Könnyezem...Esik.
Lépteimet démonok lesik.
Siratnak az angyalok,
Az óramutató visszafele andalog,
A megváltás rögös útján ballagok.
Meg kell tán bánjam minden bűnöm?
Csak így lehetek boldog-e sablonizált földön?
Mi az a boldogság? Ti találtátok ki.
A nevetés valakinek már rég unott holmi.
A szenvedés boldogít, keresem a magányt,
Már nem akarok megfejteni minden ködös talányt.
Sok gondolat elvezet az őrület kertjébe,
Fáradt vagyok,
Már nem akarok belelátni a szenvedők lelkébe.
Nem akarom érezni nektek épp most mi fáj,
Felkavar, pogány lelkem fuldoklón zilál.
Vigye el a tornádó a színpadot min éltek!
Lépjen tükör elé meztelen lelketek, ha a jelmezek elégtek!
Ha lelketek néma, vágjátok ki nyelvetek!
S szemetek ne lásson nem érzett képeket!
Testetek csak teher, a lényetek bilincse,
Bűneitek mocsara valós énetek kilincse.
Mártózzunk meg együtt vétkeink szennyébe!
S, ha nem nyel el, majd elsodor megváltásunk medrébe.
Marionettbábuk!
Többé ne függjetek irányító féltől!
Mentsétek meg dróton táncoló lényetek
Önkényesen rángató kéztől!
Ha csapdába estetek,
Rágjátok le üszkösödő lábatok!
S nyissátok ki
Születéskor elfeledett szárnyatok!