Gyertyáim
Már csak egy gyertya ég,
Az utolsó mécses.
Ha ez a láng is kialszik,
Nem lesz értelme semminek,
Se kezdetnek, se végnek.
A Bizalom tüze pislákol fáradtan,
Fénye egyre erősödik,
Hisz szélcsend van,
És ekkor a Remény lángja is fellobban.
Hol Bizalom, ott Remény,
S a Remény Hitet szül.
A Boldogság gyertyája nem ég már egyedül.
Hiszem, hogy eljössz még,
Bízom benne, hogy Te majd meggyújtod.
Boldog vagyok, mikor megjelensz,
Ám Te mind a négyet elfújod.
Most sötét van, nem látok.
A Csalódás gyújt Bennem világot,
Mely később Haragra lobban,
S már a Gyűlölet gyertyái égnek templomomban.
Az Idegen
Már nem ketten vagyunk,
Magaddal hoztál valakit.
Nem tudom ki lehet Ő,
Fényes ruhája elvakít.
Bemutatsz hát, s én nevem mondom,
Majd Ő az övét, de azt oly halkan.
Értetlenül nézek Reá,
S Ő közelebb húz, hogy meghalljam.
Rám mosolyog,
S hirtelen minden ragyog.
Majd a fülembe súgja:
Én a BOLDOGSÁG vagyok.
(Köszönöm Neked a sok hármasban töltött napot! )
