Ő,
Fényes ruhája elvakít.

Bemutatsz hát, s én nevem mondom,
Majd Ő az övét, de azt oly halkan.
Értetlenül nézek Reá,
S Ő közelebb húz, hogy meghalljam.

Nincs összefüggés,
Ám valahol minden szál összefut.
Zűrzavar jár táncot
elmém kihalt végtelenjében.
Mégis csend van.
A legzajosabb csend,
Mit üvölt a semmi.
Tátongó űrben
Hallgat a minden,
Benne cikáznak maghasadt egészek,
Melyek sodródó darabjai
Kétségbeesve kiáltanak egymásért,
Majd egy másik pillanatban félrelökik egymást.
Minden gondolatom nyaka felett Demoklész kardja lebeg,

Különös,...mintha nem lenne arcom,
tükör gyanánt felemelem magamba fojtott hangom.
Hullámzó képek közt, eltorzult hangok zajában
szoborként dermedek dimenziók hadában.
Vagy én lennék a hullám? S körülöttem minden stabil, egész?
Vajon csak agyam által szült illúzió a falakból áradó nevetés?
Gyorsan váltó képek,
szemem követni sem bírja.
Tényleg látom őket?
Vagy csak elmém diavetítője írja?
Lehet, hogy téveszme
minden feltevés, mit gondolok.
Lehet, hogy én is csak
egy kivetített kép vagyok.

Mit ér a nő, ha nem buja?
Ha nincs benne vadság,
S kellőképp csalárdság.

Mit ér a szó, ha nem sejtelmes?
Ha a szeretett ember tekintete nem rejtelmes?

Mit ér a toll papír nélkül?
S mit ér a csókom, ha Ő bele nem szédül?

Mit ér a napsütés,
Ha nem váltja jeges eső?
S mit ér a Hold fénye,
Ha nem éled bennem farkasemberi erő?

Mit ér a fényes nappal,
Ha nem követi a sötét éjszaka?
Mit ér a gyilkos elme,
Ha nem izgatja a vér szaga?

Mit ér a hűség,
Ha nincs izgalom?
S mit ér a szívem
Ha nem ismeri a fájdalom?

Mit ér az ébredés,
Ha nincs előtte édes álom?
Mit ér a szabadság,
Ha mindig ugyanazt az utat járom?

Mit ér egy könnycsepp,
Ha nincs kiért hulljon?
S mit érnek a vágyaim,
Ha hagyom, hogy valósítatlanul elmúljon?

Mit ér a mosolyom,
Ha nincs kivel megosszam?
Mit ér a gondolat,
Ha nincs kinek elmondjam?

Torz árnyak kíséretében,
Néha félve tőlük,
Néha barátságukat keresve,
Hideg aszfalton, fáradtan megpihenve,
Kezem nyújtva sötétség urának...

AKAROM!

Akarom, hogy jöjjön a gonosz!
Adja nekem minden bizalmát!
Keresse bennem a legmocskosabb érzést,
Mely kipusztít minden jót, mely körülöttem születik!

Hallja a sötétség véritta sikolyom,
Angyali mosollyal gyógyítson a sátán,
Ördögi kacajával űzzön gúnyt belőlem a legfényesebb angyal!

EZT AKAROM!

Elveszteni a realitást jó és rossz közt.
Hogy legyek én a fény és a sötétség szerelmének gyümölcse!

Legyek egy elmosódott írás,
Mit senki nem tud betűzni,
Egy enigma,
Mit csak másik énem fejt meg!

Vagy tán magamat sem akarom ismerni?
Lényem érzéseim, s gondolataim labirintusa.
Nincs kiút, hiába keresem, kutatom folytonosan a válaszokat.

Könnyezem...Esik.
Lépteimet démonok lesik.
Siratnak az angyalok,
Az óramutató visszafele andalog,
A megváltás rögös útján ballagok.
Meg kell tán bánjam minden bűnöm?
Csak így lehetek boldog-e sablonizált földön?
Mi az a boldogság? Ti találtátok ki.
A nevetés valakinek már rég unott holmi.
A szenvedés boldogít, keresem a magányt,
Már nem akarok megfejteni minden ködös talányt.
Sok gondolat elvezet az őrület kertjébe,
Fáradt vagyok,
Már nem akarok belelátni a szenvedők lelkébe.
Nem akarom érezni nektek épp most mi fáj,
Felkavar, pogány lelkem fuldoklón zilál.
Vigye el a tornádó a színpadot min éltek!
Lépjen tükör elé meztelen lelketek, ha a jelmezek elégtek!
Ha lelketek néma, vágjátok ki nyelvetek!
S szemetek ne lásson nem érzett képeket!
Testetek csak teher, a lényetek bilincse,
Bűneitek mocsara valós énetek kilincse.
Mártózzunk meg együtt vétkeink szennyébe!
S, ha nem nyel el, majd elsodor megváltásunk medrébe.
Marionettbábuk!
Többé ne függjetek irányító féltől!
Mentsétek meg dróton táncoló lényetek
Önkényesen rángató kéztől!
Ha csapdába estetek,
Rágjátok le üszkösödő lábatok!
S nyissátok ki
Születéskor elfeledett szárnyatok!

A fiú a síneken

Volt egy fiú, ki várt Reám,
Azon a végzetes nyári éjszakán.
Hitte, hogy feladom eddigi életem,
S találkozom vele éjjel a síneken.
Akartam én menni, Isten lássa lelkem!
Hisz tizenkilenc évig folyton őt kerestem.
Eltévedtem közben, s észre se vettem,
Más karjába voltam, pedig ott volt mellettem.
Hűtlenné tett egy délután,
Mikor elmondta, mit érez,
S én csak néztem Rá oly bután,
Mint aki akkor is ért, ha nem kérdez.
Nem kérdeztem semmit, és választ sem vártam,
Minden adott csókjával bolond szívébe láttam.
Minden olyan ködös volt,
Mégis kristálytiszta,
S ő minden lélegzetvételem szerelemmel itta.
Kérte, hogy szökjünk el,
Hagyjunk mindent hátra,
Miénk a végtelen,
Szaladjunk bele együtt a világba!
Magamban sem bíztam,
Miért hittem volna benne?
Minden férfi hazudik
Játszva és nevetve.
Nem akartam letörni,
Hisz vidám volt és lelkes,
Oly jó volt látni nevetni,
Ki szívemnek oly kedves.
Tétováztam legbelül,
Mégis rögtön igent mondtam.
A gondolat megrémített,
Vajon helyes döntést hoztam?
Hazug szót szült ajkam,
Ő mégis hitt Nekem.
Bizalommal, fájó hittel
Szorította két kezem.
Szövetséget kötöttünk,
Ha éjfélt üt az óra,
Itt hagyunk mindent mögöttünk,
S legyintünk marasztaló szóra.
Közös életünk kezdete
A hármas számú vágány,
Onnan indulunk nevetve,
S majd stoppolunk a sztrádán.
Eljött az alkonyat,
Az órámat lestem.
Menjek, vagy maradjak?
Mindenben választ kerestem.
Mi lesz, ha nem lesz ott?
S majd máshol nevet rajtam,
A félelem lebénított,
Pedig szaladni akartam.
A percek csak rohantak, a mutatók kergették egymást,
Tudtam, csak a nap vége hozhat majd megváltást.
Némán ültem szobámban, s küzdöttem magammal,
Még soha nem néztem a tükörbe ekkora haraggal.
Ő csak várt engem tétován, nem szűnt meg bennem bízni,
S azt, hogy én benne kétkedem, nem akarta elhinni.
Ott állt a peronon, egy tapodtat sem mozdult,
Valami közelített fényesen, reményvesztett könnye kicsordult.
Nem habozott tovább, a sínekre lépett,
S eldobta magától, mit soha nem féltett.
Elindult az úton, min velem akart járni,
Nélkülem megbotlott, s már nem tudott felállni.
Nem akart mozdulni, hisz megígérte Nekem,
Lehet tűzvész, vagy hurrikán Ő ott lesz a síneken.
Nem kaptam levegőt, úgy éreztem, megáll a szívem,
Nem tudtam mi a baj, csak zokogtam keservesen.
Valami megváltozott,
Tudtam és éreztem,
A másik felem eltávozott,
Mert nem bíztam, s vétkeztem.
Nem vagyok már hitetlen, hisz a hit hiánya gyilkolt,
Egy hívő lélek emléke szívemen egy sírbolt.
Nem gyászolom kedvesem, hisz tudom, újra látom,
Pontos időt nem ismerek, csak a megfelelő vonatot várom.
Nem sietek, nem rohanok,
Hagyom, hogy életem homokórájában lassan peregjen le a homok.
Ezt akarja ő is, tudom,
Nem hívogat, nem sürget.
Majd, ha eljön az én időm is,
Csókjaiban megfürdet.
Nem félek én attól soha,
Hogy nem várja meg, hogy beérjen életem utolsó mozdonya.
Mert megígérte akkor nekem,
Bármi történjék, Ő ott lesz a síneken.

Fájt minden! Minden gondolat, minden kimondott és ki nem mondott szó egyaránt.
Ajkam haldokló sóhajt hallatott, halálhörgő lelkem kétségbeesett sóhaját.

Fáradt voltam. Nehezemre esett minden mozdulat, minden lélegzetvétel.
Beteg vágyaim foglyaként küzdöttem kínzó álmokkal, gyötrő ébrenléttel.

Meg akartam szűnni létezni a fájdalom életében,
Hogy elfeledett halottjaként még síromat se látogassa!

Nem akartam érezni semmit!
El akartam felejteni a múltat, s nem érdekelt mit hozhat a jövő.

Ám, hogy eltemessen, le kellett mondanom a boldogság és nevetés ajándékáról.
Megtettem.

Nincs bennem se düh, se harag, se félelem, se öröm, se bánat.
Nem tudok különbséget tenni jó és rossz között.

Lelkem az ő temetőjében a többi hitehagyott lelke közt nyugszik.
Síromat nem látogatja senki.

Üres vagyok...Én akartam.....
Mégis most az fáj a legjobban, hogy nem érzek semmit!

Leírt sóhaj

Mi által születik nem tudom,
De bár lennék én az oly gyakran leírt sóhaj ajkadon!
Vagy bár lennék egy könnycsepp, mely lecsordul arcodon,
Vagy lennék könnyű szellő, mely simogat nyári alkonyon!
Bár lennék olyan apró, hogy berakj a zsebedbe,
Vagy lennék egy tükör, hogy lássam magam a szemedbe!

Függőség

Egy lény vagyok, akit te teremtettél.
Mint védtelen gyermeket a nagyvilágba tereltél.
Ez a lény most magányos, szenved,
Csak egyet kér tőled: Kegyelemből öld meg!

Mondd, túl sokat szeretnék?
Nem lenne elég, ha a szerelmed lehetnék!
A barátod akarok lenni,
A múzsád, a növendéked,
A bizalmasod, a gyóntatód,
S óvó menedéked!
A cinkosod, az ellenséged,
A leghűbb rabszolgád,
A jutalmad, a büntetésed,
S mámoros éjen a szajhád!
Akarom, hogy megalázz
És magasztalj az egekig!
S csókomtól ess révületbe
Óráknak tűnő percekig!
Háborúnkban csak Te sebezz, s Te csak tőlem sebesülj,
Akarom, hogy előlem csak énhozzám menekülj!